„Miért, mit várt? Egy robbanó tollat? Ilyenekkel már nem foglalkozunk.”

Történelmi pillanat: a 007-es széria 50 éve alatt először fordult elő, hogy a sorozat producerei rá merték bízni az aktuális film elkészítését egy A-kategóriás rendezőre. Eddig mindig korrekt iparosembereket szerződtettek, akik az ő akaratuk szerint, és többnyire tisztességesen elvégezték a rájuk szabott feladatot. A döntés teljesen érthető a részükről: nem akarták, hogy a jól bevált koncepción valamilyen egyedi észjárású zseni változtasson a saját szája íze szerint, mert ebből kivételesen jó, és bődületesen rossz dolgok egyaránt születhetnek. A biztos fenntarthatóság kedvéért így jobban megéri a magasan kivitelezett középszer. Ezért nem rendezhetett 007-es filmet Steven Spielberg, de soha nem fogjuk látni Quentin Tarantino ’50-es években játszódó, Pierce Brosnan főszereplésével készült Casino Royale adaptációját sem. Most viszont bajba került az egész sorozat, és nagy segítségre volt szükségük.

Azt mondják, a könyveknek megvan a saját sorsuk. Megírják, kiadják, kritizálják őket. Szeretik vagy utálják, időnként betiltják, néha még máglyára is kerülnek. Úgy tűnik, mindez a filmekre szintén igaz. Nekilátnak nagy buzgalommal a leforgatásuknak, egy vagon pénzt ölnek beléjük, hogy aztán a közönség az égig emeljen egyeseket közülük, másokat pedig sárba tiporjanak. Vagy ha a nézők nem, akkor majd a kritikusok.  Az alábbi mozgóképnek ugyancsak kijutott a jóból. Vegyük sorra, miként történt. Miután nem átlagos történetű „eposzról” van szó, a megszokottnál kissé többet fogok „kibeszélni.”

A Skyfall iránti nagy örömujjongásban sem feledkezhetünk meg arról, hogy az 50 éves sorozatnak is voltak bizony gyengébb epizódjai. Bondnak könnyű sokféle módon elszállnia, nem mellesleg folyamatosan változnia kell, és a készítők sajnos nem mindig találták el a helyes egyensúlyt. Így hát következzenek fordított időrendi sorrendben a 007 legrosszabb kalandjai.

Őfelsége legjobb, és legöregebb titkosügynöke teljesen elképzelhetetlen lenne gyönyörű nők nélkül. Már Ian Fleming regényeiben is kivétel nélkül a szebbik nem hada vette körül a kegyetlenül jóképű kalandhőst. Szerencsére a filmesek is megtartották ezt a nagyon fontos hagyományt, így akárhogy is változott az idő, a divat, vagy akár maga a fő karakter, a szépségek jelenléte állandó maradt. Ahogyan az is, hogy minden új film előtt elmondja az adott színésznő, hogy az ő karaktere más, mint az eddig Bond lányok.:)

Az alábbiakban pedig következzenek az amúgy is jó felhozatal (filmenként 2-3 bombázó) legjobbjai. Uraim, kezeket a paplan fölé!

Miért szeretjük a Bond filmeket? A kalandok, az egzotikus helyszínek, és a gyönyörű nők miatt. És mert persze titokban mind arra vágyunk, hogy olyanok lehessünk mint ő. Mindig is nagy James Bond rajongónak tartottam magam, ezért az új film, a Skyfall apropóján összeállítottam nektek a 007 legjobb filmet kedvenc, legyőzhetetlen szuperügynökünktől. Mivel az összes moziról olvashattok nagyon részletes kritikát tőlem a blogon, ezért most csak röviden írom le, hogy melyek a legjobbak. Amúgy ez egyáltalán nem egy szubjektív toplista, tényleg ezek a legjobbak.

Az előítéletek nem véletlenül alakultak ki, ugyanis borzasztóan hasznosak, rengeteg mindentől megvédenek, és óvnak mindannyiunkat. Ezért van az például, hogy nem fogom megnézni az Alkonyat utolsó részét, mert bármennyire is örülök, hogy végre vége, nem akarok ilyen mértékű szenvedést okozni magamnak.

Sziasztok, DosEvolution vagyok, és első Filmbook videómban a sorozatok számítógépes parasztvakításairól fogok nektek beszélni. A tovább gombra kattintva megnézhetitek a videó folytatását. Jó szórakozást!

Az emberek azért szeretik a romantikus komédiákat, mert mindig hozzák a biztos középszert. Én azért szeretem Susanne Biert, mert mindig magabiztosan hozza a magas színvonalat. Érdekes kérdés, hogy mi lesz akkor, ha ez a rendkívül tehetséges rendezőnő találkozik ezzel az ízléstelen műfajjal.

A Dr. Seuss által írt mesekönyvek nem jelentenek garanciát Hollywood számára; míg annakidején a Grincs fergeteges sikert aratott, – ami véleményem szerint inkább volt köszönhető a karácsonyi szezonnak, semmint a film a színvonalának – addig A macske – Le a kalappal hatalmas bukásként tűnt el névtelenül a süllyesztőben. Én sem tartom feltétlenül jó ötletnek, hogy olvasni tanító, rajzos mesekönyvekből egészestés filmek szülessenek, de Hollywood ötlettelenségének szapulása már lassan olyan közhelyszámba megy, hogy csak pironkodva merek bármit leírni.

„Belefáradtam már ebbe az egészbe.”

Én is.

Tudom, hogy sokan vártátok ezt a filmet, és nem szívesen rontom el a kedveteket. De ha már egyszer úgyis megnézitek, akkor talán jobb, ha előtte elolvassátok ezt, hátha mégis megspóroljátok a mozijegy árát. Az Elrabolva 2-t ugyanis még videotékából se lenne érdemes kivenni a ’90-es évek közepén.

Filmes körökben úgy tartják, hogy az amerikaiak leginkább a western műfaj megteremtésével hoztak eredetiséget a szakmába. Lennie kell benne valaminek, mert minden specifikuma dacára a vadnyugati történetek a világ minden részén népszerűek lettek. Bár mostanság valami okból kifolyólag divat lett leszólni a klasszikus műveket ebben a zsánerben (is), azért még mindig szép számmal vannak, akik szívesen nézik őket. Lássuk, érdemes-e műsorra tűzniük ezt a mozit.

Körülbelül egy évvel ezelőtt írtam egy Batman rajzfilmről, a Kezdet kezdetéről, amely szintén egy Frank Miller képregény adaptációja volt. Egy nagyon ütős, bár néhol kissé túlságosan is kapkodó alkotásról beszélhettünk, amelyet élvezettel néztem első perctől az utolsóig, de ez érezhetően a bitang erős alapanyagnak volt köszönhető. Erről a filmről szerencsére ez már nem mondható el.

Mint azt észrevehettétek az utóbbi időben, több-kevesebb sikerrel próbáltam haladni a korral, és készítettem két videós kritikát is, viszont az embernek fel kell ismernie a saját korlátait, így úgy döntöttem bővítem a csapatot olyan tehetséges fiatalokkal, akik nálam jóval profibban művelik ezt az egyébként egyáltalán nem könnyű műfajt. Nagy köszönettel tartozok ezért a Baaadmovies-blognak, hiszen mindkettőjükre az ő Oscar díjátadójukon bukkantam. Mindketten kiemelkedően jó meglátásokkal és remek humorérzékkel rendelkeznek, így mindenképpen érdemes lesz nyomon követni az ő tevékenységüket is.

Továbbá számíthattok a jövőben tőlem és Scal-tól további podcastekre, amint össze tudunk szervezni egy ilyesmit. Így folyamatosan egyre interaktívabbá tesszük a blogot, remélve, hogy olvasókból nézőkké és hallgatókká váltok. Addig is nézzétek meg az új csapattagok videóit! Jó szórakozást!

Oliver Stone-nak már igazán kijárt valamilyen siker a Tőzsdecápák 2, a World Trade Center, és a Nagy Sándor bukása után, ezért biztosra ment. Adaptálta Don Winslow tán legjobb regényét (itthon az Agave gondozásában jelent meg Barbár állatok címmel), amely már témáját tekintve is illik a rendező munkásságához: tömve van droggal és erőszakkal.