„- Mit akarsz te egy ember fejével?

- Nézegetni akarom.”

Karácsony alkalmával eljött az ideje, hogy a blog megkezdje hittérítő tevékenységét, és emlékeztessen Téged arra, hogy miről szól ez az ünnep valójában, így Jézus-filmek segítségével próbáljuk terjeszteni az igét, a szeretetet és a Szentlelket. A Királyok királya nem tűnik túl ígéretesnek, mert egy háromórás, jellegzetesen hollywoodi, divatjamúlt alkotással állunk szemben.

A Ben-Hur nagy és megérdemelt sikerét a gyártó stúdió, az MGM azzal igyekezett meglovagolni, hogy a következő nagyszabású mozija nemcsak Jézus korában játszódott, de magáról a Messiásról szólt. És leginkább tényleg a Ben-Hurból érdemes kiindulni, amit mi sem bizonyít jobban, mint ha megnézitek a két film plakátját. A rendezésre ismét egy emberközeli drámákban járatos férfiút kértek fel, csak most nem William Wylert, hanem Nicholas Rayt, aki nem kisebb klasszikusokat készített, mint az Egy magányos helyen vagy a Haragban a világgal. Előbbiben a jellegzetes Bogart-karakterről rántotta le a leplet, és hozta le közénk a földre, utóbbiban James Deanből vált – életteli alakításának köszönhetően – szupersztár. Éppen ezért furcsa, hogy a Királyok királyában életszerűséget nem nagyon fedezhetünk fel, a film nagy része a szandálos produkciók többségéhez hasonlóan rendkívül színpadias. Raynek nem sikerült az a bravúr, ami Wylernek, hogy egyszerre legyen nagyszabású, miközben emberközeli marad.

Jézus kiválasztása szintén nem sikerült jól. A Ben-Hur-os ábrázolás akkoriban igen elterjedt volt, Jézust a korabeli hollywoodi filmekben általában hátulról láthattuk, ezt a hagyományt törte meg a Királyok királya. A Jézust alakító Jeffrey Huntert akkoriban nagyon be akarták futtatni, de talán éppen e film miatt nem sikerült. Erre a szerepre teljesen alkalmatlannak bizonyult, nem volt benne se tehetség, se karizma, ráadásul kifejezetten hideg, unszimpatikus, elvont figura, de egyáltalán nem a jó értelemben. Később egyébként ő is belátta, hogy nem volt a legjobb a szerepre, azzal viccelődött, hogy „I was a Teenage Jesus”, az akkoriban menőnek számító B-kategóriás horrorok, az I Was a Teenage Werewolf és hasonlók alapján. Valójában az életkorával nem volt probléma, mert 35 évesen játszotta a szerepet, de tény, hogy nem nézett ki annyinak. Összességében jobb lett volna ez a film, ha itt is végig hátulról mutatják Jézust. Bár a hegyi beszéd jelenetén ez sem segített volna, Hunter a legkisebb beleélés nélkül, gyakorlatilag versként mantrázza Jézus szövegét.

A Ben-Hurral való rokonságot erősíti Rózsa Miklós zenei aláfestése. Mert gyönyörű ugyan ez a zene is, de ugyanúgy gyönyörű, mint a Ben-Hur zenéje. A történet főgonoszai ebben a moziban is a rómaiak, azon belül pedig főleg Pilátus. Ő most nem mossa a kezét, hanem figyelemmel kíséri Jézus pályafutását, kifejezetten halálra akarja ítélni, és semmilyen nyomást nem gyakorol rá senki, különösen a zsidó főpapok nem. Kajafás ugyan feltűnik a filmben, de az ügyben betöltött szerepét igyekeznek elbagatellizálni, amennyire csak lehet. A zsidók ebben a filmben az elnyomott nép, a történet abszolút pozitív szereplői. Ez odáig terjed, hogy Barabás sem egy sima gyilkos, hanem egy hős szabadságharcos. Sőt, Júdásnak is sikerült motivációt adni az árulásra, ugyanis azért árulja el Jézust, hogy ő majd kiszabadítsa magát, és végre kezdetét vegye Júdea népének nagy szabadságharca. Amúgy ez az ötlet tetszett, Júdás tette mögül nekem egy kicsit mindig hiányzott a motiváció. „Az ördög megszállja” magyarázatot mindig kevésnek éreztem, pláne, hogy a Sátánnak, ha van egy kis esze, éppen az lenne az érdeke, hogy ne sikerüljön Jézusnak megváltania az emberiséget.

A két Heródes királyról már rögtön a történet elején hangsúlyozzák, hogy ők valójában arab származásúak, így gonosz tetteik magától értetődőek. Az ifjabb Heródes a történet kezdetét leszámítva egyébként inkább tűnik egy gyengekezű, jellemtelen uralkodónak, mint valódi gonosztevőnek. Az őt alakító Frank Thring játszotta a Ben-Hurban Pilátus szerepét. És ha már megint Ben-Hur, Ray filmjében is akad csatajelenet, ráadásul rögtön kettő, amit végképp nem vártam volna egy Jézusról szóló filmtől. A kor színvonalához képest egyébként teljesen korrektek, de nem tesznek sokat hozzá a történethez. Mindössze a világi vágyainkat élhetjük ki ebben a vallásos filmben, anélkül, hogy bűntudatunk lenne.

Ezt kifejtem bővebben. A csatajelenetekből megkapjuk a vért és az erőszakot. A szexi Brigid Bazlen játssza Salomét, aki olyan táncot levág nekünk, amitől csodálom, hogy nem akadt ki a cenzorok ollója a hatvanas évek elején, úgyhogy amennyire lehetséges, a szexet is megkapjuk. A film nagy része a rómaiak fényűző palotáiban játszódik, úgyhogy bővelkedhetünk mindenféle gazdagságban és pompában. A nagy költségvetés nemcsak a lenyűgöző díszleteket biztosította, de ahogy az akkori filmekben szokás volt, elképesztő mennyiségű statisztát láthatunk például a hegyi beszéd jelenetében, meg természetesen a rómaiak felvonulásakor vagy a csatáknál. A kor hasonló filmjeihez hasonlóan hivalkodó a Királyok királya gazdagsága, a gigantikus költségvetés. A probléma csak annyi, hogy ez pont azzal áll szemben, amit Jézus tanít. Ezt a paradoxont pedig a film nemhogy nem próbálja feloldani, de még csak észre sem veszi. Összességében ezért mondhatom azt, hogy vallásos áhítattal és kellő álszentséggel felvértezve élhetjük ki ebben a filmben bűnös ösztöneinket, a szex, az erőszak és a gazdagság iránti vágyainkat.

Ironikus, hogy a gonosz rómaiak jelenetei, párbeszédei a film leginkább életszerű részletei. Mintha a készítők ezekben a jelenetekben nagyobb örömüket lelték volna, mint Jézus cselekedeteiben, éppen ezért gyakran csak a rómaiak mondják el egymásnak, hogy Jézus mit is tett. Kétlem egyébként, hogy a rómaiak ennyire nyomon követtek volna egy zsidó prófétát, és amennyire emlékszem, az evangéliumokban sem ezt olvashattuk. Az meg kifejezetten vicces, hogy az új Róma, az USA filmjében éppen a rómaiak a megátalkodott szemétládák, miközben mégis az ő jelenlétük működteti a filmet. Annyit azért megjegyeznék a védelmükben, hogy szerepel a történetben egy római katona, Lucius, aki pozitív figura, gyerekeket sem akar ölni, és még Jézus Messiás-mivoltát is elismeri. Mondhatnám, hogy egy jellegzetesen amerikai hős. A szerepe odáig terjed, hogy Pilátus kijelöli Jézus védőügyvédjének, ami érdekes jelenet, de történelmietlen baromság. Valóban voltak az ókori Rómában ügyvédek, de egyrészt ügyvéd csak római polgároknak járt, másrészt ahogy ma, úgy ez akkoriban is egy szakma volt, egy katona nem állhatott neki, hogy védőbeszédet tartson egy tárgyaláson.

Viszont most már mondok néhány jó dolgot is a filmről. A legfurcsább az volt számomra, hogy egyáltalán nem unalmas, ami egyrészt a háromórás játékidő miatt különös, másrészt meg azért, mert viszonylag kevés meglepetést rejt magában a sztori. Örültem, hogy a megszokottnál szélesebb időintervallumot átfogva mesélték el a történetet: a film Kr.e. 63-ban kezdődik, mikor Pompeius elfoglalja Jeruzsálemet, és az egész forgatókönyv próbálja történelmi-politikai kontextusba helyezni a Bibliát. Ebben a néző nagy segítségére van a narrátor, aki a film negyedét végigbeszéli. A narrációt Ray Bradbury írta, és az eredeti hangsávon Orson Wellest hallhatjuk, míg a magyar szinkronban Vass Gábort. Kicsit túlhasználták a narrátort, de összességében funkcionál a filmben. Alapvetően tehát nem roskadtak össze a saját ambíciójuk alatt, a forgatókönyv következetesen és élvezetesen viszi végig a maga koncepcióját. A film vizualitására sem lehet panasz: lehet, hogy ez a festményszerűség, meg a rengeteg stúdiódíszlet sokak szemében giccsesnek tűnhet, de az operatőri munkát mindenképpen dicséret illeti. A kereszt tetejére szögezett kamera egy remek vizuális ötlet a készítők részéről. Sok, a korban szokatlan, és később is leginkább spagettiwesternekben használt közelit láthatunk a szemekről: különösen erőteljes, amikor az utolsó vacsorán Júdás és Jézus összenéznek. Ezenkívül több, nagy mélységélességgel készült felvételt láthatunk, amelyek szintén nem voltak megszokottak ebben a műfajban. A látvány terén tehát nem lehet okunk panaszra, a Királyok királya „jól van lefilmezve”.

1927-ben egyébként Cecil B. De Mille rendezésében készült már egy nagyszabású Jézus-film Királyok királya címmel, de a címválasztás ellenére mégsem mondható remake-nek ez a mozi, már csak azért sem, mert De Mille filmjét antiszemitizmussal vádolták, ettől az alkotástól viszont mi sem állhatna messzebb. De Mille opuszának legfőbb érdekessége – amellett, hogy az volt a téma első komolyabb, nagyobb költségvetésből készült feldolgozása – abban rejlik, hogy a Technicolor eljárással kísérleteztek benne, így bizonyos jeleneteket „kiszínezve” láthatunk.

Úgy gondolom, hogy amikor Pasolini pár évvel később elkészítette egyik legjobb filmjét, a Máté evangéliumát, akkor is ez a ’61-es Királyok királya-feldolgozás lebegett a szeme előtt, olyan értelemben, hogy milyen NE legyen az ő mozija. A Királyok királya végül persze nem érte el a Ben-Hur sikerét, de azért jól jövedelmezett, az akkoriban gigaköltségvetésnek számító ötmilliós büdzséjű alkotás tizenhárom milliót hozott a konyhára. A korabeli kritikák tetszését nem igazán nyerte el a bemutató idején, de a későbbiekben javult a megítélése.