Te mit tennél, ha biztosan tudnád, hogy három hét múlva vége a világnak?

Miközben ez motoszkál a fejedben, és lehetőségek tucatjain rágódsz, a végén rájössz majd, hogy legszívesebben talán azt, amit a főhősünk; utazni és szerelembe esni a szomszéd lánnyal. Csak így, ilyen egyszerűen.

Sok és sokféle film készült már, ami az apokalipszis után játszódik, bemutatva a teljesen elborult, nyomorúságos sötétséget (Az út), vagy éppen a nyálas, giccses egymásra találást (A jövő hírnöke). Olyan mozikat is láthattunk dögivel, amelyekben sikerül megállítani a katasztrófát, és a világunk megmenekül (ebben az esetben a leginkább ideillő példa egyértelműen az Armageddon). De a hollywoodi happy end kényszer miatt olyasmit idáig nemigen láthattunk (Russell Mulcahy alig ismert tévéfilmjét, a Veszélyes jövőt leszámítva), ahol tényleg nincs semmi remény. Ennek a mozinak pedig már a legeslegelején tisztázzák, hogy minden el fog pusztulni az egész Földön.

Rendkívül érdekes a témaválasztás, és rengeteg remek lehetőséget rejt magában, amelyet a készítők javarészt ügyesen használtak ki. Az a paradox helyzet állt elő, hogy ebben a különleges szituációban már úgy igazán semminek sincs jelentősége, bármit megtehetsz; heroinozhatsz, füvezhetsz, vandálkodhatsz, leléphetsz, mert egyszerűn semmi sem számít. De mindeközben mégis minden számít, és mindennek hatalmas jelentősége van; egy nézésnek, egy simogatásnak, vagy akár egy gyertya meggyújtásának, mert valószínűleg most teszed meg utoljára. Sőt, az egész Földön bárki most teheti meg utoljára. Egy ilyen felállásnál már egy esetlegesen nyálas, vagy giccses jelenet is líraivá magasztosulhat, mert nagy a különbség, ha egy átlagos romantikus vígjátékban azt mondja az esőben a fiú a lánynak, hogy „Őrülten szerelmes vagyok beléd”, viszont teljesen más érzés, ha ugyanez akkor hangzik el, amikor mindössze két perc múlva mindenki meghal az egész világon.

Mégsem beszélhetünk igazán nyomasztó moziról, ugyanis rengeteg az abszurd, fekete humor, ami sikeresen oldja a feszültséget, ráadásul nagy szerencsénkre végig sikerül minden tekintetben a jóízlés határain belül maradniuk az alkotóknak. Elviselt volna a tűrőképességem ennél durvább hangvételt is, de így legalább még több ember tetszését elnyerheti a Míg a világ el nem választ. A színészek kiválóan alakítanak, Steve Carell szimpatikus, mint mindig, nála jobb választást elképzelni sem tudnék az átlagos, jólelkű férfi szerepére. Keira Knightley pedig talán még sosem játszott ennyire egyedi, élő és szerethető karaktert, mint ebben a moziban. Jól gondoljátok, a párosuk abszolút nem illik össze, de szerintem ez teljesen tudatos rendezői koncepció volt, és mindenekelőtt jó döntés. Mert hát mikor éri meg a legjobban beleszeretni valakibe, ha nem a világ teljes elpusztulása előtt? Örökre megmaradhat az érzés, hisz eltűntök abban a pillanatban.

Nagyon megérinti az embert ez a mozi, szerencsére a végén a katarzis sem marad el, érezhető, hogy az elsőfilmes rendezőnőnek, Lorene Scafaria-nak ez egyfajta szerelemprojektje lehetett. Ettől persze még nem lesz hibátlan az alkotás, helyenként kicsit jobban leül a kelleténél, és szerintem elbírt volna a vászon még több humort, akár még sötétebbet is. De mégis nagyon jó ez így, hogy a szuperhősök emberfeletti, gigászi párbajai között láthatunk egy igazán emberi, szerethető filmet a mozikban. Kicsit féltem, hogy egy sajtóvetítésen a véres tollú kritikusok, újságírók és geekek között fog eltörni a mécses, és végül így is lett, de abszolút nem bánom. Az alkotók igazán keményen megdolgoztak mindezért.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!