Na, hányan fogadtatok, hogy Belmondo következő klasszikusánál kötünk ki? Számomra megunhatatlan film, már az volt gyerekkoromban is. Ez az egyik legjobbja, de tulajdonképpen az összes filmje – pláne amikor már szinte évente csak egyet készített – nézhető, időtálló és meglepő módon aktuális. Mint minden ismertetőmnél, most is felhívnám a figyelmet arra, hogy spoilerek lesznek!

A Szabadlábon Velencében idén 34 éves: az akkori francia filmgyártás egyik legnépszerűbb rendezője, Georges Lautner, és a minden filmjét pimaszul uraló – a 60-as, 70-es és még kicsit a 80-as években is fantasztikusakat alakító – Jean-Paul Belmondo második közös munkája. Összesen ötöt készítettek, többek között nekik köszönhető A profi és a Kellemes húsvéti ünnepeket is, amelyről már csacsogtam egy keveset.

Belmondo ekkorra már abszolút szupersztárnak számított, igaz, már közelített az ötvenhez, de karakteres arca miatt az öregedés még jót is tett neki. Lautner addigra már szinte minden ismert francia színésszel forgatott Alain Delontól kezdve Louis de Funès-n át egészen Pierre Richardig. Egy évvel korábban hozták tető alá a Zsaru vagy csirkefogó című filmet, melynek sikere nyomán a Gaumont filmvállalat szó nélkül belement abba, hogy máris újabb közös projektbe vágjanak bele.

Ezt a lehetőséget Lautner és Belmondo maximálisan kihasználta. Lementek nyaralni Velencébe, és közben azon gondolkodtak, mi is legyen a következő filmjük története. Belmondo ekkoriban évente váltogatta a zsaru és a csirkefogó szerepeket, úgyhogy adta magát az ötlet, hogy mivel előző filmjében jó fiút alakított, most rossz fiút játsszon – noha a közönség általában sokkal kevésbé fogadta jól, ha a gall fiú szélhámost vagy betörőt formált meg.

Nem sok mindent sikerült előre tisztázni a filmmel kapcsolatban, csupán annyit, hogy Belmondo lesz a főszereplő, és majd Velencében forgatnak. Ez a slendrián hozzáállás aztán sajnos az egész műre rányomta bélyegét. Általában a forgatókönyv adja a film lelkét és gerincét, itt azonban ezt vészesen elhanyagolták, szinte egymásra dobálták az ötleteket, miközben helyszíneket kerestek Velence festői utcáin.

Végül az egész filmnek mindössze ötven perce játszódik az itáliai városban, az első és az utolsó húsz perc Franciaországban vagy más közbülső helyszíneken zajlik. Belmondo egy piti tolvajt/szélhámost alakít, aki hihetetlenül sármos, a nők nem tudnak neki ellenállni – megjegyzendő, hogy Belmondo talán ebben a filmben fekteti le a legtöbb nőt. Mindjárt az első jelenetben Alexandre Dupré betör egy lakásba, magához vesz egy festményt, és megdöngeti az őt rajtakapó nőt. A jelenetben remekül felvázolják Dupré személyiségét: nem igazán ügyes, még az üveget is leejti, amikor kivágja, rajta is kapják, azonban szakértő szemmel méri fel a legértékesebb festményt, a többivel nem foglalkozik, és nagyon tisztelettudóan viselkedik az őt tetten érő hölggyel. Nem zavartatja magát, elteszi a képet, megnyugtatja az asszonyt, hogy a biztosítás fedezni fogja a kárát, és természetesen még be is mutatkozik – igaz, álnéven.

Belmondo itt is szokásos kelléktárát használja, rengeteget gesztikulál, tulajdonképpen saját magát alakítja, csak itt most Dupré a neve. Ez a fajta színpadias játék szinte az össze filmjében megfigyelhető, de éppen emiatt lehet ezeket szeretni vagy nem szeretni. Ebben a filmben ráadásul 90%-ban mindig őt mutatják, vagyis a sikert a személye garantálja.

Azután a következő jelenet kicsit árnyalja a dolgokat, mert kiderül, hogy Dupré még mindig börtönben van, csak kimenőre engedték el, és volt pofája ebben a szűk időben is rögvest hódolnia egykori foglalkozásának. Azonban Dupré a szavak embere, és hamarosan az utcán találja magát, mert elengedik büntetése hátralévő részét, hiszen mindenre megesküdött, ami szent, hogy megjavul. Ami ezután következik, az ugyan szintén vicces, de akár egy az egyben ki is maradhatna, mert a továbbiakban is azt láthatjuk, ahogy Dupré hibát hibára halmoz, és elcseszerinti a legjobb üzleteket. A film majdnem félóráig egy helyben topog, semmi előrehaladás, és ezt egyedül azért lehetett kibírni, mert Belmondo a főszereplő.

Hajóra száll Nizzában, ahol maharadzsának adja ki magát, és tovább folytatja szélhámoskodását – akár úgy is fogalmazhatnánk, a büntetőintézetek csődjének díszpintye Dupré, de hála Istennek a film még véletlenül sem akar másnak mutatkozni, mint ami: egy szórakoztató akció-vígjátéknak. A hajón hősünk összefut Pamelával – második döntés –, majd Monacóban egy újabb balul sikerült eset után repülőre száll, és...

És ekkor indul be maga a film. Elképzelhető, hogy az első félórát utólag vették fel, mert nélküle nagyon rövid lenne a film, és akartak adni egy kis mélységet Dupré személyiségének. Itt egy férfi megkéri, hogy vigyen át neki egy csomagot a vámon – látszólag banális indokkal, azonban egy suspense miatt a néző végig tudja, hogy a mikrofilm a rózsaszín öngyújtóban lapul. E jelenetben megint csak megbizonyosodhatunk arról, hogy Dupré milyen személyiségű is. Elvállalja a dolgot, de olyan alaposan átnézi a táskát, hogy még az almát is összevissza szurkálja. Nem gyanakszik, neeeeem. A táska tulaját természetesen még a reptéren lelövik, és innentől kezdve nem csak a megdöntött nőket, hanem a hullákat is számolgathatjuk.

Hamarosan következik a film egyik emlékezetes pillanata, amikor Belmondo egy motorcsónakkal szó szerint ajtóstul ront be a Danielli szálloda halljába, majd teljes nyugalommal – és egy hullával a csónakban –bejelentkezik. Figyelem, nem a CGI korszakában vagyunk: igazi rendezői bravúr volt ezt a jelenetet kivitelezni, mert a motorcsónak csak egy bizonyos helyen szaladhatott fel a mólóra. Ráadásul azt se feledjük el, hogy ezekben az időkben még presztízst is jelentett, ha egy színész – és főleg egy akciószínész – dublőr nélkül dolgozott, és Belmondo nagyon adott arra, hogy minden jelenetet ő maga csináljon meg, a legveszélyesebbeket is.

Itt azonban már sejthető, hogy a film nem igazán veszi komolyan magát, és tőlünk is ezt várja el. Ennek tökéletes példája a szállodai rendőri kihallgatás. Belmondo egyszerűen hülyére vesz mindenkit, és bármilyen galibát kavar, sikeresen old kereket a végén. Ráadásul nagyon jó szövegeket adtak Belmondo szájába, mint amikor a szállodai detektív ráripakodik: „Úgyis elkapom magát!”, mire a válasz: „Elkapod te a drága jó nénikéd mumpszát!”

A történet ezután már nem csak Dupré stiklijeire koncentrál:Velencében egy Canaletto-hamisítványt akarnak rásózni egy japán gyűjtőre Michel Galabru (Achille) hathatós segítségével. Tőle megtudhatjuk azt is, miért került börtönbe Dupré. Achille megjelenését követően egyre inkább erősödik a második szál, a kémtörténet, amely bizonyos helyeken elsőrangú James Bond-stílusparódiává válik – ráadásul a Holdkelte egyik jelenetét éppen fél évvel ezelőtt forgatták ugyanitt.

Lassan beavatják a nézőt is, mi ez az egész: a mindenki által keresett mikrofilmen az olcsó üzemanyag tervei lennének, amit persze az arabok meg akarnak szerezni, nehogy nélkülözhetővé váljon az olaj, ugyanakkor a francia titkosszolgálat is igényt tartana rá. Dupré pedig ott áll kettejük között, és igyekszik kicsikarni a legjobb árat, mert megérzi, hogy most igazán nagy hal akadt a horgára, vége az olcsó szélhámoskodásnak.

Az arabok bandája remekül felépített, a franciáké már korántsem ilyen meggyőző. Először is itt van Kamal nagykövet, akivel Dupré egy frenetikus duetett játszik, s akinek később a bekötözött keze egyértelmű utalás Dr. No figurájára. Aztán itt van a kopasz Fahrad, aki a piszkosabb ügyeket intézi, s van tipikus „henchmen” karakter is, aki nem más, mint Fredo. Sugárfegyverrel gyilkol, s egyik szemét papírból készült – természetesen szemet ábrázoló – rajz fedi el. Ahogy az már lenni szokott, az ilyen figuráknak szörnyű haláluk lesz a film vége felé, s ez alól bizony Fredo sem lehet kivétel.

A film nézése közben nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire rámentek Velence nevezetességeinek bemutatására – az operatőri munka egyenesen bámulatos –, láthatunk üldözéses jelenetet a Canal Grandén, láthatjuk a Szent Márk teret és bazilikát, a Dózse palotát, a Sóhajok hídját – ahol Dupré lesz az idegenvezető –, fogunk gondolázni és vaporettozni is. Azonban a legtöbb jelenet mégis belsőkben játszódik, és mindössze pár pillanatot kapunk csupán ezekből a látványosságokból.

Ugyanakkor az események szinte egymásból következnek, és eltekintve attól, hogy Duprét egyszer leütik, az egész film alatt aludni akarna egy jót, de nincs rá ideje, mert vagy üldözik, vagy egy szerelemre éhes nőszemély akar vele huncutkodni. A film azonban egyes jelenetekben túlságosan is átesik a ló túlsó oldalára, a bohócjáték egy az egyben egy kamaradarabra emlékeztet, és ez a túlzásba vitt burleszk néhol teljesen hiteltelenné teszi a filmet.

Az egyik legnagyobb jelenetben Belmondónak piros pöttyös alsógatyában kell menekülnie, aminek a vége az lesz, hogy ismét egy helikopter kötélhágcsóján köt ki. Ha valaki Belmondo-rajongó, az tudhatja, hogy szinte minden második filmjében van egy hasonló jelenete, de azért arra kíváncsi lennék, hol másutt fordul elő az, hogy valaki mellényben, lakkcipőben és alsógatyában egy helikopteren csimpaszkodik. Amit ráadásul Belmondo vitt véghez: aki jól figyel, láthatja, hogy a karjára van erősítve egy kampó, amivel rögzíti magát, de ezt leszámítva azért ez egy meglehetősen veszélyes mutatványnak minősülne még ma is.

Az utazás végén egy színes bőrű szépség várja Duprét, aki a franciák titkos fegyvere, a tipikus ügynöknő archetípusa a Bond-filmekből. A dolgot csak az bonyolítja, hogy ahelyett, hogy ő szedne ki mindent Dupréből, ez fordítva történik meg, miután természetesen ismét párnacsatáztak egyet. A film mindössze itt komolyodik el egy pillanatra, Fredo ezt a lányt is megöli. Közben Dupré rájön, hogy csakis az öngyújtóban lehet a mikrofilm, azt azonban Kamal zongoráján felejtette, vissza kell érte mennie.

Az ügyből újabb üldözés kerekedik, de most már a franciák is beszállnak, mielőtt azonban Duprét elkapnák, sikeresen megszabadul az öngyújtótól. A nagy fináléra már francia területen kerül sor, egy kenyérgyárban, ahol sajnos a tervek is elvesznek, legalábbis véletlenül belesülnek az aznapi hatezer kenyér egyikébe.

Végül Duprét Becsületrenddel tüntetik ki a hazája iránt tanúsított magatartásáért, s ugyan már nem kapja meg a dohányt – pedig már felverte hárommilliárdra a kezdeti 800 ezret –, de a miniszter meghívja a lakására vacsorázni, s mit ad isten, felesége pontosan az a nő, akivel még a film elején találkozhattunk. Ezzel az alkotók mintegy keretbe zárják a filmet: Dupré ugyan ezt a manővert is elcseszte, de biztosak lehetünk abban, hogy ez az ember a jég hátán is megél.

A film a bemutatása idején korántsem lett olyan sikeres, mint a Zsaru vagy csirkefogó, mintegy 300 ezerrel kevesebben nézték meg, a kritika pedig ott ütötte, ahol csak tudta. Leginkább azon voltak felháborodva, hogy Belmondo a nézőket is hülyére veszi, a plakáton is szemtelenül vigyorog a híres alsógatyában. A közönség ugyan a kezdeti szakaszban tódult a moziba, azonban egy idő után az érdeklődés alábbhagyott, és bár a film végül nyereséges lett, mind Lautner, mind pedig Belmondo úgy felkúrták az agyukat az ügyön, hogy végül ennek köszönhetően A profival megmutatták, tudnak ők komolyak is lenni, ha akarnak.

A Szabadlábon Velencében azonban a szórakozásról szól – Belmondo legalább tízszer vált kosztümöt –, és nem a nézőt neveti ki, hanem vele együtt nevet az alapvető emberi gyarlóságokon, amelyek sajnos vagy sem, benned és bennem is ugyanúgy megtalálhatók.

A DVD-kiadásról 

A korong még az első vásárlásaim egyike, teljesen fapados kiadvány, azonban korrekt, és egy régebbi filmnél inkább ez számít. A címlapra a híres filmborító került, a szitázásra szintén. A menü már nem ilyen jó, az alatta hallható dallam a filmben is használt remek hangulatfestő - egyébiránt Philippe Sarde tehetségét dicsérő - zenéből származik.

A kép sajnos nem tökéletes, 1.66:1-es, ami fekete csíkokat eredményez jobb és bal oldalon is. A hang sztereó francia és magyar. Sajnos valamiért nem sikerült az első 50 perc alól letisztázni,egy zavaró sistergést, de ez a második részben ugyanilyen rejtélyes okokból szerencsére eltűnik. A szinkron viszont az egyetlen és eredeti, Belmondo hangja a szenzációs Sztankay István.

Ilyen kiadványnál extrára ne is számítsunk, azonban ennél a filmnél mégis sikerült a kötelező(?), érdektelen filmográfiákat és képgalériát megfejelve az eredeti francia korongról átemelni egy tízperces beszélgetést a rendezővel, aki felidéz jó néhány emléket, és részletesen ecseteli a két legnehezebb akciójelenet létrejöttét. Már csak azt nem értem, ha itt ilyen simán ment, ugyan, mi a fészkes fenéért hagyták le az interjút a Kellemes húsvéti ünnepeketről, meg A montreali bankrablásról is? Bizonyára ide is inkább csak figyelmetlenségből kerülhetett fel.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!