Az utóbbi évtizedekben Hollywood három legnagyobb férfi színésze egyértelműen Al Pacino, Jack Nicholson, és Robert De Niro voltak. Már mind a hárman jócskán benne járnak a korban, és teljesen máshogy választják meg a szerepeiket, Pacino többnyire még mindig csak igényes munkákban tűnik fel (leszámítva a Jack és Jill-t), Nicholson pedig úgy tűnik, mintha csak szórakozásból vállalna el ajánlatokat. De Niro velük ellentétben a 2000-es évek óta összesen 28(!!!) filmben szerepelt. Ezek közé óhatatlanul is becsúszott persze 1-2 jobb film, de leginkább a középszert célozta meg, vagy még annál is lejjebb süllyedt. Ezt a tekintélyes mennyiséget látva nem csoda, ha valaki kiég, arról nem is beszélve, hogy a nézők számára az ő neve már végképp semmire sem jelent garanciát. Nem tudom, hogy De Niro szimplán munkamániás, vagy csak ennyire kell neki a pénz, de az száz százalék, hogy a világ nem ezek miatt a mozik miatt fog rá emlékezni.

"Steve Rowland, ezennel letartóztatom, az egyesült államok elnökének meggyilkolásáért"

„Gondoltál már valaha arra, hogy egyszer egy olyan emberrel fogsz találkozni, akivel nem kellene baszakodni?”

Talán senkit sem tisztelek annyira a filmes szakmában, mint Clint Eastwood-ot. Ő az, aki már egészen fiatal korában egy moziikonná vált, annak ellenére, hogy nem egy hatalmas tehetség. Több legendás figura is fűződik a nevéhez, de ő ennyivel nem elégedett meg, hanem rendezni kezdett. És ha kezdetben még nem is ment olyan jól (elég csak legelső rendezői munkájára a vacak Játszd le nekem a Misty-t!-re gondolni), az idő múlásával folyamatosan fejlődött, és egyre kifinomultabbá vált.

Van Damme korabeli rajongói nagyon nem szerették ezt a filmet. Meg is értem őket. Ez nem akció, de még csak nem is bunyós film. Így pedig már egyértelmű, mi lett a sorsa: ugyan nem bukott meg, de nem is lett nagy siker. Mi annak idején egyszer kivettük a videókölcsönzőből, aztán a feledés homályába merült. Egészen mostanáig…

Az 1974-es Bond volt az addigi epizódok közül a legkevésbé jövedelmező, annak ellenére, hogy még mindig a korábban hatalmas sikert aratott Roger Moore játszotta a főszerepet, illetve, hogy a filmben tulajdonképpen minden fontos összetevő megtalálható: felejthetetlen gonosztevő, látványos helyszínek, díszletek, jó zene és töméntelen mennyiségű humor. Már meg is van a „bukás” miértje; Az aranypisztolyos férfi a széria legmulatságosabb darabja, de annyira, hogy már nem is 007-es kalandot, hanem vígjátékot, vagy paródiát láthatunk, sokan ezért a legrosszabb Bondnak tartják.

Az Oroszlánszív annyira bejött az embereknek, hogy Jean-Claude végre lehetőséget kapott egy nagyobb költségvetésű akciófilm elkészítésére. A Dupla dinamit érdekessége mégis inkább abban rejlik, hogy Van Damme egy ikerpárt játszik benne. És igen, eljött az ideje, hogy bevalljam; volt Dupla dinamitos pólóm kiskoromban. A filmet magát is szerettem, valószínűleg pont azért, mert két Van Damme szerepelt benne. Meg persze egyáltalán nem értettem, hogy ez mégis hogyan lehetséges. A szüleim magyarázata sem mondanám, hogy igazán kielégített volna: „Hát összevágták!” Mi van? Mit? Igazság szerint még ma sem értem, hogy csináltak ilyesmit a digitális technológia filmes térhódítása előtt. Jó persze, sok jelenetnél egyértelmű, hogy dublőrt használtak, meg nyilván mai szemmel már észrevehető pár gagyibb megoldás, de összességében nem feltűnő. Lehet, hogy újra kéne néznem a Közös többszöröst is.

„A remake-ek első szabálya: ne baszakodj az eredetivel!”

Érdekes dolog a nosztalgia. Vajon tudnék-e ilyen elnéző lenni a mostanában kritizált Van Damme filmekkel, ha nem láttam volna őket annyiszor 5-6 évesen? A napokban egy emulátor program segítségével játszottam kiskorom SEGA videojátékaival, és elképesztően aranyosnak, bájosnak, ötletesnek, viccesnek és szórakoztatónak találtam őket. Viszont csak azokat, amikkel játszottam annakidején, a többi egy rakás szarnak se tűnt, olyan naiv meg én se lehetek, hogy pont ez a két játék volt csak jó…

A Sikoly nagy kedvencem volt, az első horrorélményem, de amikor tavaly újranéztem a trilógiát, már egyáltalán nem tűntek olyan átütő moziknak. Az első rész még hibáival együtt is szórakoztató, a másodikban még a túlnyújtottsága ellenére is találhatóak figyelemreméltó pillanatok, a harmadik viszont már rém gyenge. Most pedig itt a negyedik felvonás, 15 évvel az első, és 11 évvel a harmadik rész után. Szükségünk volt nekünk erre?

Amikor először néztem a ’80-as évek eme kult klasszikusát, már éreztem hogy nem fogok csalódni. Vannak filmek, amelyek remekművek, akárhány év telik el, akármilyen új trend jön. Nagyon erős, és időtlen, a tipikus ’80-as évekbeli ruhák, frizurák ellenére is, ennek pedig csak az egyik oka a profi megvalósítás és a jó színészek.

Előzetesen is elnézést kell kérnem, de a szokásosnál is jobbanmegmondomafrankót leszek, és hejesírási hubákat is többet rejtek el, mert valami olyan szinten beteg vagyok, hogy ma csak ezért celluloidba pólyálnám az összes hollywoodi producert ÉS hazai sponzort - természetesen miután jól mumifikáltam őket (köhög). Szóval arra gondoltam, hogy most valami speciálissal rukkolnék elő, nehogy már annyira kiszámítható legyek, toplista terén (köh-köh) úgyhogy nem is ragoznám túlságosan a bevezetőt túl, jöjjön életem 10 legkiválóbb filmje, illetve csalódása.

Az 1967-es Csak kétszer élsz után, egy átmeneti, kísérleti korszak következett a 007-es sorozat történetében, mely egészen az 1977-es A kém, aki szeretett engem-ig tartott, mikor az alkotók újra megtalálták a saját hangjukat. Így nyilvánvaló, hogy ebben a korszakban készültek a legfurcsább, legkülönösebb epizódjai az egész szériának. Ilyen "érdekes" film ez is.

A legnagyobb érdeme ennek a résznek, egyértelműen az új főszereplő, Roger Moore. Szerény személyem ugyan Connery-t jobban preferálja, de Moore érdemei vitathatatlanok; megmentette a sorozatot, és teljesen újraértelmezte Bond figuráját. Nála nem egy munkájának élő, könyörtelen gyilkos macsó, hanem egy humoros, élvhajhász úriember, akinek alkalomadtán, muszáj ölnie is. Moore egész játékstílusa sokkal játékosabb, könnyedebb, mint bármelyik másik 007-est alakító színészé. Ehhez hozzájárul az egész lényéből sugárzó eleganciája, humora, melyek a figura védjegyeivé váltak. A vele készült filmek is mind ilyenek: habkönnyűek, viccesek, elegánsak. Talán csak épp legelső alakítása más egy kicsit, ugyanis az alkotók ekkor még mindig a kísérletezés hosszú stádiumában tartottak.

Megérkeztünk Van Damme bátyánk első zsaruszerepéhez. Nem is akármilyen zsaru, hanem beépített rendőr egy börtönben. Valamiért nagyon szeretem a börtönfilmeket, úgyhogy ennek csak örülni tudok. Ráadásul úgy egyben is van a Börtöncsapda: van sztorija, normális fényképezése és a rendezés is teljesen korrekt, szóval igényesebb az eddigi mozik többségénél.

Szimpla börtönfilmként indul a cselekmény, ahol főhősünket buzerálni akarják, meg megverni, de hát ezeknek az idiótáknak is pont a Van Damme-al kellett kekeckedni? Hát nem látták a Véres játékot, vagy az Oroszlánszívet? Nagy örömünkre az egyik ilyen kekeckirály Al Leong. Nem tudjátok ki az az Al Leong? Hát a szakállas kínai pasi, aki csokit lop a Die Hard 1-ben és még legalább ezer akciófilmben játszik valami rövid, gonosz kis szerepet. Ha látjátok, biztos beugrik.

"Tedd fel azt a kérdést magadnak: ha egy fa kidől az erdőben, de nincs ott senki, aki hallaná, vagy látná ezt, akkor is ilyen seggfej volnál?"

Sorozathelyzet:

Ha a mostani, modern sorozatokat összehasonlítjuk a 15-20 évvel ezelőtt készült, nagyon menő szériákkal, elég komoly színvonalkülönbséget vehetünk észre, egyértelműen a mai felhozatal javára. De minek köszönhető ez, hogy az egykori, gagyi, egyértelműen B kategóriás vacakokból mára néhol még a nagy mozifilmeket is jócskán felülmúló, komoly alkotások váltak? Már nem szégyen sorozatfüggőnek lenni, sőt választani is nehéz közülük, hiszen annyi igényes darabbal találkozunk, miközben annyi időt vesz el az életünkből, hogy az valami elképesztő. A fogyasztói szokások ugyanis átalakultak, jelenleg a mozikban szinte már csak a tinédzserfilmek érnek valamit, ezek mennek igazán eseményszámba. Ha nem hiszitek el, nézzetek körül, akármilyen filmes weboldalon, vagy blogon, hogy melyek a 2012-es év legjobban várt filmjei: egy szuperhős mindent összevetve 8. kalandja a nagyvásznon, egy szuperhősökből álló csapat világmegmentése, vagy egy űrszörny, aki hetedszerre bukkan fel, és valami varázslós-kardozós mozi előzménye. Bocs, ha netalántán kihagytam valamit, de ezek után nem csoda, ha az átlagfelnőttnek esetleg nehezére esik kimozdulni a szélesvásznú, LED tv-je, és a házimozirendszere szorításából, helyette csak a kölyköknek ad pénzt mozira, és vagy valamelyik csatornán, vagy esetleg a dvd-jén elégíti ki komoly filmfogyasztási igényeit. Így már azt hiszem, tökéletesen érthetővé vált, hogy nagyvonalakban miért terjedtek el ilyen mértékben a sorozatok, és miért szükséges a korábbinál jóval magasabb színvonalon elkészíteni ezeket.

Sean Connery az első James Bond visszatért!

Az összes film közül ez volt a legnagyobb kedvencem 5 évesen. Nem tudnám megmondani hányszor láthattam az Oroszlánszívet, de talán többször, mint bármi mást életemben. Igaz, az elmúlt másfél évtizedben jó ha egyszer megnéztem körülbelül, akkor is hatalmasat csalódtam, talán mert a szanaszét vágott RTL klubos verzióhoz volt szerencsém. Azóta már a helyén kezelem ezt is, mint régi videóklasszikust. Szerintem ugyanis nem én lehettem az egyetlen, aki a maga idejében ennyire szerette az Oroszlánszívet.

Hol van a 007-es?

Arcát nem látjuk, de új Aston Martinjában, gyönyörű helyen autókázva, az áthangszerelt Bond Theme közben, cigarettatárcájából kiveszi kedvenc márkáját, ezzel megteremtve az egész film hangulatát. Csodálhatjuk az ismét nagyszerű operatőri munkát, a csodálatos képminőséget, és a szép nénit, aki valamiért vízbe akarja ölni magát. Meglátjuk Lazenby arcát azt mondja a neve Bond, James Bond, nem nagyon hiszünk neki, de hát úgy látszik ez van, különben is kezdenek minket meggyőzni a film erényei, felrémlik, hogy Connery-t is ezzel a technikával ismerhettük meg. Persze ezen nincs időnk elgondolkozni, mert lezajlik előttünk a sorozat eddigi legjobb bunyós jelenete, gyors tempójú, szokatlan vágástechnikával (ami nem meglepő, hisz Peter Hunt az eddigi filmek vágója a rendező). Majd következik Lazenby kikacsintása a nézők felé, és indulhat is az egyedi főcím brit zászlóval, visszafelé pörgő órával, a Connery korszak gonosztevőivel, hősnőivel. John Barry új Bond témára tett kísérletet, ami elég jól sikerült, de azért mégsem annyira, mint az eredeti. Mindenesetre kár, hogy több filmben nem hangzik el.
Remek kezdés ez az új színésznek, egyszerre újszerű, látványos, izgalmas és hangulatos. „Bondos”, de nem a Connery-féle értelmezésben, hanem közelebb áll Fleming eredeti hőséhez.