Jézus, Mária és Szent József! Hogy én mennyire vártam már egy ilyen filmre! A hiányos ismeretben tépelődő olvasó most gondterhelten vonhatja össze szemöldökét, hiszen nem érti, mire fel eme kijelentés, de hogy máris feloldjam a gordiuszi csomóként tetszelgő problémát, gyorsan beavatom a titokba, miszerint Santino kollégával már közel négy hónapja azon kesergünk, hogy idén még nem láttunk egy igazán ütős filmet, ami úgy istenigazából letaglózott volna minket, és nyomot hagyott volna lelkünk szövedékén. Na most nekem hat évet kellett visszamennem, hogy IDÉN átéljek egy ilyen élményt, de jelentem, részemről a feladat teljesítve.

Rögtön szembeötlik a lehetetlenül hosszú – és idióta – cím, igen sokan panaszkodnak rá, hogy valósággal elrettenti az embert a megtekintésétől, és bár jómagam hosszú ideje szemeztem vele, mégsem vettem a fáradságot, hogy elővegyem. Még azután sem, hogy a Világvége olyan nagyon bejött Simon Peggtől, hogy utána zsinórban lenyomtam a Cornetto másik két tagját is. Szóval ha ebből valami levonható, az a következő: ne adjunk filmünknek feltűnően hosszú címet, mert pont az ellenkező hatást érjük el vele.

Ezt leszámítva azonban zseniális filmmel ülhetünk szemközt, ami újságíróknak, újságírói vágyat dédelgető bloggereknek, meg úgy en bloc a filmes világban forgolódóknak egy igazi csemege, amiből nem is értem, miért nem készül több. Annyi utalást, rejtett poént, fricskát fedezhet fel benne a néző, hogy eme filmet nem elég egyszer végignézni, de gyanítom nem is lehet. Persze ha valaki nem ennyire bennfentes, nyilván kevesebb poént fog érteni, de ez esetben számára kielégítő lesz Pegg csetlése-botlása, ahogy Mr. Beant megszégyenítő grimaszokkal és életszagú helyzetekkel kelti életre a kisembert, aki te is lehetsz, én is vagyok.

A film egyébként valós eseményeken alapul, a legtöbb benne történt cselekedet állítólag tényleg megtörtént, - tényleg, komolyan, pandamackóbecsszó megtörtént - mert élt egy Toby Young nevű ürge Londonban, aki egy ócska kis lapot üzemeltetett, de arról ábrándozott, hogy egyszer majd partykra jár, és leülhet a nagyokhoz – érdekes a filmben látott nagyzolás, seggnyalás, megalázkodás bemutatása, amit ez a szakma végső soron meg is kíván, és hogy ezt a hazai pocsolya milyen szinte leutánozza (ez már önmagában egy ordító karikatúra). A gátlástalanság egy idő után meghozza gyümölcsét, és a Vanity Fair főszerkesztője adott Youngnak egy esélyt, bizonyítsa be mihez is ért, így a „vidéki bunkó angol” rácsodálkozhatott New York, majd Los Angeles miliőjére, felgyorsult életmódjára, és elérhette mindazt, amiről csupán álmodozott.

Azonban mindennek ára van. És ez az igazi érdeme a filmnek, úgy szórakozol egész végig, hogy érzed te magad is, ez kurvára gáz. Ahogy főhősünk jottányit sem akar engedni az elveiből, és ez végül odavezet, hogy ellopják az ötleteit, csak vergődik, és nem tud előbbre jutni a ranglétrán, sőt majdnem ki is rúgják. Azonban eljön az a pont, amikor rájön, semmi értelme szélmalomharcot vívnia, ez egy korrupt világ, korrupt műfaj, és aki nem korrumpálódik, azt bizony elnyeli a süllyesztő. Ennek okán ahogy szembeköpi elveit, máris megy minden, mint a karikacsapás. És miért is ne tenné ezt? Hiszen még a vágyott nő is nagy ívben tojik arra, mennyire gerinces valahol mélyen ez a kis ember...

A színészekről csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni, Pegget méltatni fölösleges lenne, egy percre nem áll le, 110 százalékon pörög ez az ürge – eredeti hangján szerintem még nagyobb élvezet a játéka. De remek mellékszereplőket is kapunk, a morcos igazgatót alakító Jeff Bridges minden pillanata aranyat ér, az ő és Pegg beszélgetései külön filmet képeznek a mozin belül. És Kirsten Dunst végre jó, el se akarom hinni, még a kémia is működik kettejük közt, és az éles beszólások, szócsaták élvezetesebbé és hihetőbbé teszik azt, ami végül is kiszámíthatóan alakul a film során. De lesz itt nekünk egy dögös Megan Fox – kis híján első filmje –, ahol lényegében önmagát alakítja, és egy kíméletlen Gillian Anderson is. Az apróbb cameókban pedig olyan sztárok tűnnek fel, mint Daniel Craig, Thandie Newton, vagy éppen Clint – motherfucking – Eastwood.

Mindezt pedig aláfesti egy ragyogóan összeválogatott zenei album, amelyben megtalálható minden érzés, ami éppen kell, hogy sírj, elgondolkodj, romantikázz, vagy épp nevess ezen az egész abszurd világon, amit a film eléd tár 110 percben.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!