Az első rész megtette azt, ami egy érvényes rebootnál a legfontosabb; jobban sikerült az eredetijénél. Ennek ellenére mégis kissé rosszindulatúan kezelte a kritika, hisz nem éreztük annyira réginek az eredeti trilógiát. A folytatástól ezért sokat vártam, megvolt benne a lehetőség, hogy bebizonyítsa, mennyire van létjogosultsága a franchise újragondolásának. Az elsőnek megvoltak a maga gyerekbetegségei, például a forgatókönyv korántsem tűnt olyan kidolgozottnak. Ezeket a gyerekbetegségeket illett volna kinőni, de sajnos nem így történt. SPOILERMENTESEN

Pedig a folyamatos, mindent elárasztó marketing miatt olybá tűnik, hogy nagyon komoly szándékai vannak a Sony stúdiónak ezzel a franchise-szal, meg ők is külön univerzumot, meg spin-offot, meg fene tudja, még miket akarnak összehozni. Én meg azt kívánom, bár a forgatókönyvvel foglalkoztak volna annyit, mint a marketinggel, hosszú távon lehet hogy jövedelmezőbb lenne számukra. A kezdeti akciójelenetek ellenére kicsit nehézkes a sztori beindulása, ráadásul mire beleélnénk magunkat az egyik szálba, rögtön átvágnak egy teljesen másikba. Ennek tetejébe idétlenek a poénok, meg az egész kivitelezés. És amúgy a nem kellően kidolgozott forgatókönyv mellett ez a másik nagy gond, hogy amennyiben éppen nem Gwenről és Peterről van szó, akkor sajnos a humor sem működik. Pókember például ugyanúgy vicceskedik, mint ahogy azt anno a képregényben tette. A nosztalgia ezt megszépítette nekünk, de újraolvasva, felnőtt fejjel ezek már nem igazán ütnek. És ebben a filmben sem ütnek. Azt kell, hogy mondjam, hogy még a Stan Lee-cameo sem. Erőltetett volt, ez az igazság.

A látványvilág meg a trükkök inkább emlékeztettek a régi trilógiára, nem pedig arra, amit a két évvel ezelőtti mozi elkezdett. Jogosan fogják ütni a kritikusok a Pókot, mert bizony tényleg lehetett volna jobb ez a film. Viszont ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne még így is jó. Úgyhogy, ha megbocsátotok, szigorú kritikusi énemből most átvedlenék nézővé, aki bizony igen jól szórakozott.

Mert az akciójelenetek példának okáért még mindig látványosak, különösen érdemes pénzt áldozni az IMAX vetítésre, a hálóhintázás a film kezdetén szó szerint szédítő élmény. Nincs amúgy különösebben sok eksön, mert hála istennek elsősorban a karakterekre épített a rendező, Marc Webb. Viszont ezek az akciók gyönyörűen megkoreografált, izgalmas küzdelmek, nem süllyednek le az élvezhetetlen látványorgia szintjére, ráadásul érezhetően van némi tétjük, nem csak két jelmezes félbolond verekszik egymással. Electro megmozdulásai nagyszabásúak, lehengerlőek, félelmetesek, érdekesek. Az a bizonyos tét pedig nagy szerencsére nem az egész világ megmentése vagy egész New York kipusztulása, hanem ennél személyesebb, éppen ezért izgalmasabb a néző számára is. Annyiszor láttuk már az egész Föld vagy adott esetben mind a 9 univerzum megmentését, és annyira nem lehet átérezni már ennek a súlyát, hogy kifejezetten tetszett, hogy ezt az állandó képregényfilmes klisét most mellőzték.

Igazából a karakterek, illetve a színészek miatt működik ez a folytatás. Érdekel minket a sorsuk, és ez alól nem képeznek kivételt a gonosztevők sem. Bizonyos értelemben ezek a pókgonoszok jöttek be a legjobban, méghozzá azért, mert emberibb vágyak hajtották őket, mint a korábbiakat. Persze, itt is az eddigi összes pókmoziban elsütött sablon szerepel, jó emberek válnak gonosszá. Ezúttal annyi a különbség, hogy mindketten komolyan szenvednek valamitől, és emiatt inkább átélhető, megérthető az ő szempontjuk. Electro és Pókember első találkozása például remek jelenet, mert nagyon jól érzékelteti, hogy egyetlen hajszálon múlt, hogy Electro melyik utat választotta. És ettől az egy apró hajszáltól kezdve az összes korábbi sérelmét, frusztrációját rázúdítja mindenkire, aki csak az útjában áll, mert úgy érzi, hogy igaza van. A saját szemszögéből biztosan.

Harry Osborn még ellentmondásosabb karakter. Megvan benne egy valódi kis gazdag féreg lehetősége, amire Dane DeHaan külseje még rá is játszik. Viszont erősebb motivációja van, mint bárkinek az egész történetben: életben akar maradni, és ezért bármire képes. Nos, ezt azért nagyjából meg lehet érteni. Remekül alakít egyébként, minden apró rezdülése a helyén van, ezáltal az egész tragédiája érthető és átérezhető, egyedül a végén bicsaklik meg egy kicsit, egész konkrétan átmegy tipikus képregényes ripacskodásba, ami elég távol áll a film szellemiségétől. Bár Paul Giamatti szintén ezt csinálta, és láthatóan nagyon élvezte. Egyébként ahogy előre sejtettem, nem volt semmi gond a három gonosztevővel, Rhino hangyapöcsnyit szerepel csak, és senki sem kap annyi teret, hogy túlzsúfolt legyen az összkép, vagy hogy legyen lehetősége ellopni a show-t.

Ha a pozitív oldalt nézzük, akkor szintén jól állunk. Az első kapcsán kicsit sajnáltam, hogy egy olyan kiváló színésznőt szerződtettek May néni szerepére, mint Sally Field, viszont nem adtak neki semmi lehetőséget a kibontakozásra. A folytatásban szerencsére kapott egy nagyon szép jelenetet, amit egy hozzá méltóan kiváló játékkal hálált meg.

Ahogy várható volt, ezúttal is Peter és Gwen kapcsolata okozza a mozi messze legjobb perceit. Nagyon érezhető, hogy Marc Webb az indie filmek világából jött, és egyébként ez okozza a film hangulati töréseit is. Egyik pillanatban még egy évődő szerelmespárt láthatunk, akik pont olyanok, mint te meg a csajod (max. nem annyira dögösek), a másikban viszont már jön a CGI-orgia, meg a vicces német orvos, aki kísérletezgetik. Ez utóbbit amúgy csak poénszinten tudtam értékelni. Visszatérve a szerelmi szálra, kicsit úgy éreztem, hogy Webb ezekbe a jelenetekbe beleírt, mert néhol enyhén kimódoltnak tűntek a dialógusok, egyedül a két kiváló és nagyon szimpatikus színész alakítása miatt nem hangzanak kifejezetten kínosnak vagy üresnek. Máskor viszont pont annyira természetesek, poénosak és édesek, mint amilyeneknek lenniük kell. És ezek a pillanatok bizony rendesen megemelik a mozi színvonalát, és az érzelmi rész adja az egész film szerethetőségét, ez emeli ki a többi szuperhősös baromság közül. Ráadásul továbbfejlődött a két főhős kapcsolata, az ismerkedős diákszerelemből egy másik – az életben egyébként tipikus – szakaszba léptek. Amikor vége a giminek, és nem tudják, hogyan lesz tovább, mi lesz kettejükkel, közben pedig egyre gyűlnek felettük a viharfelhők. Ez hiteles, nem úgy, mint a műromantika a korábbi trilógiában.

Eddig csak szidtam a forgatókönyvet, de szeretnék azért valami jót is mondani róla. Az első részben eléggé blöffszagúnak tűnt a Peter apjával foglalkozó szál, mert nem jutottak el sehonnan sehova. Nekem pedig emiatt akadtak fenntartásaim, de szerencsére most ezt a szálat továbbszőtték, és meglepően ügyesen kapcsolták össze Pókember eredettörténetével, illetve a jelenlegi sztorival. Annyit azért megsúgok, hogy szerencsére nem tértek vissza Peter szülei orosz kémnek álcázott klónrobotként, mert a képregényben valami ilyesmi történt.

Ha hibákat akarsz keresni az új Pókemberben, bőven fogsz találni. A harmadik részt már nem biztos, hogy ilyen nyomulós marketinggel és egy ilyen forgatókönyvvel le tudják tolni az emberek torkán. Viszont a tempója nagyon rendben van, a karakterei jól kidolgozottak kivétel nélkül, megvan benne a kellő izgalom, a dráma, impozáns a látványvilága. Hans Zimmer új zenéje szintén korrekt, bár James Horner munkásságából többet is felhasználhattak volna. Egy szó, mint száz, jó a film. Szórakoztató. Megéri a jegy árát, na. Irány a moziba, be.