Hadd idézzek egy meme-t: Clinton és Bush elnökjelöltek, A Jurassic film első a toplistákon és jövő hónapban jön a Terminátor! Mégis milyen évet írunk?!

Nagy keletje van mostanában a mozivászon és a TV képernyő közötti átjárásnak. Se szeri, se száma az oda-vissza adaptációknak. A sikeres TV sorozatok hamarosan nagy vásznon találják magukat, a hatalmas bevételt hozó szuperprodukciókból pedig sokszor készülnek olcsó, az eredetivel semmilyen szinten össze nem hasonlítható televíziós adaptációk. A végzet (?) elérte a "Törtetők" című  sorozatot is. 

Hallottatok már a gőzmozdonysebességgel dübörgő észt animációs filmgyártásról? Ez bizony nem a véletlen műve. Ez volt az első film, amire beültem az idei KAFF-on, és még tele energiával, hogy mennyi jó filmet láthatok. Meg is adta az alaphangulatot. Összesen tíz egészestés filmet sugároztak, hetet a verseny szekcióban, hármat pedig az úgynevezett információs szekcióban, nyilván jelezvén, ilyen is létezik, vagy, hogy színesítsék a palettát. Nos, sikerült.

Eredetileg egy teljesen más cikk jelent volna meg a mai napon. Aztán meghalt James Horner, az egyik kedvenc hollywoodi zeneszerzőm. Ő volt talán az első filmzeneszerző, akinek megjegyeztem a nevét. Gyerekkoromban - még kazettán - százszor is meghallgattam a Zorro álarca, meg a Titanic soundtrack-jét. És bár akkor még nem tudtam, de az Őslények országa csodálatos zenéjét szintén ő komponálta, amit megszámlálhatatlanul sokszor láttam egész pici koromtól kezdve. Aztán kiskamaszként jöttek az újabb szerelmek, A rettenthetetlen, az Aliens, vagy az Ellenség a kapuknál aláfestése. Legutóbb pedig A csodálatos Pókember első részének zenéje tetszett tőle különösen. Annak ellenére, hogy botfülem van, és sose értettem a zenéhez, de mindig hatalmas jelentőséget tulajdonítottam a filmzenének, mára elég szép gyűjteményt halmoztam fel belőlük, és minden alkalmatlanságom ellenére egyszerűen rajongok értük. Ezért nem születtek korábban tőlem filmzenés posztok, és szomorú, hogy egy ilyen eseménnyel kezdjük. Nem szorítkozok egy tízes listára, és időrendi sorrendben következnek egymás után a videók. Tőled, kedves olvasó/hallgató most csak annyit kérek, hogy hallgasd meg ezt a néhány zenét, csukd be a szemed, kicsit mélyedj el benne, és emlékezz velem együtt erre a több, mint kiváló zeneszerzőre. 

"Your journey will not end well. You can not change your fate! No man can..."

A horrorfilmek világában akárcsak más filmes műfajokban, manapság legalább olyan nehéz újat mondani, mutatni, mint a kétértékű logikában. Nincs új a nap alatt, szinte mindent láttunk már, amit emberi elme kitalálhatott, a pszicho-horrortól az olcsó, hang,- és fényhatásokkal való ijesztgetésen keresztül, a nagy költségvetésű szörnyfilmekig. A "Valami követ" megpróbál újat mutatni, de a borzasztó unalomtól még a benne szereplő jórészt noname színésznők meztelen lábainak sűrű mutogatása sem ment meg bennünket. 

Thomas Vinterberg dán rendező olyasmire vállalkozott, amire nem sokan, mivel elég hálátlan feladat. Remaket készített egy remake-ből, vagyis csinált egy harmadik feldolgozást ugyanabból a témából. Ez nem tűnik akkora blaszfémiának, hiszen a klasszikus regényeknek az a sorsuk, hogy többször is feldolgozzák őket. Többször, kissé módosítva előadják ugyanazt. Gondoljunk "A nyomorultak", "A három testőr", "Egy tiszta nő" és egyéb francia-angol klasszikusok számos filmadaptációjára. A kérdés csak az, megéri-e. 

Szóval... beszéltem már nektek erről a Reitman gyerekről, egyik kedvenc rendezőm lett az utóbbi években, és ez nem véletlen. Akármiről mesél fantasztikusan csinálja. Nem szájbarágós, nem tanítós, sugalló, vagy irányító. Inkább csak rámutat, így is lehet. Legyél akár meg nem értett szingli, vagy facér negyvenes, vagy éppen tizenhat éves kis csaj, aki egy nap ráébred, bekapta a legyet. Mint Juno.

Szereted a filmeket, játékokat? Itt a lehetőség, hogy egy olyan csapathoz csatlakozz, ahol megbecsülik elhivatottságod, munkád, és még a légkör is jó. Ha vágysz ezekre, nálunk otthonra találsz. Minthogy nemrég elértünk egy újabb mérföldkövet az oldalunk történetében, így csapatunkba két újabb szerkesztőt keresünk.

1. Filmkritikus

Az ideális jelölt:

Grafomán, egyéni stílusa van, tapasztalt a filmek terén, és imádja a filmeket.

Ráér délelőttönként sajtóvetítésekre járni, illetve határidőre megírni a kritikákat.

2. Játékkritikus

Az ideális jelölt:

Grafomán, egyéni stílusa van, tapasztalt a játékok terén, és imád játszani.

Tulajdonában van egy Xbox ONE.

Aktív munkatársakat keresünk.

A pályázók a filmbook.blog@gmail.com-ra írjanak egy e-mailt.

Ha filmkritikusnak jelentkezel, küldj egy összeállítást a kedvenc filmjeidről (elegendőek csak a címek), és mellé három kritikát 2500–3000 karakter terjedelemben. Egy szerinted pocsék filmről, egy szerinted kiváló filmről és egy olyan filmről, amelyet nagyon szeretsz, de jócskán vannak hibái.

Ha játékkritikusnak jelentkezel, küldj egy összeállítást a kedvenc játékaidról (elsősorban konzolos címekről, azon belül Xbox-széria), és egy játékismertetőt, -tesztet egy mostanában megjelent címről 5000–10000 karakter terjedelemben.

Ha több megfelelő jelölt van, akkor akár többet is felveszünk, ha egy sincs, akkor egyet se. A félreértések elkerülése végett leszögezem, hogy ez nem egy pénzes dolog, mi is pusztán a filmek, játékok iránti szeretetből csináljuk. Amit nyerhetsz vele, hogy tagja leszel egy remek csapatnak és egy folyamatosan fejlődő oldalnak, illetve megoszthatod filmimádatodat és munkásságodat a nagyközönséggel. No meg premier előtt láthatod a legújabb filmeket.

Ez a film a 2006-os év egyik - ha nem A legnagyobb - vesztese. Úgy tűnt el a filmek sűrűjében, akár a haldokló bróker segélykiáltása a tőzsdén nyitás után pár perccel. Mindenek oka, hogy ugyanezen évben egy rendkívül hasonló filmre szegeződött minden tekintet, amelyet nem más, mint Christopher Nolan jegyzett, a Tökéletes Trükk címen. Furcsa, mert mindkét filmre nagyon oda kell figyelni, mindkettő játszik velünk, mindkettőben kiváló színészi játékot láthatunk, és ha ez nem lenne elég, mindkettő a 20. század előestéjén mutatja be a bűvészek furmányos sorsát. Ki érti Hollywood gondolkodásmódját, mindenesetre bebizonyosodott, két dudás nem fér meg egy csárdában.

Létezik három kalandjáték fejlesztő cég, akiknek a játékait jobb messziről elkerülni. Az egyik a francia Kheops Studios, akiknek játékairól még nem írtam - nem véletlenül. Ők voltak, akik a "legendás" Dracula játékokat folytatták 2008-ban. A másik az ukrán Frogwares Games, akik már tíz éve Sherlock Holmes középszerű kalandjátékosításán szorgoskodnak, bár tény, hogy nekik azért voltak jobban sikerült próbálkozásaik. A harmadik pedig a német House of Tales, akik a The Mystery of the Druids-al lényegében már akkor leírták magukat, amikor megalakultak. Én nem vagyok a magam ellensége, szóval amíg van valami más, és jobb, általában azzal játszok. Éppen ezért lepett meg, hogy mai alanyunkat is ez a német cég készítette, és bár meg vannak a maga hülyeségei, mégis azt kell mondjam, egy nem mindennapi élményben részesíti azt, aki belevág. 

A Hitman cikk kapcsán elővettem a legelső Hitmant, ugyanis bármilyen hihetetlen ezt még nem volt alkalmam végigjátszani. Legalább három alkalommal nekifogtam, de sosem jutottam egy-két pályánál tovább, és mindig elterelte valami a figyelmem. Ezúttal viszont kutya kötelességemnek éreztem végre végignyomni. Most megosztanám az élményeimet tapasztalataimat.

Ha volt egy szadista nagybácsid, aki úgy tanított meg úszni, hogy egy gyors lendülettel bevágott a mélyvízbe, akkor ismerős élmények várnak rád a From Software PS4-exkluzív játékában. A japán cég a 2009-es Demon’s Souls óta az eszelősen nehéz akció-RPG-iről híres. Régen ennyi kevés lett volna a szenzációhoz, csakhogy mára az ipar - legalábbis annak konzolos szekciója - alaposan elpuhult. A kiadók valósággal rettegnek attól, hogy a játékosok akár egy percre is frusztrálva érezhetik magukat, mert urambocsá' elakadnak egy pályán, nagy igyekezetükben pedig a kihívástól is megszabadítják őket. Akinek elege van már abból, hogy folyamatosan fogják a kezét, mint egy kisdednek, épp ettől lesz különleges élmény a Bloodborne, mely készséggel gondoskodik a szűnni nem akaró pokoli megpróbáltatásokról.

Ezt a filmet 1994-ben láttam, majd ha nyári hangulatba akartam kerülni, minden évben megnéztem. A Hóbortos hétvége mellett, ez volt a másik, aminek ez sikerült. Gipsy King szinte teljes albuma hihetetlen hangulatot teremt az első perctől kezdve - és abba még bele se megyek, hogy később még pavlovi reflexem is alakult ki, amikor felcsendült, annyikra kondicionálódtam -, és a mostanság tomboló kánikulában nem is találhatnánk magunknak jobb elfoglaltságot, mint lehúzni otthon a redőnyt, keverni egy Titanic koktélt, és betenni ezt a filmet, majd kikapcsolódni 110 perc erejéig.

Őszintén szólva, amikor először végigolvastam a dokumentumfilm témáját, felmerült bennem egy nagyon is lényeges kérdés: vajon ki fogja ezt megnézni moziban? Néhány, gazdag férje mellett is unatkozó háziasszonyon kívül, aki a pergő képkockák alatt éppen azt fogja mesélni a mellette ülő barátnőjének, hogy ő is pontosan ilyesmit evett, amikor Shanghai-ban találkozott véletlenül az ötödik exével. Megnézve az alkotást, továbbra sem látom értelmét egy mozipremiernek, annyira szűk az a réteg, amelynek érdeklődését ez a fajta film lefedi. Ha azt hinnénk ugyanis, hogy itt egy mindenki által elérhető ételekről és éttermekről van szó, nagyot tévedünk.