A romantikus komédia műfaja finoman szólva sem tartozik a kedvenceim közé. Megértem, hogy a közönség, és főleg a női nézők, miért szeretik annyira, de én meg éppen ezekért a tulajdonságaiért tartom egy eredendően hazug, aljas, giccses és önsorsrontó ábrándozásnak az egészet. Az élet egyszerűen nem így működik, és ha ezen szocializálódsz, sőt ha felnőttként is bedőlsz ennek, akkor nem jósolok neked túl szép jövőt.

A Napos oldal egy romantikus komédia. Hellyel-közzel még annak a már ezerszer látott, halálra unt kliséit is a nyomán viseli, hiszen megint csak láthatunk egy alapproblémát, egy kibontakozó szerelmet, vicces mellékszereplőket, és egy hangyafasznyit még a végső szenvelgésből is kapunk. Nagy különbség azonban, hogy a megfelelő arányban, és rengeteg hozzáadott értékkel.

A forgatókönyv egyszerűen bravúros. Talán nem tűnik fel elsőre, de nagyon nehéz dolgokra vállalkozott az író-rendező. Hatalmas teljesítmény lehetett úgy adaptálni a film alapjául szolgáló regényt, hogy vicces legyen, de ne szánalmas, drámai, de véletlenül se giccses. És sikerült. A történet elején a mániás depressziós éjszakai ámokfutásai egyszerre hitelesek, miközben nagyon humorosak, és mégis érezhetjük végig, mennyire kellemetlen lehet ez a szülőknek. Szépen felépített expozíciót láthatunk,  sok kis apró részlet, finomra csiszolt momentum halad végig, hogy aztán mindez egy kisebb katarzissá álljon össze a finálé táncversenyében. Az átélhető drámai vonal mellett  virtuóz módon megírt dialógusokat hallhatunk, és a helyzetkomikum sem állt távol a készítőktől, de nem olyan tipikusan erőltetett, hollywoodi stílusban, hanem végtelenül, egyszerűen és életszerűen.

A karakterek egyszerre őrültek, és szerethetőek, remekül felépített, hihető emberek. Megmondom őszintén, Bradley Cooper nagyon szimpatikus fickó volt már akkor is, amikor először láttam a Másnaposokban. Egy olyan karizmatikus, és szexi pasi, aki annyira sármos, hogy egyszerűen a filmvászonra termett, és mégsem olyan nyálas, hogy automatikusan megutáljam. Ennél többet azonban egyetlen percig sem néztem volna ki belőle. A Csúcshatásban már elkezdte megvillantani az oroszlánkörmeit, de csak a Napos oldal szerethető félbolondjában mutathatta meg igazán, mire is képes. Hiteles minden egyes rezdülésében, ahogy szánalmasságában, hülyeségében válik szerethetővé.

Mégis érezzük, hogy égetően hiányzik valami ebből a filmből, egészen addig a pillanatig, míg fel nem tűnik Jennifer Lawrence. Már az X-Men: Elsők című remek mozinak is ő jelentette az egyik abszolút fénypontját, bár akkor még nem jegyeztem meg a nevét, szerencsére aztán tavaly jött az Éhezők viadala, aminek hála már nem is fogom elfelejteni. Minden egyes filmjében nagyszerű ez a csaj, de Cooperhez hasonlóan ő is a Napos oldalban bontakoztathatta ki leginkább a képességeit. Az érzelmek széles skáláján kell maximálisan helyt állnia, és csodálatosan veszi az akadályt, ami már csak azért is nagy szó, mert ilyen kiváló, tapasztalt partnerek mellett ez a huszonkét éves lány jelenti a film csúcspontját. Annyi érzelmet, sebezhetőséget lehet kiolvasni a szeméből, hogy közben egyszerűen muszáj beleszeretnünk. És az sem elhanyagolható tényező, hogy ami az Éhezők viadalában még hátrány volt, az most abszolút az előnyére válik: jó érzés, hogy végre nem egy csontkollekciótól kell beindulnom a moziban, hanem egy csöppet husisabb, ám éppen ezért vadállatiasan szexis nőtől. A táncjelenetben – ami a legjobb a Ponyvaregény óta – olyan végtelenül vonzó, amit nehéz szavakba önteni, de más jelenetben, például amikor kifakad az utcán, olyan mélyen átélt drámát láttam tőle, hogy konkrétan leesett az állam, csak úgy mellesleg odavetve pedig komikaként is megcsillogtatja a tehetségét.

És akkor még itt van nekünk egy fontos mellékszerepben Robert De Niro, kinek neve a mai generációnak talán  már nem jelent annyit, mint egykor. A színészóriás gigantikus mennyiségű felejthető filmben játszott felejthető figurákat felejthető módon. Viszont a tavalyi Mocsokváros utcáin hajléktalan apukájaként újra láthattunk tőle olyat, mint egykoron. Ebben a filmben hasonló a helyzet, kezdetben talán úgy tűnik, hogy De Niro ismét csak a régi, már ezerszer látott, lejáratott manírjaira fog építkezni, aztán ő is megkapja a maga nagy jelenetét, amelyben a kemény fickónak meg kell nyílnia a saját fia előtt, és számot kell adnia a hibákról, melyet élete során elkövetett. DeNiro pedig finom érzékenységgel, minden modorosságot mellőzve tesz tanúbizonyságot isteni tehetségéről. A mellékszereplők tekintetében egyébként mindenki jelesre vizsgázik, kivétel nélkül, mégis kiemelnék két régi, jellegzetesen kilencvenesévekbeli arcot, akiket jó volt újra látni, elsősorban a gülüszemű, hajmániás bolond, Chris Tucker-t, és a tinivígjátékok valaha volt királynőjét, Julia Stiles-t.

Még nem említettem, de a mélyen drámai, elmebajos,  és a romantikus vonal mellett van még egy családi rétege is a filmnek, ebben pedig a forgatókönyvíró-rendező, David O. Russell előző munkájának, A harcosnak a szellemisége lebeg előttünk. És akkor talán érthető, miért van az, hogy egy ennyire reális, ilyen jóízlésű darabról beszélhetünk. Egy emberi történetről, mély és sokrétű mondanivalóval, és közel sem csak a szerelem természetéről, hanem az őrületről, vagy a családon belüli viszonyokról is szól a Napos oldal. De az is elgondolkodtató, hogy egy romantikus vígjáték csak akkor lehet-e igazán jó, ha pszichés betegekről szól (lásd még: Lesz ez meg így se)? Mert általában ezekben a filmekben alapvetően nem egészséges értelmi-érzelmi állapotú karakterek vannak, de véletlenül sem klinikai értelemben, hanem inkább egyfajta bohókásan-bolondosan szórakoztatóan ábrázolva. Vagy inkább az a kérdés, hogy végre ez a műfaj is megérett egy kis mélységre? Úgyhogy, azt kell mondanom, hogy ez a film ne nyerjen Oscart. Akárcsak az Utódok, úgy ez is egyszerűen túlságosan jó a kopasz bácsi ízléséhez. Így pedig csak szimplán megmarad minden idők legjobb romantikus vígjátékának. Úgy látszik ilyen az, ha egy filmalkotás minden egyes eleme a lehető legjobban áll össze.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!