"Fox, ha még egyszer röhögni mer, és azt mondja, hogy ez a szemét egy zseni, én lecsukatom bűnrészességért!"

A montreali bankrablás Belmondo utolsó igazán jó filmje, aki szeretné az öreg mókamestert jó emlékekkel megőrizni tudatában, az 1985 után már ne nagyon kutakodjék tovább. Mint minden ismertetőmnél, most is előre szólok, hogy spoilerezni fogok, úgyhogy ha még nem láttad volna ezt a remek filmet, előtte szerezd be, nézd meg, aztán lehet róla mindenféle okosságot olvasni.

Előfordult jó párszor az amerikai filmipar nagy ötlettelenségében, hogy a stúdiókat közös megvilágosodás érte, és ugyanazt a témát próbálták egyszerre feldolgozni. Legutóbb a Támadás a Fehér Ház ellen és Az elnök végveszélyben küzdött meg a nézők kegyeiért, de a ’90-es években nem egy hasonló párharcot megvívtak. A filmtörténet kevésbé jegyzett összecsapásai közé tartozik a Végsebesség és a Halálugrás viszálya. Mindkettő az ejtőernyősök világába invitálta a közönséget egy akciófilm keretében, de a moziba járókat egyik se érdekelte. A Halálugrás esetében ezen nem is csodálkozom, mivel halálosan unalmas lett, azonban a Végsebesség, ha nem is remekmű, egy laza, féktelenül repesztő adrenalin trip.

Akira Kuroszava. Van-e olyan rajongója a japán történeteknek, aki nem ismeri ezt a nevet? Valószínűleg nincs. Ha mégis, akkor aligha nevezheti magát igényes filmfogyasztónak. A Hét szamuráj, Véres trón, vagy éppen A vihar kapujában széles körben népszerűek. Ebből kiindulva eddig még nem merészkedtem ismertetőbe fogni a „Császár” egyik alkotásáról sem. Arra gondoltam, ugyan mit tudhatnék olyasmit közölni, amit más valaki, - tőlem minden bizonnyal képzettebb egyén, - még nem mondott el? Továbbá, úgyis tele van az Internet ennek a filmnek az elemzésével, bizonyára minden mozzanatát kivesézték már. Meglepődve vettem észre, hogy a rendezőről ugyan szép számú cikk jelent meg, de ez a kalandos története viszonylag kevesebb publicitást kapott magyar nyelven. Így aztán úgy döntöttem, csak írok róla.

SPOILERMENTES

Ennyire szórakoztató thrillert ritkán lát az ember. Ha már az elrablós témáról van szó, akkor mindenképpen érdemes egy rövid párhuzamot vonni a tavalyi, szintén kiváló Fogságban című filmmel, ami olyan nyomasztóan telepedett rá a lelkemre, hogy minden erőssége, hatásossága ellenére, legszívesebben kirohantam volna a moziból. Most épp ennek az ellentétjét üdvözölhettem, méghozzá hatalmas vigyorral az arcomon.

Mi már ezeket a kisfilmeket a televízióban láthattuk, de annak idején kísérőműsorként mentek a mozikban szerte a világon, sok közülük Magyarországon is megfordult a két háború között. Walt Disneytől, a Hófehérke bemutatóját követően a United Artists (aki akkoriban forgalmazta a filmjeit) meg akarta vásárolni a kisfilmek televíziós jogait, méghozzá elég jó pénzért. Disney azonban visszautasította a szerződést. Viszont nem azért, mert más tervei voltak ezen a téren, hanem sokkal prózaibb okokból. Nem tudta, mi az televízió, és soha semmit sem írt alá, amiről nem tudta pontosan, hogy micsoda. Megint más kérdés, hogy utólag ez a banálisnak tűnő probléma mennyire jó döntésnek bizonyult.

Hellobello, itt a 148-3. A 3-6-9-en. A tutimenők frankó helye. Na mi a pálya kicsi szívi? Hagyj csak üzit bátran!

Nagy teher nehezedett a Haloval elhíresült Bungie csapatára. RPG-be oltott elsőszemélyű lövöldéjükre, a Destinyre hegyeződött minden tekintet már azzal, hogy félmilliárd dollárt vertek el rá. Ekkora ráfordítás mellett a kiadó ActiVision joggal várt komoly bevételt hozó produktumot a fiúktól, de a játékosoknak tett ígéretek se voltak ennél kevésbé jelentősek. Ahogy a Watch Dogs néhány hónappal korábban, úgy a Destiny is egy új időszámítás megkezdésével kecsegtetett. Magasabb élvezeti szint, soha nem látott next gen-élmény, és így tovább. A kérdésre, hogy az elvárásoknak maradéktalanul megfelel-e viszonylag könnyű válaszolni: nem.

A magyar forgalmazás betegségeiből adódóan egyre több film esik bele a mozis és méginkább a DVD-s terjesztés hálóján terebélyesedő lyukakba. Azoknak a kisebb, független alkotásoknak, amikről például a Sundance filmfesztivál kapcsán olvasni, jó, ha egy csekély része bemutatásra kerül hazánkban. Szerencsés esetben műsorra tűzi némelyiket egy tévécsatorna. Így pótoltam legutóbb a Duplass-fivérek 2011-es Jeff, aki otthon lakik c. vígjátékát, amiben hiába szerepelnek viszonylag ismert színészek, ez is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy mostanáig eljusson hozzánk.

Nem árulok el újdonságot azzal, hogy válságban van a filmkészítés. Ha körülnézek, azt kell tapasztalnom, hogy az embereket egyszerűen nem érdeklik az új filmek. Egy-egy régi kedvencet újranéznek, de nem vevők az újdonságokra. Mindemellett az egész történetmesélés válságba került. Eddig még volt hova feltornászni az elvárásokat, de most már a legnagyobb trükkparádé is érdektelenséget vált ki. Ezzel párhuzamosan a csendesebb, lassabb, emberközelibb filmek sem mozgatnak meg nagyon senkit se. Unalmasnak titulálják őket, és sokak ingerküszöbét egyszerűen nem tudják megütni. És akkor ott vagyok, hogy azzal sem tudok újdonságot mondani, hogy a tömegek, az emberek hülyék. Ez ellen pedig sajnos nincs mit tenni.

2010 talán legmostohábban fogadott filmje volt ez a szuper vígjáték, amelyen első perctől az utolsóig sírva lehet röhögni - na jó, a végén kicsit leül, de így szebben hangzott. Minden siteon azon poénkodtak, hogy Brendan Frasert nem lehet komolyan venni, pedig azért aki nézi a filmjeit, tudhatja, hogy időről időre beszúr ő fajsúlyosabb darabokat is, mint az Érzelmek tengerében, vagy az Utazás az éjszaka mélyén, egyszerűen csak arról van szó, hogy ő egy igazi szórakoztató fickó.

Sziasztok, én vagyok a Szikla, és elhatároztam, hogy zsinórban gyerekfilmeket készítek, úgy talán elhiszitek rólam, hogy ez a zord külső, nemes szívet takar. Legújabb próbálkozásom ennek a 34 éve méltán elfeledett film remakelése, amelyben társam lesz a kis szöszi bögyös Terabithiás csaj, mely ez a széklet szorulásos kiscsávó, a... jah abból a rakás szarból amiben ugyanezt a pofát vágta, csak fiatalabb volt pár évvel. No hát akkor csapassuk.

A nagy sikerre való tekintettel vasárnapi Disney délután rovatunk folytatódik. Sorrendben fogunk haladni a Hófehérkétől a Micimackóig, tehát az előző cikksorozat kezdetéig. Nem feltétlenül lesz szó minden egyes filmről, önkényesen ki fogok hagyni néhány általam kevésbé kedvelt, és szerintem figyelemre nem különösebben érdemes darabot. Ez a poszt most a kezdetek kezdetével foglalkozik.

Mindig nehéz egy olyan filmről kritikát írni, amit olvastam előtte könyvben, mert nem tudom ti hogy vagytok vele, az én agyam automatikusan hozzáadja a kihagyott információkat és ezért valahogy minden cselekvés logikusabbnak tűnik a vásznon, mint annak aki nem olvasta. Nem mennék bele most szívesen az „Aha persze ez nem is így volt a könyvben!” meg „Na jó ezt a részt miért hagyták ki ez volt a kvintesszenciája a könyvnek, sőt az egész eddigi életemnek!” és a „Jaj ezt tuti az Éhezők Viadalából lopták.” mert szerintem felesleges ezen lovagolni. De azért mindenki érzékeli a mozitermekben hogy ebben a young/adult kategóriában ez már a sokadik könyv illetve film ezért elkerülhetetlen, hogy ne hasonlítgassák össze az Éhezők Viadalával vagy a Beavatottal, akár még a Végjátékkal is.

„Aki az esőt szereti, a sarat is szeresse.”

Antoine Fuqua és Denzel Washington harcba indulnak a klisék ellen. Ez még talán szépen is hangzana, de közben kínosan ügyelnek rá, hogy mégse váljon a filmjük igazán eredetivé, vagy maradandóvá. Ami fontos, hogy legalább érezni lehet bennük az igyekezetet, és ez a stáb minden tagjáról elmondható.

Szeretjük mi a kamaradrámákat? Alig néhány szereplő, általában egyetlen tér, és mindig remek színészek. Hiszen másképp nem is működhetne, különben mi ragadná meg a figyelmünket? És az esetek nagy többségében valami nagy volumenű dologról van szó. A halál és a lánykában az önbíráskodás helyessége, kínzott és kínzó újratalálkozása a téma, filozófiai kérdések merülnek fel, és hatalmas a tét. A 12 dühös emberben szintén egy ember élete forog kockán, az előítéletek behozatalával pedig egyetemleges szintre emelkedik film. Az őslakóban egyetlen szobában az egész emberi történelmet próbálják felölelni. És mindezt miért? Mert különben mégis kit érdekelne néhány ember, ahogy egy szobában dumálnak?