A legfontosabb szabály: Indulj el hamarabb!

Különben könnyen megszívhatod az első filmmel, és az akár taccsra is teheti az egész hangulatot. Nekünk se volt szerencsénk, kiderült, hogy nem jár hétvégén a 3-as metró, és valamiért nem jött a villamos sem. Mivel korábban elindultunk, ezért még így, 20 perc kieséssel sem volt semmi gond. Persze, ebbe beletartozott az is, hogy nem éppen egy premierfilmmel kezdtünk. De alapvetően az egész estéhez kell a rutin – nekünk ez volt a harmadik - , kell a szerencse, és logisztika, logisztika, logisztika. Nem volt ezúttal sem olyan film, amire ne jutottunk volna be, sőt nem volt olyan sem, hogy ne baromi jó helyen ültünk volna. Ennek ellenére nem mondanám éppen problémamentesnek az estet.

Az első filmhez álltunk sorba, amikor undorító bűz csapta meg nem különösebben fejlett, allergiával sújtott, parlagfűszezonban sínylődő szaglószervemet. Egy csöves állt nem messze mögöttünk, akiből intenzíven ömlött az állott húgy bűze. Gondoltam, nem gáz, bejött egy kicsit melegedni, úgyis mindjárt beengednek minket. Aztán jött a felismerés, hogy tán évek óta fürdővizet nem látott, magát folyamatosan összehugyozó úriemberünknek karszalagja van. WTF? Sűrű imádkozás vette kezdetét, hogy ne a mi termünkbe üljön be, mert azzal könnyen átcsaphat a legkellemetlenebb horrorba a legjobb hangulatú vígjáték is. És nem, kurvára nem sajnáltam őt. Megboldogult kamaszkorom idusán a parkban vagy utcán, éjszaka italozva gyakran elegyedtünk beszélgetésbe csövesekkel. Tudod, mi volt bennük a közös? Hogy fürödtek, mert bizony egy csöves is lehet tiszta, minden további nélkül. És nem akarták elrontani senki szórakozását sem.

Mindenesetre nem a mi termünkbe jött. Az első megrázkódtatáson túltéve magunkat, A holnap határán című Tom Cruise-filmet néztük. Látatlanban, a rendező és Tom Cruise személyéből fakadóan közepes iparosmunkának tűnt nekem ez az alkotás, viszont az év egyik legkellemesebb meglepetésévé és az év egyik vitathatatlanul legjobb élményévé, no meg az egyik legszórakoztatóbb blockbusterévé vált. Egyszerűen csak azért, mert minden klappol benne. Tom Cruise végre olyan szerepet kapott, amit rászabtak, egy beképzelt, sármosan vigyorgó, gyáva kirakatember karakterét, ezzel meg Tommyboy nem különösebben magasfokú színészi kvalitásai is könnyedén megbirkóztak. Hihető volt a jellemfejlődés, remek dinamikában követték egymást a jelenetek, az akciók szemkápráztatóan élvezetesnek tűntek, közben rengeteget lehetett röhögni a folyamatosan adódó poénokon, meg úgy összességében ügyesen kihasználták a történetben rejlő lehetőségeket. Emily Blunt metálpunci karakterét szintén sikerült szimpatikussá és szerethetővé tenni. A végső fordulatok ugyan kiszámíthatóak voltak, akadt néhol pár gyengébb pillanat, főleg a történet vége felé, de a finálé még ezzel együtt is izgalmasra sikerült. Egy szó, mint száz, jól indult az este.

Következő napirendi pont, A nyolcadik utas: a Halál. Kérdezhetitek, hogy mi értelme van olyan filmet moziban megnézni, amit otthon is bármikor megnézhetsz? A helyzet az, hogy a moziélmény nagyon sokat hozzáadhat a mű élvezetéhez. Itt is ez történt, néhány apróságot leszámítva (gagyi űrháttér, Anya), ez a film nemcsak tökéletesen élvezhető, de egy igazi remekmű. Már vagy hússzor láttam életemben, de olyan kiguvadt szemekkel néztem megint, mintha még sosem láttam volna. Ebben egyszerűen minden működik. Egy B-filmes forgatókönyvet felturbóztak jó karakterekkel, Giger művészi zsenijével, fantasztikusan részletesen kidolgozott díszletekkel, remek színészekkel. Ráadásul a rendezői verzió ebben az esetben jobb, mint az eredeti, mert remek új jeleneteket láthatunk (a kedvencem, amikor a hisztis Lambert pofánvágja Ripleyt), viszont kevésbé jó jeleneteket vágtak ki. Egyetlen olyan rész van, ami jobban tetszik a mozisban, Brett halála hatásosabb úgy, hogy nem futnak be Ripleyék. Visszatérve az élményre, a feszültségkeltés kiváló, a sokkeffektektől a mai napig beszarok, a zene hideglelős, a hanghatások ütősek, az operatőri munka gyönyörű. Ez egy olyan film, amin rengeteg tehetséges ember nagy szeretettel, rengeteg odafigyeléssel baromi sokat dolgozott, és ez az utolsó snittig tökéletesen meglátszik a végeredményen. A filmtörténet egyik legjobb alkotása, nem vitás. Az olyasmikre, mint a csoportdinamika eddig nem figyeltem különösebben, vagy az űrhajó legénységének hierarchiája, vagy Ripley hatalomátvétele. A nagyjelenetek pedig még mindig álleejtősek, mellbevágóak vagy mellszakítóak. A villódzó fények, mikor Ripley menekül, a hidegrázás, mikor kettesben marad a kis szexi bugyijában az Aliennel, Lambert utolsó, velőtrázó sikolyai, meg persze az Alien maga. Csodálatos mozi, és hihetetlen élmény volt a nagyvásznon látni ezt a mesterművet, minden percét élveztem.

Kivéve azt, amikor rátalálnak a Space Jockey-ra, és a korábbi titokzatos lény helyett már tudom, hogy az csak egy vérgagyi, fehérszínű nagydarab emberszerű izé, aki a világunkat teremtette, és valami fekete löttyből kotyvasztotta az Alient. Hogy én mennyire gyűlölöm a Prometheust, mert nem elég, hogy borzasztó volt, még egy ennyire hihetetlenül jó filmbe is sikerült belerondítania, kiölve belőle a rejtélyt, a titokzatosságot. Egyetlen reménységem, hogy az évek, a felejtés és a szenilitás előbb-utóbb szépen lassan kikoptatják emlékezetemből ezt a megrázó gyalázatot. És ha már itt tartunk, a csöves bácsi bejutott a termünkbe. Nem tudom, hogy a biztonságiak figyelmetlenségének vagy jóakaratának következtében, de sehogy sem jobb a helyzet. Egyik szerencsénk, hogy elég messze ültünk tőle, a másik hogy többet az este folyamán nem láttuk.

A Tini nindzsa teknőcökkel folytattam. A régi filmeket újranézve, és a rengeteg lehúzó kritikát látva, nem voltak különösebben nagy elvárásaim. És nem is jártam rosszul, mert ahhoz képest, a maga B-filmes módján egész jó kis bűnös élvezet kerekedett belőle. A film első felében az eredettörténetet változtatták át a maguk képére, a végeredményt tekintve egyébként teljesen feleslegesen, hogy aztán egymást érő, viszonylag látványos, és viszonylag szórakoztató akciójelenetek sorába torkoljon a cselekmény. A CGI-t nem mondanám különösebben jónak, de különösebben rossznak sem, ahogy régen a gumiruha volt egyértelmű, úgy most a komputergrafika. Megan Fox egyáltalán nem egy April O’Neill-típus, inkább tűnik egy kissé kiélt pornósztárnak (bár tényleg az lett volna), vagy jól bejáratott luxuskurvának, mint fiatal, rámenős, vagány riporternek. De valahogy ez sem lóg ki a filmből, sőt kicsit hozzá is tesz ehhez a B-filmes, guilty pleasure érzéshez, így végül is nem bántam, bár egyetlen pucsításnál azért többet vártam volna tőle, sajnos nem használták ki a testi adottságait. Ami meglepett, hogy micsoda természetességgel lopták el a pizzafelvágós jelenetet a ’90-es filmből, és a csatornás csúszkálást a 2007-es TMNT-ből. A teknőcök egyébként viccesek, még Raphaello sem egy önző pöcsfej, összességében a többiekkel együtt egy jó kis működőképes csapatot alkottak. A régi filmekben elmismásolt Zúzós összecsapásokért végre kárpótolnak minket. Bár Zúzó egy robotruhában, a világ összes pengéjével felfegyverkezve küzd, de nem mondanám rossznak ezt a változtatást. Kapunk Zúzó vs. Szecska, Zúzó vs. 3 teki, Zúzó vs. Raphaello, Zúzó vs. 4 teknőc bunyókat, szóval ilyen szempontból nem lehet okunk a panaszra. Viszont megértem a kritizálókat, finoman szólva ezer és egy helyen lehetne belekötni a történet menetébe, a rajongóknak joggal nem tetszenek a teljesen felesleges változtatások, és sokan nem tudják értékelni az ilyen mocskos élvezeteket. Nekem könnyen csúszott, szórakoztató volt ez is, az Alien után jól jött ez a habkönnyű poénkodás.

És akkor megjött az első csalódás, a Sin City 2 képében. Nem mondom, hogy nagyon meg voltam lepve. 9 kibaszott éve várok már erre a filmre, és egyszerűen túl sokat késett, ez pedig végzetes hibának bizonyult. Már csak azért is, mert sokan meghaltak, például Michael Clarke Duncan vagy Brittany Murphy, sokan meg nem tudták elvállalni újra a szerepet, például Clive Owen vagy Michael Madsen, pedig ezek a figurák szorosabbra vonhatták volna a köteléket az előzményekkel. A szinkronon ugyanez látszik, Faragó András nem tudja pótolni Rajhona Ádám Marv-ját, ahogy Jeremy Piven sem egy Michael Madsen, vagy Dennis Haysbertnek sincs akkora tekintélye, mint Michael Clarke Duncannek. Bruce Willis persze tökfeleslegesen itt van. De aki jól ismeri az első részt, annak különféle kontinuitási hibák is feltűnhetnek. Olyan, mintha nem az eredeti író-rendezőpáros készítette volna ezt a filmet, olyan szinten nem tartják tiszteletben az első rész történéseit. Emellett pedig nem egyszerűen csak annyi a baj, hogy másodjára ugyanaz már nem üt akkora erővel, pláne nem 9 év elteltével, mint a legelején. Itt nem ugyanazt kapjuk, hanem egy jóval gyengébb változatot. A korábbi észveszejtő pörgés helyét átveszi az unalom, no meg az érdektelen, feleslegesen túlnyújtott, minden tartalmat nélkülöző pofázások. Míg az első részben mindez menő volt, éreztem, hogy a súlyos szavak mögött kemény élettapasztalatok kövezték ki a coolság útját, addig itt a második részben mindez üresen kong, és úgy ontja magából a műmájerkedés bűzét, mint a csöves a húgyszagot a Corvinban. A stílus, a tempó végképp elveszett, Joseph Gordon-Lewitt cuki pofijának és 60 kilójának nem tudom elhinni, hogy fél perc alatt lerendez két nagydarab verőembert. A történetek rém gyengék, egyedül a címadó Dame to Kill For ér fel az előzményekhez, ezt az egyet érdemes csak megnézni, a többit nyugodt szívvel fogom áttekerni. Eva Green szuggesztív alakítása, lehengerlő domborulatai, meg az eredeti sztoriban rejlő potenciál már-már a régi időket nézi. Aztán Madsen hiánya, Josh Brolin durcás nézése, az eredeti Miho lecserélése, meg Rosario Dawson undorítóan felnyírt haja azért eszünkbe juttathatja, hogy azért nem az eredeti filmet nézzük. De egyébként ezt sem értem, hogy miért dolgoztak ki új (harmatgyenge) történeteket, ahelyett, hogy a korábbi graphic noveleket dolgozták volna fel? Tudtommal nem fogytak még el korántsem, de akkor miért Joseph Gordon-Lewitt bénázásait kell néznem, meg Jessica Albát, a világ egyetlen sztriptíztáncosát, aki sosem vetkőzik le? Sin City olyannyira bűnös, hogy még a sztriptíztáncosnő is olyan prűd, hogy nem hajlandó vetkőzni. Viszont szerencsére az új kis kedvencem, Juno Temple nem szégyenlős, de azért remélem, ennél összetettebb szerepeket is rá fognak majd bízni. Összességében nem vészesen rossz, vagy nézhetetlen mozi ez sem, de kategóriák választják el az első film merészségétől, stílusától, újszerűségétől, meglepő színészválasztásaitól, lenyűgöző képi világától.

És akkor utolsó felvonásként elérkeztünk a Szexvideóhoz. Egy nézhető, a témájában érdekes, valamennyire vicces, viszonylag rövid filmecskéhez, amivel leöblítettük az éjszaka fáradalmait. Túlléptünk azon, hogy Jason Segel mennyire nem illik a tengernyi sminkkel bevont, igencsak öregedő Cameron Diazhoz. Akinek egyébként láthatjuk kétszer is a seggét, meg egyszer bugyiban és átlátszó felsőben. Manapság ennyire futja Hollywoodtól egy szexis, pikáns témájú filmben. Egy 18 éven felülieknek szóló filmben. Az éjszaka másik 18-as karikás filmben a sztiptíztáncosnő csak és kizárólag ruhában hajlandó fellépni. A harmadik film főszereplőnője - saját bevallása szerint -, ha nem futott volna be Hollywoodban, pornózni ment volna, de így, hogy befutott, csak nyakig felöltözve láthatjuk. És akkor még csak erről az éjszakáról beszéltem. Szóval nincs mit azon csodálkozni, hogy ennek a visszataszítóan álszent, álprűd, az erotikát a mainstream mozikból teljesen kiölő hozzáállásnak köszönhetően az elfojtások a legbetegebb netpornó bugyraiban, meg színésznők lopott képein élvezkedő fappeningekbe torkollanak. Egy hatvanas évekbeli európai filmben több az erotika, mint egy éves hollywoodi termésben, és ezt nagyon nem tartom egészségesnek.

Aztán hazavillamosoztunk, metróztunk, sétáltunk az esőben, majd aludni próbáltunk. Jó volt, és jobban bírtam, mint korábban, és szerencsére a felhozatalra sem lehetett panasz.