„A kockák között. Mi most ott vagyunk?”

Úgy tűnik a közönség képtelen megunni a képregényadaptációkat, így tulajdonképpen elkerülhetetlen volt, hogy bizonyos alkotók reflektáljanak erre.

Ha láttátok a Ha/ver-t, és túl erőszakosnak, vagy morbidnak találtátok, akkor a SUPER-t kerüljétek el olyan messziről, amilyen messziről csak tudjátok! Nagyon hasonló a két film alapkoncepciója, annyi különbséggel, hogy a Ha/ver nem vitte végig olyan következetesen, mint a SUPER. A Ha/ver a végére már képtelen volt a valóság talaján maradni, és annyira látványos, ütős, de mindenekelőtt szórakoztatóan cool akciójelenetek sorjáztak benne, amelyek még legnagyobb szuperprodukciókat is felülmúlták.

Na itt ilyesmiben ne reménykedjetek egy pillanatig se. Főhősünk ezesetben is egy lúzer, és az is marad a történet végéig. Itt nem lesz jet pack-es akció, vagy romba döntött város, helyette betekintést nyerhetünk egy nagyon meggyötört ember életébe, aki elhatározza, hogy szuperhős lesz. Mert csak egy őrült, elfojtásokkal teli fickó találhat ki ekkora marhaságot, aki a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy meghúzza a határvonalat a jó és a rossz között. De ne hidd azt, hogy ez valamiféle lelkizős dráma, a SUPER ugyanis elképesztően szórakoztató az első perctől az utolsóig, bár ez a fajta szánalmas, fájdalmas, brutális és éjfekete humor nem nyerheti el mindenki tetszését.

Főhősünk fésülhetetlenül gáz hajával, birkatermészetével, idióta látomásaival együtt egy nagyon élő, szerethető, azonosulható és emberi figura, akinek a szenvedésein rengeteget röhöghetünk, még akkor is ha ez néhol elég gyötrelmes is egyben. Az Office-ból ismerős Rainn Wilson pedig egyszerűen, helyenként szándékosan ripacskodva formálja meg ezt a karaktert, gyakorlatilag tökéletes választás a szerepre.

Viszont ahogy megjelenik, Ellen Page teljesen ellopja előle a show-t. Egyrészt neki is emlékezetes, kidolgozott karaktert írtak, de ez önmagában még nem lenne elég a színésznő fergeteges alakítása nélkül Ellen Page ugyanis a képregényboltban dolgozó „kid sidekick” szerepében rendkívül édes, hihetetlenül aranyos és szexis, de ugyanakkor amellett sem lehet elmenni, hogy egy irgalmatlanul mocskosszájú, őrült, szadista állat, aki csak azért felkoncolna egy embert, mert az meglökte. Egyszerűen bele lehet szeretni.

Ők a két fő karakter, de mellettük még feltétlenül említést érdemel a főgenyát alakító Kevin Bacon, aki nagyon szórakoztató, a végtelenül kisstílű, pofátlan, pitiáner rohadék szerepében. Liv Tyler-t pedig mindig jó látni, ahogyan itt is ”elrabolt” feleségként, végzet asszonyaként minden gazsága ellenére is szerethető marad. Kisebb szerepekben pedig olyan ezer filmből ismerős, igazi, régi rosszarcok tűnnek fel, mint Gregg Henry, vagy Michael Rooker.

A film jellegéből, brutalitásából és humorából adódóan egyértelműen van némi trash-es beütése, de a tévében nézett Szent Bosszúálló sorozat már egyértelműen megidézi a Toxic Avenger hangulatát. Az író-rendező, James Gunn ugyanis karrierjét a Trománál kezdte, ami az ehhez hasonló borzalmakat is gyártotta, így tulajdonképpen a tisztelgés magától értetődő. A SUPER mégis túl jó, és túl színvonalas ahhoz, hogy igazi trash-ként lehessen rá tekinteni, már csak azért is, mert a túlzott erőszak ezúttal nem pusztán önértékén szerepel, hanem funkciója van, bemutatja, hogy Wolverine pengéi hogyan hasítanak valójában, és hogy egy félőrült fickó mire lehet képes egy csavarkulccsal, ha elszáll az agya. Mert mondjuk beállt valaki elé a sorba, egy vérbeli igazságosztó pedig ezt nem hagyhatja. Ugyanilyen görbe tükör a nevetségesen szar jelmez, illetve, hogy hősünket mindenki felismeri már a legelső pillanatban. Véletlenül sem találhatunk a moziban egy valóban cool pillanatot, végig megmarad az egész pitiáner, utcai ügynek, nagyrészt a valóság talaján maradva. És ha már a film erényeit ecseteljük, nem mehetek el szó nélkül a remek zenék, vagy a ’90-es éveket idéző csodálatos főcím mellett sem.

A történet befejezése pedig tökéletesen keretbe foglalja a filmet. Nagyon drámai, sőt talán megrázó a végkifejlet, ami mégis megnyugvást kínál. Ennél keserűbb happy endet talán még nem láttam, ami valahol mégis képes felemelő lenni.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!