„ - Fáj, amikor azok… kijönnek?

- Piszkosul.”

Innentől kezdve az összes részben eszembe jutott ez a pillanat. Amikor Wolverine/Rozsomák/Farkas karmai előbukkanak az nem cool. Az fáj. Méghozzá piszkosul. Ezzel kezdődött el igazán a képregényfilmek mai napig tartó diadalmenete. Nem csili-vili effektekkel, hanem jó színészekkel, érdekes karakterekkel, akiket komolyan vettek. A képregényhűség nem feltétlenül a külsőségekben nyilvánult meg, a rendező Bryan Singer nem adott főhősére sárga sztreccshacukát (viszont reflektált erre), sokkal inkább azt az érzésvilágot kapta el a képregényből, ami filmkompatibilissé teszi. Már ha létezik ilyen szó egyáltalán.

A kívülállók

Legtöbben azt vetik az első etap szemére, hogy olyan, mint egy pilot; csak bemutatja a világot, elhelyezi a szereplőket, és megágyaz az összes többi résznek. Nem mondom, hogy nem jogos a kritika, talán jobban is be lehetett volna vezetni ezt a történetet a mozinézők számára, ugyanis a film első fele nagyjából tényleg csak erre megy rá. A mérleg másik serpenyőjében azért ott van, hogy akkor azért egy átlag mozinéző nem feltétlenül ismerte a képregényeket, és a filmesek nem építhettek ilyen háttértudásra, ha komoly bevételt akartak elérni.

Amiért még sokan nem értékelik kellőképpen ezt a mozit, az a látványvilág. Illetve annak hiánya. Ekkor a producerek még nem bíztak vakon a képregényfilmekben; 2000-ben ez a film még „csak” 75 misiből készült. És ez meglátszik rajta, a mai blockbusterekhez képest szinte kamaradrámának tűnik ez az alkotás. Tavaly a Thor 2-ben pl már 9 világot akartak egyszerre elpusztítani, itt még „csak” egy szaros sziget, meg néhány politikus élete a tét.

Az X-Men legnagyobb erénye számomra mindig is az embersége volt. Emiatt mind a mai napig a kedvenc részem a sorozatból. Olyan intim pillanatok vannak benne, amik sokkal közelebb hozzák hozzánk a karaktereket. És nem testileg intim, hanem érzelmileg intim. Remek példa, amikor Farkas álmából felriadva átdöfi Vadóc mellkasát, majd kétségbeesetten segítségért kiabál. Ilyet mikor lehet még képregényfilmben látni? Vagy amikor később a vonaton beszélget egymással a két kívülálló. Jobban nem is különbözhetnének egymástól, mégis pusztán kitaszítottságukból eredően egymásra találnak. Kiskamaszként nagyon tetszett a Vadócot alakító Anna Paquin, ma már inkább aranyosnak találtam. De megvan közte és Hugh Jackman között a kémia, még ha nem is egy kifejezetten romantikus szálról beszélünk. Vadóc karaktere mindig nagyon megfogott; egy tini aki soha életében nem érhet hozzá senkihez, mert minden érintése halálos. Ekkora teherrel, az első csók ilyen komoly traumatizációjával együtt élni, a legdurvább sorscsapások egyike. Ne feledjük, ekkor még 2000-et írunk, 3 évre vagyunk a Batman és Robin bathitelkártyájától.

A forgatókönyvírók a millió és egy mutáns közül jól kiszűrték, hogy kik működhetnek leginkább a nagyvásznon, és mindenkire megtalálták a megfelelő színészt, aki kellően szimpatikussá tudta tenni. Hugh Jackman például ennek a zabolátlan, titokzatos rosszfiúnak köszönheti sztárságát. Rebecca Romijn Stamos Mystique-ként elképesztően dögös, veszélyes és halálos. X professzor és Magneto komplex ellenség-barát viszonyát már itt remekül sikerült megragadni, az utolsó képsorok például felejthetetlenek.

És minden más szinten remekül működik az X-Men. Van benne némi önirónia, akadnak jó beszólások (Farkas és Küklopsz csipkelődései), szerencsére nem veszi magát halálosan komolyan. Az akciójelenetek baromi messze vannak korunk hasonló filmjeitől a látványvilágot tekintve, viszont sokkal ötletesebbek és kreatívabbak (például a küzdelem Mystique-el) . És dögöljek meg, de nekem ez utóbbi többet ér. Michael Kamen aláfestő zenéje szintén kiváló, fülbemászó főtémájának az egész X-Men sorozat himnuszává kellett volna válnia, ehelyett soha többet nem használták.

A képregényfilmek mai napig élő reneszánszát, arculatát, hozzáállását ez a mozi határozta meg. Nem hozott olyan gigászi bevételt, mint két évvel később a nyomdokain haladó Pókember, de mégis csak ez volt az úttörő alkotás. Nem mellesleg sokkal jobban megállja a helyét filmként is.

X2

A folytatás már sokkal nagyobb büdzséből készült, aminek minden centje meglátszott a vásznon. A kezdő képsorok, melyben az Árnyék nevű mutáns az amerkai elnök életére tör, a mai napig lenyűgöző. De rengeteg emlékezetes akciójelenetet láthatunk, amelyek nem csak a beléjük ölt zsé miatt állták meg a helyüket, hanem mert a készítők tényleg beleadtak apait-anyait minden téren. Hogy csak néhány példát említsek, az iskola elleni támadás, illetve Wolverine védelme nem csak izgalmas, de érzelmileg is a helyén van. De láthatunk még vadászgépes-tornádós üldözést, meg mezei rendőrautók robbantgatását. Persze, a nagy fináléról sem érdemes elfeledkezni, ahol a Lady Deathstrike-al folytatott brutális bunyó, illetve az ő halála volt számomra a leginkább megkapó. Ja bocs, spoiler.

A látványvilág mellett a történet is ígéretes, főhőseinknek ugyanis a nagy főgonosszal, Magnetoval kell összefogniuk a közös ellenséggel szemben. Nem mellesleg már nem kell vesződni a mutánsok, meg úgy egyáltalán a világ bemutatásával. Ezek után nem csoda, hogy sokaknak ez a második rész a kedvence a trilógiából, meg úgy egyáltalán. Nekem mégis csalódást okozott bizonyos tekintetben ez a mozi, és ez azóta sem igazán változott. Ugyanis pont az hiányzik ebből a filmből, amiért én annyira szerettem az első részt. Ez pedig az érzelmi mélység, az emberség, és hogy mennyire közel kerülhettünk a karakterekhez. Itt erre egyszerűen nincs idő. Így is majdnem két és fél órás a film, tele van akciókkal, új szereplőkkel, de közben a régiekre is időt kellett szakítani, de még valami értelmes cselekményre is szükség volt. És az X-men 2 ezt többnyire megoldja, és igazából a témát is igyekszik mélyíteni.

Az Iceman családjánál tett látogatás például tipikusan egy ilyen epizód, már-már szívszorító a jelenet, ahogy az anyuka kérdezi: „És nem tudnál újra normális lenni?”. Ezzel az is egyértelművé válik, hogy míg az X-Men képregény eredetileg a különböző polgárjogi mozgalmakra, a faji megkülönböztetésre volt kihegyezve, addig a filmverzióban a mutánsok már sokkal inkább a homoszexualitás metaforájává válnak. Ráadásul teszik mindezt a képregény legférfiasabb karakterének középpontba helyezésével, hogy még ellentmondásosabb legyen az összkép.

És ha már a melegekről esett szó, beszéljünk az Ian McKellen által alakított Magnetoról egy keveset. Most, az újranézéskor rádöbbentem, hogy ő a lehető legveszedelmesebb gonoszok egyike, nem csak a X-Men világán belül, hanem talán az egész képregény történetben. Ő maga Lucifer mutáns megtestesülése. Lehet nem olyan látványos, mint mondjuk egy Joker, de több okból is veszélyesebb nála. Már alapból hatalmas bátorságra vall egy holokauszt túlélőt megtenni főgonosznak, erre még rátesznek egy lapáttal, hogy épp ez a traumája okolható a gonoszságáért. A felszínen ráadásul egy szimpatikus, idős úriember. A legveszélyesebbé mégis az teszi, hogy igaza van. Megkérdőjelezhetetlen, amit mond, még a professzor sem tud vele vitatkozni, mindemellett kiválóan manipulálja a mutánsokat, kihasználva fájdalmaikat, és táplálva az.egójukat. És az igazi ereje nem a fém, hanem a mutánsok manipulálásában rejlik. Magnetot mindig tiszteltem, és bizonyos elemeket a filmben egyszerűen karakteridegen írói fogásnak tudtam be, pedig valójában ott láthattuk Magneto igazi arcát. Ebben a második felvonásban például egy zsidó holokauszttúlélő mutáns ki akarja irtani mindenestül az egész emberiséget. Csodálom igazából, hogy nem támadták emiatt a filmet, meg a neonáci elemek nem vették a vállukra az egész X-Ment. Mondjuk azzal többszörös ellentmondásba keveredtek volna saját magukkal, úgyhogy talán ez mégsem annyira furcsa. Visszatérve Magnetora, az igazságot hangoztató, tiszteletreméltó, kemény, harcias öreg álcája mögött egy valódi pszichopata rejtőzik. Akinek megvannak a szólamai, megvan az igazsága, vannak elvei, mégis a célja elérése érdekében nem saját magát áldozná fel, hanem egy szerencsétlen tinilányt akar megölni. Az emberiség kiirtása talán tényleg túlzás és az izgalmak felesleges fokozása, de Mystique cserbenhagyása a harmadik részben már az érzelmek mindennemű hiányát mutatja a nagy manipulátornál.

Összességében azonban egy kiváló blockbuster az X-Men 2. Látványos, vicces, helyenként kicsit drámai, de leginkább szórakoztató. A történet lezárása kicsit túlnyújtott, enyhén nyálas, és a dráma sem jön át kellőképpen, de még ez sem rontja el igazán az összképet.

Az ellenállás vége

A trilógia lezárása viszont már korántsem örvend ekkora népszerűségnek. A fő probléma az volt, hogy a rendező, Bryan Singer lelépett, hogy megrendezhesse a halálunalmas Superman visszatért. De ez egy másik történet. A helyébe lépő Brett Rattner egy közepes, korrekt munkát végzett. Őt nem különösebben érdekelték a mutánsok, meg az egész probléma, ő egy tisztességes akciófilmet akart összehozni, amivel nem bőg le a stúdió.

És ez igazából sikerült, csak az X-Mennek ennél többről kellett volna szólnia. Még valahogy a fényképezés is ezt a hideg távolságtartást húzza alá, ami a rendezőt jellemzi. Szégyenkezésre viszont nincs ok, Rattner kellő tisztelettel nyúlt az elődökhöz, nem válik gagyivá az univerzum, nem gyalázza meg sem a képregényeket, sem a rajongókat, sem az előző filmeket. Csak egyszerűen nem lett annyira ütős a trilógia lezárása, mint kellett volna. A történetben pedig jócskán van potenciál, mert egyrészt bevégzi a koncepciót, amelyet Jean Greyjel kapcsolatban ígértek nekünk a korábbi filmek. Másrészt a mutáns ellenes szer megalkotásával egy nagyon érdekes, új elemet visz be a sztoriba, ami tényleg betetőzhetné az eddig látottakat, és logikus következménye az eddigieknek. Harmadrészt pedig régi, nagyon fontos szereplők úgy hullanak el, mint a legyek, ezzel is jelezve, hogy valaminek itt végleg vége.

Csak éppen nem érezzük azt a drámai hatást, amit kellene. Rattner ugyanis gyorsan végigrohan mindenen, semmire sem jut igazából elég idő, pedig az új szereplők, főleg Bestia és Kitty Pride igen érdekesnek tűnnek. Mégis, a történet az egyetlen, amiért nem lett rossz egyáltalán a harmadik rész. Csak pont a lélek, a szív hiányzik belőle nagyon, amitől az első rész annyira jól sikerült, és ami még nyomokban érezhető volt a másodikban is. Itt legfeljebb csak villanásnyira tűnnek fel. Például a szárny vagdosásakor. Szóval nem rossz ez, nincs igazán okunk a fújolásra, meg a köpködésre, csak egyszerűen ennél mindenki sokkal-sokkal többet várt a trilógia lezárásaként.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!