Az első öt perc valami hihetetlenül zseniális, annyira egyben van, hogy az valami egészen elképesztő. Tökéletes egységbe forr a lenyűgöző látványvilág (a kamerabeállítások, a szűrők, a trükkfelvételek) a fantasztikus zenei aláfestéssel, mindez ráadásul olyan megrázóan drámai történettel egyesül, hogy teljesen magába szippant minket a film. Engem ott és akkor megvett az Álomháború, biztos vagyok benne, hogy ezeket a jeleneteket még évek múlva is nagyon szívesen fogom újranézni. Külön érdekessége az álomszerű felvételeknek, hogy igazából ezek mutatják meg a valóságot, míg a sztori nagy részét kitevő, és abszolút reálisnak tűnő cselekményszál nem több puszta képzelgésnél.

Sajnos Syndernek nem sikerül tartania a színvonalat a mozi hátralévő részében, de ezzel gondolom nem árultam el túl nagy újdonságot. Nem lehet ugyanis egy percre sem komolyan venni ezt az alkotást, de szimpla trashként sem lehet élvezni, ahhoz ugyanis nem eléggé véres, és nem eléggé szexi. Syndertől pedig ez új, mert eddig még sohasem készített ennyire korhatárbarát filmecskét, se a Watchmen – Az őrzők, se a 300 nem szűkölködött a brutalitásban, a Holtak hajnaláról pedig akkor még nem is említettem. Az öt főszereplő hölgy szintén csalódást okozott; bár nyilván nem vártam tőlük Oscar-díjas alakítást, azért ez a glicerines-műszempillás, sírós ripacskodás igencsak több volt a kelleténél. Arról nem is beszélve, hogy elvileg jócsajokról lenne szó, mégsem éreztem egyszer sem a teremben, hogy szorítana a gatyám, pedig egy ilyen jellegű filmnél ez alapkövetelmény kellene hogy legyen, de ezek a hősnők egész egyszerűen nem elég dögösek hozzá.

Ezzel pedig el is érkeztünk az akciójelenetekhez. Baromi látványos az összes, kivétel nélkül. Igazi álleejtős összecsapásokat láthatunk, gyönyörűen megkoreografálva. A mátrixos stílust helyenként remekül ötvözik a korunkra még jellemzőbb realista akciófilmek bizonyos stílusjegyeivel. Synder e téren ismét kiválót alkotott. A forgatókönyv pedig lehetőséget adott sok-sok különféle filmes stílus ábrázolására, így egy pillanatra sem váltak unalmassá az adott jelenetek. Persze izgalmassá sem, mivel egyértelműen tudtuk, hogy csak a főhősnő fantáziájában léteztek a harcok, így azt is tudtuk, hogy bizony nem érheti őket a világon semmi baj. Amikor pedig mégis, addigra már az egész nem volt túl érdekes...

A másik nagy problémám ilyen téren nem más, mint a videojáték dramaturgia. Hősnőink küldetésekre indulnak, először az animék világába, majd a háborús zombifilmeket idézik meg, de nem maradhat el a mostanság hatalmas divatnak örvendő fantasy sem, legvégül pedig kapunk egy kis mátrixos terminátort is. Gondolom, halvány fogalmatok sincs, hogy ez hogyan lehetséges, de Synder megcsinálta, ráadásul elképesztő látványparádéval megspékelve, csodálatos koreográfiákkal, de olyan lelketlenül, amennyire csak lehetséges. A „valóságban” játszódó szálban érezhetően próbálta növelni a feszültséget, és belevinni egy kis drámát a látottakba, de ilyen téren totálisan kudarcot vallott.

A B-filmes narráció pedig nem önironikus, inkább csak annyira kínossá teszi az Álomháborút, amennyire csak lehetséges. Hasonló már a 300-ban is előfordult, de ez itt végképp röhejes. Synder kár, hogy nem tudta úgy folytatni, ahogyan elkezdte a filmet, az valami gyönyörű volt. Hihetetlen, hogy kezdődhet ilyen jól egy ennyire rossz film. Egyetlenegy dologra nem lehetett egy rossz szavam se: a soundtrackre.