Dacára a párhuzamos univerzumnak, a Lazarus a létező legrosszabb az évadban - sőt most már bátran állíthatom, hogy a teljes sorozatban, mert a híresen rossz harmadik évad gyatra részei még alulról se tudják súrolni ezt a borzalmat. Még hazájában is C- minősítést kapott. Van ebben minden, de ahogy Mr. Spock mondaná: "Ez nem logikus". Kirk kapitányt pedig akkor is megtekinthetjük milyen lenne negatívban, ha elmegyünk egy Tom Jones koncertre. Az epizód egyetlen érdekessége, hogy a Lazarust eredetileg játszó John Drew Barrymoore nem jelent meg a forgatáson, így az első nap a rendező - A király lelkiismeretét is levezénylő Gerd Oswald - csak azokat a jeleneteket vette fel, ahol Lazarus amúgy sem játszott. Amikor a második nap sem jelent meg, gyorsan találtak egy éppen ráérő színészt Robert Brownt és végül vele vették fel a szükséges jeleneteket. Barrymooret aztán persze annak rendje és módja szerint beperelték az Amerikai Filmszínészek Szakszervezeténél, - Screen Actors Guild, röviden SAG -, minek következtében fél évig nem kapott munkát. És igen Barrymoore a szörnyen tehetségtelen és ripacs Drew Barrymoore apukája, és igen, férfi keresztnevet adott a lányának.

No de gyorsan lendüljünk is ezen a csalódáson túl, mert most értünk el ahhoz az epizódhoz, ami a Gátlások nélkül folyatása lett volna, és egyik személyes kedvencem. Egyszerűen ebben minden működik, a kalandfaktor, a töménytelen humor, az "időutazás" - vissza a 60-as évekbe, ugye milyen eredeti? A múlt fogságában meglehet azért ilyen jó, mert ezt is D. C. Fontana írta, de a lényeg az, hogy nem is reméltem ennyire baromi erős epizódot egy Star Trektől, ebben nyoma sincs a lassú tempónak, ez az epizód bizony szó szerint megelőzte a korát. A Holdra szállás tekintetében mindenképpen. A két korszak különbségei ragyogóan működnek, a jelenetek is amikor Kirkék lesugároznak a földre, és azok is amikor a pilótát felhozzák a hajóra, és az rácsodálkozik a lehetséges jövő egy morzsájára. Itt tudjuk meg azt is, hogy mindössze egy tucat létezik abból a fajta űrhajóból, amelybe az Enterprise is tartozik.

Az epizód ezenkívül híres a bevált jóslatairól is. Megjósolta, hogy nagyjából a kétezres évek elején fog megtörténni az első Föld-Szaturnusz szonda fellövése - 2004-ben a Huygens űrszonda landolt a Szaturnusz holdján a Titánon. A Holdra szállást 1969-re teszi, - az ekkoriban készült sci-fik ezt rendre a 70-es évek közepére helyezték - mert ekkor játszódik az epizód, vagyis a gyártáshoz képest 3 évvel később, ergo a jövőben. Valamint megtudhatjuk hogy az űrhajón van étel szintetizáló is, amit megint csak költséghatékony okokból vezettek be, ugyanis nem volt pénz, hogy berendezzék a kantint mindössze egyetlen jelenet kedvéért, de még arra se, hogy egy plusz színészt megfizessenek, aki behoz egy tányér csirkelevest. A vendégszínész John Perry-nek annyira megtetszett a legénység egyenruhája, hogy megkérdezte DeForest Kelleyt, vajon mit szólna a főnökség ha megkérdezné őket megtarthatná e. Kelley azt felelte, biztos ráncolnák a homlokukat, de másfelől ha csak úgy begyömöszöli a táskájába és hazaviszi, senki nem fogja megtudni. Perry végül nem merte ellopni, és végül nagyon megbánta a becsületességét.

Az archonok visszatérnek megint kevésbé érdekes, bár ebben is van alternatív világ, meg összeesküvés, és láthatólag kifosztották valamelyik kosztümös film ruhatárát. A fesztivál ötlete Philip Jose Farmertől származik, és ugyancsak ebből a részből ismerjük meg az Elsődleges Direktívát, miszerint az Enterprise legénysége nem avatkozhat be egy idegen civilizáció életébe, persze aztán ezt rendre áthágja a legénység, általában morális okokra hivatkozván. Az epizód tipikus 40 Acres feelinget sugall, vagyis csupa olyan helyszínen szaladgálnak hőseink, ahonnan ők kilógnak. Jelen esetben egy westernvárosban. Megemlítendő, hogy ez a rész a kedvence Ben Stillernek, de annyira, hogy emiatt lett a cége neve Red Hour - ekkor veszi kezdetét a fesztivál... hát... ő tudja. Az epizód először mutatja Scottyt, amint a parancsnoki székben ül a hídon, valamint ez az egyetlen alkalom, amikor Suluval fejeződik be az epizód cold openingje vagyis a főcím előtt látható kis figyelemfelkeltő jelenetsor. 

Az archon egy görög szó, amely az athéni demokráciában a vezető szerepét töltötte be, az arch szóból származik, amely vezetőt, főnököt, legmagasabbat jelent, és számos európai uralkodással kapcsolatos szóban megtalálható: monarchia, hierarchia, anarchia. Mindezek megtalálhatóak Landru rovarszerűen gondolkozó közösségében. Sokan innen eredeztetik a Borg létrejöttét, amely a The Next Generation sorozatban a Klingon Birodalom integrálódásával a fő ellensége lesz a Föderációnak. Az epizód arról is híres továbbá, hogy egyik a négy alkalomnak, amikor Kirk addig beszél egy számítógéppel, amíg az inkább megsemmisíti önmagát. Valamint itt látható az egyik legtriviálisabb baki ami bennmaradt az epizódban, amikor az utcán rohannak, fejbe dobják az egyik biztonsági tesztet egy kővel, ami megpattan a fejéről mivel papírmaséból készült. A történet Roddenberry egyik első ötlete volt a Ketrec, és a Mudd asszonyai mellett és eredetileg A tökéletes világ címet viselte. Két évig pihent a fiókban ezután, mire Boris Sobelman feljavította, és... ez lett belőle.

Nagyon vártam Az alvó oroszlánt, hiszen ennek főszereplője a második mozifilm gonoszaként visszatérő Ricardo Montalbán, - teljes nevén Ricardo Gonzalo Pedro Montalbán y Merino - vagyis Khan. Egy nagyon karizmatikus és erőt sugárzó vezetőnek mutatják be - ha tudok beszúrok ide egy videót, hogyan is csajozzunk Khan módra. A nőt elég megdelejezni a szemünkkel aztán a porban csúszik csakhogy megfogjuk a kezét. Szóval meglehetősen nevetséges ez a rész is a maga banalitásával. Amikor Khan magához tér a hibernációból, rögtön valami olvasnivalót kér, hogy bepótolja az elvesztett 200 évet, erre Kirkék egy szavára odaadják neki az Enterprise tervrajzait. Néha nem is értem hogy gondolhatták ezt komolyan az írók? Kirk és Khan amolyan kölcsönös csodálattal tekintenek egymásra, úgyhogy mindenképpen újra kell nézzem a mozifilmet, mert onnét az maradt meg, hogy rettenetesen utálják egymást. Talán mondanom se kell, de Montalbán ahogy a filmben, itt is hihetetlen ripacs.

Az epizód kivitelezése egyáltalán nem volt problémamentes. Eredetileg egy szőke, északi férfi, Harold Erricson, majd John Erricson, végül Ragwar Thorwald névvel szerepelt volna "Khan"-ként. Veszélyes bűnöző, akit a Földről az űrbe száműznek, és miután a bandája megmenti, elrabolja az Enterpriset majd űrkalózkodásra adja a fejét. A történet alapját Carey Wilber írta az 1955-ig futó Captain Video and His Video Rangers című sorozatnak. Carey rutinos forgatókönyvírónak számított, mert ezen kívül dolgozott a Lost in Space, Bonanza, Time Tunnel, és a Maverick sorozatoknak is. Az ötlet tetszett az NPC igazgatóságának, de azt mondták túlságosan költséges lenne ebben a formában leforgatni, ráadásul megint felfedeztek hasonlóságokat Philip José Farmer egyik korábbi történetével, és emiatt muszáj volt átírni.

Roddenberrynek egyáltalán nem tetszett az űrkalózok ötlete, véleménye szerint ilyesmi a Star Trek világában nem létezhet, azt is kétkedve fogadta, hogy köztörvényes bűnözőket csak úgy az űrbe dobnának. Coon azonban úgy értelmezte a dolgot, hogy Khan nem egy egyszerű bűnöző, ő olyan mint Napóleon, akire egy egész szigetet pazaroltak. A hajójukat ezért nevezték el Botany Bayről, amely egy valóban létező büntetőintézet Sydney mellett. Justmannak kevésbé tetszett az ötlet, - szerinte egy rossz Flash Gordon, vagy Buck Rogers részt lehetett volna mindebből kihozni. A fejesek azt is kérték az írótól, hogy minden utalást vegyen ki, amely behatárolhatná mikor is játszódik pontosan a Star Trek. Ekkoriban ugyanis még nem létezett pontos kronológia, ez majd csak a 80-as évek közepére tisztázódik. Roddenberry elmondása szerint úgy alkották meg a sorozatot, a díszleteket, kellékeket, hogy a Star Trek bármikor játszódhat a 21. és a 31. század között.

Az eredetileg szintén szerepet kapó misztikus erőket - melyek még a legelső ötletből származtak, és emiatt lettek volna szuper emberek - felváltotta a genetikailag felerősített koncepció. A második átíráskor került be az epizód végét adó jelenet is, amikor Khanékat kiteszik egy bolygón, hogy ott békében éljenek. Azonban ez a verzió sem felelt még meg Roddenberrynek, emiatt készült egy harmadik verzió is, amit már Gene L. Coon írt, Wilber miután ezt jóváhagyta felvette a fizetését, és ment az útjára. Coon-nak nagyon tetszett az eredeti ötlet, ő volt, aki egyáltalán beajánlotta Wilber scriptjét, hogy milyen jó Star Trek epizód lehetne belőle. Coon tette bele, hogy Khan lehetne Kirk ellenfele. Roddenberry és Justman azonban továbbra is gyengének találta a forgatókönyvet, így Roddenberry ismét átírta miután Montalbánt leszerződtették a szerepre.

Roddenberry verziójában lett északi - árja - ember helyett, egy sikh, elvégre az árja kifejezés is az indiai kasztrendszerből ered. Ekkor változtatták meg a nevét is először Sibahl Khan Noonien-re, később Govin Bahadur Singh-re, majd Khan Noonien Singh-re. Roddenberrynek ugyanis volt egy Noonien Wang nevű kínai ismerőse, akivel régóta elvesztette a kapcsolatot, és remélte, ha látja az epizódot, akkor majd felhívja...? Mindezek miatt Roddenberrynek lett volna pofája magát megtenni íróként a stáblistában, Coont társszerzőként, Wilbert pedig lehagyni a listáról, de a Forgatókönyvírók Szakszervezete ezt megvétózta, és az epizód íróiként Coon és Wilber szerepelnek. Wilber ritkán nézte meg a saját munkáit, még harminc év múlva sem látta az epizódot.

Montalbán volt a rendező első választása a szerepre, a mexikói színésszel ismét csak azt akarták megmutatni, hogy a Star Trek világában már nem játszanak szerepet az etnikumok. Moltalbán később úgy emlékezett vissza szerepére mint egy nagyszerűen megírt karakterre, amit élvezet volt eljátszani, és mindenki el volt ájulva micsoda nagyszerű színész. A Marla McGiverst alakító Madlyn Rhue-val Montalbán szintén játszott közösen az egyik Bonanza epizódban, ahol férjet és feleséget alakítottak. Az epizódban nem szerepel Sulu, Scotty viszont itt látható az első fontosabb szerepében, és innentől kezdve többet foglalkoztatták, mert nagyon elégedettek voltak a teljesítményével.

A forgatás rendben zajlott, hat nap alatt meg is voltak vele, a script végül 120 jelenetet tett ki, és 60 oldalasra hízott. Khan öt különböző kosztümöt kapott - többet mint bármelyik vendégszínész a sorozatban! -, emiatt, és mert Montalbán különösen atletikus testfelépítéssel bírt rohamtempóban kellett kivitelezni a ruhákat. Két újabb díszletet is kellett építeni az epizód kedvéért, egy fertőtlenítőt a gyengélkedő mellé, és magát a Botany Bayt. Az utómunkálatok rendkívül sokáig tartottak, 1966. december 23-tól egészen 1967 február 5-ig. Mindezek miatt az eredetileg 180 000 dolláros költségű epizód 197 000-re emelkedett. Eddigre a sorozat már 80 000-rel túllépte a teljes költségkeretet.

A Star Trek mindig arra törekedett hogy egyedi hangzásvilágot érjen el - ez teljes mértékben sikerült is, mivel bárhol felismerhetőek pl. az Enterprise hídjának hangjai, és így tovább -, itt azonban arra kényszerültek, hogy kölcsönözzenek konzervhangokat, majd azokon alakítsanak, mert már nem volt idő és keret újakat rögzíteni. A hangokat az Amerikai Légierőtől kölcsönözték, a fotontorpedók hangját azonban az 1953-as Világok háborújából csenték. Később az epizód elnyert egy Golden Reelt, ami lényegében a hangmérnökök Oscarjának számít. (Kis kiegészítés, idén ezt megkapta a Saul fia is.) Az epizódban hallhatunk még idézetet James Milton Az elveszett paradicsom-ból, valamint eredetileg Kirk utolsó mondata úgy hangzott volna: Remélem Khannal és kompániájával nem fogunk többet találkozni. De ezt később kivágták.

Mindezek tükrében érthetetlen a számomra az epizód sikere, a legtöbb külföldi oldal rendre az egyik legjobb Star Trek részként aposztrofálja - általában az első ötben szerepel! -, amikor maximum annyi történik benne, hogy kétségkívül hozzátesz a Star Trek világához, ad egy karizmatikus főgonoszt, de önmagában még egyáltalán nem jó rész. A sikerben utólag az is közrejátszhat, hogy Khant jó ötletnek tartották főgonosszá tenni most már kettő mozifilmben is, és így utólag persze kiemelkedett az átlagból. De ez sem lehet igaz, mert nem választották volna egy mozifilm gonoszának, ha Az alvó oroszlán önmagában nem lesz egy kiemelkedő rész már a bemutatókor. A kritikusok szerint Khan személyisége sikeresen kovácsolta egybe az Enterprise trióját, mélyítette el barátságukat, Khan és Kirk tusakodása pedig az egész sorozat egyik fénypontja.

Először hangzik el a Bolygók Egyesült Föderációja kifejezés, amelyhez az Enterprise is tartozik, a Háborús játékok című epizódban. Ez egy klasszikus allegóriára építő, háborúellenes epizód, - az éppen zajló Vietnami háború több hasonló epizódot is szült - ahol az egymással vívó felek csak elméleti háborút vívnak, aztán a gyakorlatban lemészárolják saját embereiket, s mindezt azért, hogy a bolygó kibírja a pusztítást. Az epizód gyöngyszeme - aki egyébiránt joggal pályázhat az egész évad legszebb nőjének járó díjára - Barbara Babcock, aki ezután még párszor hangját adta a sorozatban. A People Magazin 1994-ben beválasztotta az 50 legszebb ember közé a világon. Akkor már 57 éves volt, itt csak 29 és még melltartó sincs rajta.

Az epizód forgatása problémákba ütközött, és újra kellett írni bizonyos részeket, emiatt megcserélték a sorrendet Az alvó oroszlánnal, mert az eddigre sokkal jobban összeállt. Ugyanakkor annyira gyorsan kellett lezavarni a forgatást, hogy senki nem vette a fáradtságot, hogy átírja a gyártási sorrendet, és a mai napig ez a rész viseli a 23. míg Az alvó oroszlán a 24. produkciós kódot.

Az Édenkert kis szépséghibával, leginkább arról híres, hogy Spock szerelmes lesz, méghozzá nem másba, mint Jill Irelandba. Charles Bronson mindig feszülten figyelte a túlságosan közeli jeleneteket Ireland meg Nimoy közt, mindezt úgy, hogy Ireland ekkor még David McCallum - ő játszotta az orosz ügynököt a Man from U.N.C.L.E.-ban -felesége volt, és csak egy évvel később házasodott össze Bronsonnal - vagyis már javában kavartak háhá! Hihetetlen egyébként micsoda hisztériát tudtak elérni, Spock egy-egy ilyen abnormális megnyilvánulásával. Látszólag mindenki boldog az epizódban, de jön Kirk kapitány és jól elrontja a többiek szórakozását, hogy aztán mehessenek téridőt ugrani, meg fekete lyukakban elveszni, tovább a végtelenbe, mert az az ő igazi küldetésük. Az eredeti cím F. Scott Fitzgerald hasonló című regényére utal.

Az eredeti tervek szerint ebben a részben Sulu lett volna szerelmes Leilába, de ez nem tetszett Roddenberrynek, és felkérte D.C. Fontanát hogy írja át. Azt mondta, ha jobbat farag belőle, ő lesz a dramaturg. Fontana ezután Spockot helyezte előtérbe, mert úgy vélte Spock esetében ez az egész szerelmesdi sokkal meglepőbb lenne. Ebben a részben tudjuk meg azt is hogy Spock apja nagykövet, anyja pedig tanár. Az epizódot én mindenképpen a jobbak közé sorolom, mert jól esik egy kis kikapcsolódás ezen az édenkerti szépségű tájon, a sok bedobozolt Enterprise helyszín után, és mert mindegyik rész érdekes, melyik Spockról szól.

A Rém a sötétből forgatása alatt halt meg Shatner apja, ráadásul éppen egy jelenet felvétele közben kapta a hívást. Így beleírtak pár plusz jelenetet Nimoynak, aki egy szilíciumalapú élőlénnyel lép kapcsolatba, egy úgynevezett Hortával. Ezen Shatner képes volt a körülmények dacára nevetni, így mai napig ezt a részt tartja a kedvencének. Ez talán a legkevésbé röhejes idegen életforma, mert olyan kis egyszerű. Inkább a horrorelemek miatt nevetséges az egész, ahogy öldösi az embereket, azok meg várják tátott szájjal a halált. Innen származik McCoy egyik legjobb beköpése, amit ezután gyakran variált: "Én orvos vagyok, nem kőműves!" Ez az egyetlen epizód amiben nem láthatunk női szereplőt.

A lényt hazánk fia, Prohászka János formálta meg, aki egyébként gyakran feltűnt kisebb szerepekben a sorozatban, de ez a legemlékezetesebb alakítása. A történet pedig úgy alakult ki, hogy egyik nap bekopogtatott Coonhoz és megmutatta neki mit fabrikált, Coon-nak nagyon tetszett, és megkérdezte mi ez? Nem tudom, de lehet akármi. Nagyon jó, írok hozzá egy történetet, és csinálunk belőle egy epizódot. Hát így készülnek a Star Trek részek. Arthur C. Clarke 1995-ben úgy nyilatkozott, az egész sorozatból később csak erre az egyetlen részre emlékezett, mert meglepte mennyire érdekes és szokatlan epizóddal álltak elő Roddenberryék. Érdekes, hogy rengetegen kiemelkedően jónak ítélik ezt a részt, szerintem lapos, és unalmas, ráadásul festett háttérrel kezdünk, ami a bemutató időpontjában se lehetett valami meggyőző, de mára abszolút nevetséges, hiteltelensége példátlan az egész eredeti sorozatban. 

Talán a legismertebb idegen faj amely a Star Trek világában létezik, a klingon, akiket agresszív, militarista, könyörületet nem ismerő népnek állítanak be. Kritikusok, szociológusok rögvest úgy ítélték meg, hogy birodalmuk, bizony a Szovjetunió allegóriája. Ebben a kelet-európai vonásban lehet valami igazság is, miután maga Ian Watson jegyezte meg egyszer egy HungaroCon alkalmával, hogy a magyarok nyelve felettébb hasonlít a klingonokéra. Mindenesetre ők a Békeküldetés részben lépnek színre. A klingonok az egész Föderáció ellenségei, akik nevetséges, flitteres hacukákban járkálnak, még a legnagyobb vezetőiket is megfigyelés alatt tartják, és sokkal inkább a mongolokkal mutatnak némi hasonlóságot.

Tudtátok hogy őket is csak pénzhiány miatt találták ki? Az első ősellenség faj a romulánok ugyanis még a meglévő cucc ellenére is sokkal több időt és energiát igényeltek mire beöltöztették őket, úgyhogy kellett egy kevésbé igényes nép. Coon meg is oldotta, szakszerű leírásában arra vonatkozóan, hogy is néz ki egy klingon mindössze ennyit írt: keleties, durva vonásokkal. A klingon nevet Roddenberry egyik barátjától vette, Bob Clingantól - gondolom nagyon szerethette, ha egy ilyen aljas, velejéig rohadt, gyalázatos népet nevezett el róla. Persze ők is nagyon sokat alakultak a későbbiek folyamán, itt még megelégedtek annyival, hogy kicsit bekormozták az arcukat. Az is lehet maradhattak volna ennél. Ebben a részben látszik talán a legnyilvánvalóbban, hogy a hajót ért találatokat, becsapódásokat úgy érzékeltették, hogy a színészek kiesnek a székekből, meg ide oda zuttyannak a díszletek között.

Mindent összevetve azonban ez ismét egy kiemelkedően jó epizód - egyik kedvencem -, talán mert szinte végig csak Shatner és Nimoy kettőse látszik a színen, és a klingon tábornokot alakító John Colicos is nagyon meggyőző. És a befejezés olyan intelligens öt évvel a Kubai rakétaválság után, hogy az ilyen momentumok tették naggyá a Star Treket. Colicos alakítása mára legendás, később sajnos mégsem tudta megismételni szerepét Kor ezredesként, mert a legközelebbi alkalmakkor - Szőrös veszedelem, és A viszálykeltő - egy másik filmhez már leszerződött. Ugyancsak ebben az epizódban kötik meg az Orgániai Békeszerződést, amire aztán rendre hivatkoznak a későbbiek folyamán.

A Város az örökkévalóság peremén kapta a második Hugo díjat - és az elsőt, amit valóban megérdemelt -, a legjobb drámai alakításért. Kétségkívül az egyik legélvezetesebb, legjobb része az egész sorozatnak. Rendre beválasztják a létező legjobb eredeti Star Trek epizódnak, és ez nem véletlen. Olyan szép már a címe is - ugye, hogy tudnak jól fordítani a magyarok, csak félpercnél több időt kell rá szánni. Az alaptörténetet Harlan Ellison írta, aki talán a legismertebb sci-fi író, aki valaha Star Trek történeten dolgozott, bár ezt is nagyon átvariálták.

Ez egy újabb időutazásos rész, ahol hőseink 1930-ba, a legsúlyosabb nyomorba érkeznek amit Amerika valaha megtapasztalt. Kirk ismét szerelmes lesz, - nem is akárkibe, egy elbűvölő szépsége, akit Joan Collinsnak hívnak, aki ekkoriban egy ismert színésznő volt. A sorozatban - sőt a televíziózás történetében is - először szökken ki szitokszó foga kerítésén "Let's get the hell out of here!" és egy meglehetősen nyomasztó morális dilemma elé kerülnek hőseink, illetve csupán Kirk kapitány, Spocknak semmi sem jelenthet súlyos morális kérdést, ő kizárva érzéseit mindig a lehető leglogikusabban dönt. Valamint itt főképp a beépített humor miatt nevethetünk jókat, lásd a jelenetet ahol Kirk "könnyedén" megmagyarázza Spock kinézetét a helyi rendőrnek. - a jelenetet természetesen Ellison gyűlöli.

A forgatókönyv tíz hónapig készült, Ellison egy életre megutálta Roddenberryt, mert a végén nagyon sok mindent átírt a forgatókönyvben. Roddenberry azért kereste meg Ellisont, mert 1965-ben díjat kapott a Végtelen határok egyik epizódjáért. Neki pedig jó tollú írók kellettek, akik történeteket gyártanak a sorozatának mert kezdett kifogyni a saját ötleteiből. Roddenberry végül azt mondta teljesen rábízza mit ír, ha az érdekes lesz. Ellison ekkor előállt egy tíz oldalas vázlattal, ami nagyjából lefedte a későbbi storyt. Úgy gondolta érdekes lenne, ha Kirk kapitány valahogyan visszajutna a múltba, és ott szerelmes lenne valakibe, akinek azonban az a sorsa, hogy meghaljon. Ez nyilván maradandó nyomot hagyna a kapitány személyiségén. 

Roddenberrynek tetszett az elgondolás, Justman pedig egyenesen el volt ragadtatva tőle, és 1966 márciusában megbízta Ellisont, hogy írjon belőle egy teljes vázlatot. Minthogy Ellison volt az első külsős író, akit felkértek epizód írásra, még szabadon írhatott amit csak akart, később viszont megalkották a sorozat bibliáját, amelyben már le voltak fektetve bizonyos szabályok, amikhez egyre inkább alkalmazkodniuk kellett az íróknak. Az első verzióban Ellisonnál Kirkék véletlenül találják meg az időkaput, amikor leszállnak egy bolygóra, mert le kell vezényelniük egy kivégzést. Ugyanis az egyik hadnagy megölte a bajtársát, mert az le akarta leplezni, hogy drogot csempészett az Enterpriseon. Ellison úgy vélte mint bármely hadihajón, az Enterpriseon is szolgál néhány kétes moralitással rendelkező alak. A bolygó atmoszférája miatt mindez szkafanderben történik, amiben a mozgás nehézkes, és így lehetősége lesz a hadnagynak, hogy egy időgépen keresztül elmeneküljön.

A múltban aztán úgy megbolygatja a cselekményt, hogy amikor Kirkék visszatérnek a hajóra azzal kell szembesülniük, az eltűnt és helyette egy Condor nevű kalózhajóra kerülnek, amit csempészek irányítanak. Hogy helyrehozzák a dolgokat az időgépre vigyázó Örökkévalóság Őrei - nagyjából három méter magas humanoid lények, akik az utolsó lakói a városnak, ott az örökkévalóság peremén - megengedik Kirkéknek, hogy ők is elutazzanak a Gazdasági Világválság időszakába. Ebben a verzióban Kirk tisztában volt vele, hogy mindezt Edith halálának megakadályozása okozta, de mindezek dacára, mégis szerelmes lett bele. Emiatt nem tudja véghezvinni a küldetését, és végül Spocknak kell cselekednie. Roddenberrynek ebben a verzióban sok minden nem tetszett, elmondása szerint a jövőben már elképzelhetetlen, hogy a drog még mindig meghülyítse az embereket, Kirk nem fagyhat le a kritikus pillanatban, és nem lehet döntésképtelen sem, mert a továbbiakban a nézők nem fogadnák el mint kapitányt. Így arra kérte Ellisont, hogy írja át a verziót, de többet már nem akart neki fizetni.

Aki kicsit is ismeri Ellisont meg a viselt dolgait, az tudhatja, hogy ő nem az a csóka, aki az ilyesmit jó néven veszi, de nyilván fiatal volt még és bohó, így öt hét után átírta. Amikor megmutatta Roddenberry újabb dolgokat kért tőle, leginkább, hogy faragjon a költségeken, és vegye ki a Condort, és az Örökkévalóság Őreit, mert fölösleges és megfizethetetlen sallangok. Emiatt az író ismét két hétig dolgozott a forgatókönyvön. Ekkoriban még Janice Rand is rendre feltűnt a sorozatban, így neki is írt szerepet Ellison. A Desilu és az NBC vezetősége végül azon kezdett aggódni, hogy túlságosan sok időbe telik a forgatókönyv megírása, és egyáltalán megéri e nekik. Faragtak egy kicsit a produkciós költségeken, kivették többek között a szkafandereket, és megváltoztatták a hősnő nevét Kostlerről Keeler-re. De ezeket az apróságokat leszámítva nem nagyon nyúltak bele Ellison művébe.

Justman azonban rögtön arról kezdett beszélni, hogy mennyibe fog ez kerülni! Azonnal ki akarta vetetni az időutazás effektjeit, egy jelenetet, amiben egy mamut is szerepelt volna, és rengeteg éjszaka játszódó, külső felvételt. Mindezek ellenére Roddenberry megbízta Ellisont, hogy írja meg a végleges forgatókönyvet, emiatt adott neki egy külön irodát, ahol dolgozhat, mert arra számított, hogy Ellison majd rendesen bejár és ellesz a kis íróasztalánál. Az író azonban renitenskedni kezdett, ahogy a különc írók általában, rock&rollt bömböltetett, és folyvást kijárt nézni a forgatást. Egyik alkalommal amikor a Mudd asszonyait vették fel, úgy kellett visszavezetni az irodájába, mert nem hajlott a szép szóra. A zene azonban így is zavarta a forgatást, ezért a rendezőasszisztens bement szólni, hogy halkítsa le, de eddigre Ellison már megszökött az ablakon keresztül.

Máskor az éjszakába nyúlóan dolgozott, és aludni se ment haza, hanem Justman irodájában aludt egy pamlagon. Minthogy a munkálatok elhúzódtak, egyre odébb tolták az epizód bemutatóját, míg végül az utolsó előtti rész lett belőle. A forgatókönyv végső verzióját végül Ellison három hét alatt írta meg, és június 7-én átnyújtotta Justmannak. Justman úgy nyilatkozott Ellison az a fajta ember volt, aki egyszerre százfajta munkán dolgozott, mire Ellison úgy válaszolt, a 60-as években a forgatókönyvíróknak muszáj volt egyszerre száz munkán dolgozniuk, különben éhen haltak. Justman optimizmusa aztán egészen odáig tartott míg el nem olvasta a forgatókönyvet. A történetet jónak találta - bár továbbra is az volt a véleménye, hogy megfizethetetlenül drága -, de a karakterek nem úgy viselkedtek, ahogy az elvárható lett volna.

Végül Justman eljutott oda, hogy úgy vélte ez soha nem lesz annyira kész, hogy az első évadban még be is tudják mutatni. Felírta az aggályait, megkérte Ellisont írja át még egyszer, majd egy hét múlva megkapta az újabb verziót. Ellison azonban nem húzott ki semmit, amit kértek tőle, csupán másféleképpen írta meg. Az NBC vezetősége pedig elvesztette a türelmét, mert már négy hónapja egyetlen epizód szkriptjén ment a vita, lesz-e belőle bármi is. Összevetésül a Hortásat Coon egyetlen hétvége alatt írta meg. Ellison emiatt augusztus 15-re írt egy újabb verziót aminek a címlapjára nagybetűkkel ráírta: UTOLSÓ VÁLTOZAT! Justman ahogy átolvasta értesítette Coont, hogy öt teljes hónap után Ellison nem képes arra, hogy lefaragja a saját forgatókönyvének a költségeit. Muszáj lesz másnak gatyába ráznia a forgatókönyvet.

Justman és Roddenberry is arra kérték Ellisont, hogy írja át még egyszer az anyagot, de az író erre már nem volt hajlandó. Ezután Shatner is elment hozzá, hogy beszéljen a fejével, de Ellison leüvöltötte a haját, és kidobatta a lakásból. Ellison később azonban úgy nyilatkozott, Shatner békésen átolvasta a forgatókönyvet a kanapéján, és azt mondta, máris megy elmondani Roddenberrynek mennyire tetszik neki. Ellison azt is megjegyezte Shatnernek személyes oka is volt, hogy átírják a forgatókönyvet, mert az eredeti verzióban Spocknak nagyobb szerep jutott, és főleg azzal töltötte az idejét a kanapén, hogy számolgatta kinek hány sora van. Időközben a dramaturg John D. F. Black helyett Steve Carabatsos lett, és első megbízása Coontól az volt, hogy hozza formába Ellison szkriptjét.

Carabatsos kihúzta az összes új szereplőt, a kivégzést, a drogügyet, és beleírta McCoy átmeneti őrületét az adrenalin túladagolástól. Kidobta az Örökkévalóság Őreit, az ősi városból, amely az örökkévalóság peremén állt, pedig csinált egyetlen időkaput. Ellison ahogy megtudta ezt, úgy nyilatkozott, hogy egy hetes bárddal estek neki a művének. Az átírt verzió ráadásul Roddenberrynek sem tetszett ezért ismét arra kérte Ellisont, hogy: ÍRJA ÁT ÚJRA!!!! Végül Ellison kötélnek állt, és december 19-re megírta a legutolsó verzióját. Justman miután átolvasta azt javasolta Roddenberrynek írja át ő a végső verziót, mert akkor azzal elégedett lesz. Ráadásul ő tudja hol kell lefaragni belőle, hogy ne lépjék át a tervezett költségeket se. Roddenberry ennek eleget is tett a Karácsonyi szünetben, és 1967 január 9-re meg volt a "végső" változat, ekkor szedte ki az elrabolt Enterpriset, és a csempészeket.

Justman azt mondta, végre megfilmesíthető verzió született... de még mindig alakítani kellene egy kicsit rajta, hogy valóban tökéletes legyen, és még mindig úgy érzi túlságosan költséges egy egyszerű epizódhoz képest. Ekkor  lett dramaturg Fontana. Ő előtte Roddenberry titkárnője volt, de mivel olvasta az előző verziókat tisztában volt vele mik is alapvető gondok a forgatókönyvvel. Később úgy nyilatkozott úgy érezte magát aznap mint aki belenyúlt a darázsfészekbe, és kihúzta onnét ezt az időzített bombát. Fontana írta bele a cordazine drogot, valamint, hogy McCoy véletlenül befecskendezi magának. Ellison verziójában McCoy tüneteit egy idegen lény mérge okozta. Elmondása szerint egy olyan tudós alkat mint McCoy nem lehet ennyire hanyag, vagy elővigyázatlan.

Justman el volt ragadtatva Fontana verziójától, és úgy nyilatkozott, ez végre mehet adásba... ugyanakkor kifejezte sajnálatát, hogy sajnos elvesztette a szkript azt a misztikus báját is egyben amivel Ellison felruházta. (Most komolyan? Ekkora fasz hogy lehet valaki?) Úgy érezte hibás döntés volt Ellison változatait elolvasni, mert egyébként Fontana verziójától egyenesen elájulna. Roddenberry azonban ezzel is elégedetlen volt, úgyhogy odaadta Coonnak, hogy még egyszer írja át az egészet - ő írta bele az összes humoros részt, a híres "rice-picker" jelenettel együtt. Ekkor már február 1-et mutatott  naptár. Ellison olvasván az új párbeszédeket epésen megjegyezte, "Tipikusan az a gügye, utópisztikus baromság, amiért Gene olyannyira odavan." Majd még kedvesen hozzátette: "Roddenberrynek annyi érzéke van az íráshoz, mint egy visszamaradott építőipari munkásnak".

Ügynöke révén azt is kikötötte a stáblistán csak Cordwainer Bird néven szerepelhet - ezt a nevet adta azon munkáihoz, aminek alapját ő írta, de aztán annyira belekontárkodnak mások, hogy nem akart a végeredmény miatt égni. Roddenberry erre megfenyegette, hogy feketelistára teteti a szakszervezetnél, ha nem vállalja a nevét, mire az író kelletlenül visszakozott. Hiszen ez arra utalt volna, hogy a Star Trek sem egyéb más sorozatoknál, ahol rosszul bánnak az írókkal, és így azok nem akarnak majd írni nekik epizódokat. Azok közül, aki a szkriptbe beleírt, senki más nem kérte, hogy tüntessék fel a nevét szerzőként, mert egyetértettek Roddenberryvel, hogy a Star Treknek szüksége van külsős, tehetséges írókra (akiknek aztán szétbaszhatják a munkáját). Ehhez képest a forgatás már igazán gyerekjáték volt. Az Arénát, és a Rém a sötétben is jegyző Joseph Pevney rendező úgy érezte a forgatókönyv valójában egy egész estét filmet is elbírna, és így is állt hozzá a forgatáshoz. Tetszett neki a 30-as évek világa, és a fő történeti szál, ugyanakkor megjegyezte Ellison nem igazán ért a színházi munkához, kész szerencse, hogy Roddenberry átfésülte a művét.

A Miri, és Az archonok visszatérnek után ez volt a harmadik epizód amit szinte teljes egészében a 40 Acres-ben vettek fel. Az epizód két nappal haladta meg a hagyományos hat napos menetrendet, és 180 000 dollár helyett 245 000-be került mire befejezték, de meg is látszik a végeredményen. Roddenberry szerint spórolhattak volna 20 000 dollárt ha nem ragaszkodnak Collinshoz, és a jobb minőségű díszletekhez, Ellison eredeti elképzelése azonban 450 000-be is fájt volna. Az időkapunál megjelenő romok kapcsán Ellison megjegyezte "Valami barom biztos romoknak olvasta, hogy a helyiséget rúnák borítják." Angolban ugyanis a romok: ruins és a rúnák runes csak egy betűben különböznek. Ellison városa az örökkévalóság peremén tehát nem romos volt, hanem rúnákkal tarkított, melyek egy ősi idegen civilizációra utaltak.

Roddenberry erre figyelmeztette, hogy SEHOL, SOHA nem írt rúnákat, ennyire azért ne nézze őket hülyének. Mire Ellison azt mondta nyilván a díszlettervezőnek mondta, amikor kérdezte tőle hogyan is képzeli el a várost... ő meg félrehallotta. Fontana aztán segített kibogozni az újabb bonyodalmat, a díszlettervező Matt Jefferies azon a héten nem is dolgozott, és Roland Brooks a látványrészleg főnöke amikor elolvasta a leírást éppen piált, majd nem tudta értelmezni a rune stones leírást, és a szótárban a ruins-ig jutott ezért kerültek be a filmbe görög oszlopfők, mert ugye azok nagyon romosak. Amikor Jefferies visszatért a szabadságáról értetlenkedve kérdezte: Mi a fene ez? De már nem túl késő volt megváltoztatni.

Ellison eredeti verziója végül megkapta a Forgatókönyvírók Szakszervezetének éves díját a Legjobb drámai epizód kategóriában. Roddenberry azzal válaszolt rengeteg író megkaphatná ezt, ha nem tartanák magukat a költségekhez, és pusztán rosszindulatból kapott az író díjat. A díjátadó estjén Roddenberryék egy másik epizódot jelöltek... Az archonok visszatérnek-et (ezek tuti nem voltak normálisak, ha azt hitték az tudna nyerni ezzel szemben.) Coon ilyeneket nyilatkozott: "Ha Ellison nyer én meghalok"; "Ma este két Star Trek epizód is versenyez... és mindkettőt én írtam." Amikor Ellison nyert persze az egész csapat felállt és tapsolt, mert reménykedtek, hogy jó színben tünteti fel őket - hiszen mégis csak egy Star Trek epizód nyert. Ellison azonban belefogott egy olyan beszédbe, amit úgy lehetne leírni, a szennyes kiteregetése. Végül azzal fejezte be a mondókáját: "Soha ne engedjétek meg nekik, hogy átírják a művetek!"

A Szakszervezetnek ekkoriban volt egy olyan szabály,a hogy a feltüntetett író maga döntheti el melyik verziót terjeszti fel elbírálásra, és Ellison emiatt egy olyat nyújtott be, amibe még nem írt bele senki, sem Fontana, sem Roddenberry, sem Coon, sem senki más. A Hugo díjnál már a film végső verziója versenyzett... de mivel ugye Ellison feltüntetve íróként, így ezt is ő vihette haza. Ellison ezt is a szokásos modorában nyugtázta: "Minden bizonnyal az alapanyag olyan erős volt, hogy még kiherélve is átütött az ereje. és összehasonlítva a többi Star Trek epizóddal, ez valóban... már már nézhető volt." Ami a két ember kapcsolatát illeti, a következő 35 évben egy kanál vízben képesek lettek volna megfojtani egymást, Ellison csak Roddenberry halálával nyugodott meg, amikor 2009-ben végre beperelte a jogutód stúdiót és pénzt kapott azért, mert állítása szerint csak alamizsnával szúrták ki 1967-ben a szemét. De hát ahogy az mondani szokás, veríték nélkül nincs eredmény. Hát így született meg a Star Trek legjobb epizódja.

És ezzel el is érkeztünk az első évadot záró epizódhoz, amely a sablonos Paraziták címet kapta. Ez az a rész amelyben a nyöszörgő zselék megtámadják Spockot, akiről megtudhatjuk, hogy létezik egy belső szemhéja. Eddigre már annyi hülyeséget összehordtak a vulkániakról, hogy zöld vérük van, a szívük a derekuknál helyezkedik el, hogy ez már igazán kismiska. Ha én az NBC vezetője lettem volna, mindenképpen az előző epizóddal zártam volna az évadot, az felkeltette volna a kíváncsiságot, és sokkal inkább illik egy évad lezárásául, semmint ez az abszolút filler (töltelék) rész. Össze-vissza pakolják egymás után az epizódokat, és pont ezt cseszik el, ezeknek a producereknek sosem volt szépérzékük.

Kirkről kiderül, hogy van egy - saját maga által játszott - bátyja, akinek elvesztés miatti hatalmas érzelmi megnyilvánulásáért nem is értem hogy nem kapott Oscart. Nem véletlen hogy ez a két ember utálta egymást, hiszen Spock röhögve lejátssza a képernyőről, pedig neki itt csupán fizikai fájdalmat kell megjeleníteni, illetve azt, ahogy küzd ellene. A történetet Steven W. Carbatsos írta, lényegében kényszerből, mert a szerződése kikötötte, hogy dramaturgként legalább egy epizódot meg kell írnia mielőtt elhagyja a sorozatot. Azonban nem volt semmi ötlete, és 1966 végén már nagyon mehetnékje volt, így Roddenberry javasolta neki a történet alapötletét, és ez lett belőle.

Mindenesetre ezek miatt a mulatságos jelenetek miatt nem mondom, hogy hagyjátok ki. Így utólag átolvasva rá kellett jöjjek, hogy az első évad utolsó tizenegy része így, vagy úgy de kiemelkedik a sorozatból. Hiszen itt található a létező legrosszabb, legjobb és legröhejesebb epizód is. Ezeken kívül pedig egy csomó érdekfeszítő és vagy olyan részt kapunk, ami színesíti a Star Trek világát. Úgyhogy nevezhetjük 1967-et a Star Trek csúcspontjának.

Egy dologra nem tértem ki még, és ez a Star Trek technikája. Itt szeretnék beszélni egy fontos háttéremberről, az amerikai-kínai származású Wah Chang szobrászról, akinek köszönhető szinte minden, ami kellék és a sorozatban felbukkan. Chang 1917-ben született és 2003-ban halt meg, a Star Trek előtt Walt Disneynek dolgozott, olyan rajzfilmeken mint a Pinokkió, vagy a Bambi, de A majmok bolygója-n is megtalálható a keze nyoma. Leghíresebb kütyüje a kommunikátor, gyakran úgy hivatkoznak rá, mint a mobiltelefon ihletőjére. Nem véletlenül! Csak nézzétek meg mennyire cool ahogy Kirk kicsapja a kommunikátort és már beszél is. Úgyhogy nekem mától nem is mobilom van, hanem kommunikátorom. A Star Trek igazolja ezáltal, hogy egy sci-fi történet igenis alakíthatja jelenünket, jövőnket. A kommunikátor nem csak beszélgetésre jó, de jeladásra, helyzetbemérésre, ezt legalább két részben ki is emelik.

A trikorder inkább már vicces, amolyan mindent rá lehet fogni és megcsinálja eszköz; detektál, lokalizál, elemez, és leginkább egy kis tévével egybeépített Sokol rádióra emlékeztet. Ezzel szaladgál Spock, McCoy, meg a segédtiszt. A trikorder név az eszköz három legfontosabb funkciójára utal: érzékelés, számítás, rögzítés. A dokinak van egy analizáló kütyüje, ez valójában egy svéd gyártmányú, különleges sószóró, amihez adtak egy kis fütyülő hangot. A jegyzeteket egy holotáblára írják, akár fogalmazhatnék úgy is, hogy megérezték az iPad fontosságát, és Uhura füléből meg egy vicces bigyó lóg ki, ami tök hülyén néz ki, de nem láttatok még wi-fit, meg head-settet?

Igazából semmi gond a futurisztikus kinézettel, a fotocellás ajtókkal, a gyengélkedő detektoraival. Ami sokkal furcsább az Spock vulkáni hárfája, a háromdimenziós dáma és sakk - kíváncsi lennék, lehet-e vele valóban játszani, és halkan megjegyezném, hogy az eredeti sakk is 3D-s. Ha pedig nagyon kötözködni akarnék, kitérhetnék arra is, hogy a sakk szabályai semmit nem változtak az elmúlt kétezer év alatt, miért pont a következő háromszázban lenne ez másképp? Amivel nagyon mellé lőttek az a computerek megjelenítése, amik itt is hihetetlen nagyok, tele vannak gombokkal, amiket a háttérben lehet nyomkodni, és úgy tenni mintha valami fontos munkát végeznének a léhűtők. Egyszerűen nem látták át, hogy a jövőben minden egyre kisebb lesz. De ezt a 2001 Űrodüsszeia is rosszul jelenítette meg, és még arra is egy évet kell várni!

Az egyetlen kütyü amit nem Chang alkotott az épp a fézer pisztoly, ezt a díszlettervező Matt Jefferies tervezte meg, de mivel ezt nem fogadták el, Chang újratervezte, szóval végül is, szegről végről ez is az ő műve. Mivel azonban a fézereknek bonyolult fejlődési rendszerük van, ezért velük majd egy következő epizódban foglalkozunk. A gyengélkedő, és a gépház összes műszerét is Chang alkotta meg, neki köszönhető az ikonikus Klingon Harcimadár - merthogy eredetileg ez sem klingon volt, de az űrhajókról is majd egy másik alkalommal fecserészek -, valamint rengeteg idegen életforma, mint a már említett Gorn, a Sószörny a Veszélyeztetett egyedekből, a fel nem bukkanó Neandervölgyiek a Hajótöröttekből, Balok figurája a Pókerjátszmából, és a tribblik a Szőrös veszedelemből.

A Star Trek utat nyitott a modern sci-fi felé. Ami az 50-es éveket jellemezte, az örökre eltűnt, és jött Kubrick, meg Lucas, akik szintén történelmet csináltak, de persze egész más módon. Nem beszélve a megannyi folytatásról, epigonról, hogy a NASA Enterprisera keresztelte az első űrsikló prototípusát és magáról a megvalósult Holdra szállásról.

A Star Treket lehet gyűlölni, meg utálni, de közömbösen elmenni mellette, tudomást sem venni róla, nem igen. Azt hiszem történetmesélés tekintetében is sikerült a legtöbbször nagyon jól visszaadni az allegóriát, és Roddenberry elérte abbéli célját, hogy egy modern Gulliver utazásait mutasson be, ahol a felszínen van egy szórakoztató, kalandos réteg, de ugyanakkor alatta mindig található egy mélyebb, morális tanulság. Az pedig, hogy mindezt sikerült is elérni olyan dolog, hogy ismételten Mr. Spocokot kell idézzem: "Figyelemreméltó!"