Nintendózni csudajó, hajrá Márió, hajrá Lujdzsi, reszkess Főteki!

Ha volt valaki, aki nem akarta megnézni ezt a filmet, az bizony én voltam. Eleve nem jött róla sajtó, most akkor mit stréberkedjek? Azután jött a hír, hogy a film átlépte a fél milliárdot, ezzel máris a legsikeresebb videójáték-adaptáció lett, ami csak létezik. Utána egyre több ismerősöm kérdezte, láttam már, tényleg ennyire jó, nem akarják elhinni, de akkor elmennének a moziba. Majd megnéztem a trailert, és végül egy kritikát - ÉN, kritikát? -, ami szerint még célközönség is lehetek. Mire eljutottam a moziba a film már bőven egymilliárd fölött járt, és nem úgy néz ki, mint ami egyhamar meg is áll. Azóta már a folytatásról, és a videójáték-adaptációk dicső reneszánszáról beszélnek - bár ez hazugság, mert sosem volt dicső koruk.

Valahol törvényszerű, hogy amit Super Mario kezdett el pontosan harminc éve, azt most ő is forradalmasítsa. Ha valaki nem tudná miről beszélek, a legelső videójáték-adaptáció az 1993-as Super Mario Brothers volt. Abban még Bob Hoskins, John Leguziamo és Dennis Hopper égette magát. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy beégették magukat az emberiség kollektív tudatalattijába, és ez az átok azóta is egész jól tartotta magát. Egyetlen igazán jó adaptáció nem született azóta, amivel mindenki elégedett lett volna. Az egyedüli kivételt talán csak a '95-ös Mortal Kombat jelentette, de hát egy verekedős játékból azért nem nagy művészet valami élvezetes történetet eszkábálni... izé Street Fighter, Tekken, Dead or Alive. Néhány elvakult fan szerint a Silent Hill vagy a WarCraft - A kezdetek nem lett annyira szar, de azok se hozták el a nagy áttörést, és még meg sem említettem Uwe Boll ámokfutását a 2000-es években.

És most itt van Márió, és ne gondoljunk az elmúlt és elvesztegetett harminc évre, meg arra, hogy egész tinikorunkban nem jött egy jó játékadaptáció. Se a húszas éveinkben... se a harmincas éveinkben. Vót helyette Marvel, az a lényeg nem Sanyi? No de, ácsi. Volt ám itt egy egészen jól sikeredett Sonic is még a Covid időszakban, amit aztán gyorsan el kellett baszarintani egy folytatással. De tény, hogy az a film, hosszas idő után ismét ügyesen ötvözte az élőszereplőket a CGI animációval, és mindezt úgy, hogy Jim Carrey is megkapta a maga feloldozását. Úgyhogy élek a gyanúperrel, hogy valamikor ekkor ültek össze a Nintendonál, és döntöttek, ideje ismét megmérettetni a bajszos olaszt.

És kérem, Mario jött, sokat ugrált és nagyon úgy néz ki, hogy már győzött is. Már játékfronton is az a helyzet, hogy bármikor kicsit bajba került a Nintendo, összeütöttek egy újabb Mario játékot, és a spagettifaló vízvezetékszerelő csavarkulcsa segítségével egykettőre kilökte őket a kátyúból. Ez történik jelenleg is. Mert hát alig másfél óra az egész film. Helyenként vannak benne bugyutaságok, de istenem nyilvánvalóan azért, mert ezt a tíz éves gyereknek is értenie kell. Ugyanakkor nagyon helyén van a szíve, és nagyon szerethető az egész. Még nekem is, aki mindössze az eredeti Super Mario Bros.-sal játszottam annak idején a Famiclone-omon.

Leginkább attól tartottam, hogy ugyanazt akarják majd eljátszani Marioval, amit Soniccal is, mármint, hogy ő mennyire menő, és így akarják megszerettetni. De ez a félelmem az első percben tova libbent. Ki ne zárná szívébe ezt a szerencsétlent, aki nem elég, hogy kicsi, de az egész város rajta röhög, népes családjával az élen, hogy képes volt otthagyni jól fizetett állását, és saját vállalkozásba fogni öccsével Luigival, aki nem igazán a legélesebb csavarkulcs a szerszámosládában. Majd ugyanez folytatódik akkor is, amikor hőseink átkerülnek gombaföldre - telitalálat, hogy Mario pont a gombától undorodik -, és elkezdik tanulni a szabályokat. Nem azt látjuk, hogy Mario mindenben ügyes lenne, vagy hogy ő valami kiválasztott, csak egy kis emberke, aki tenni akar valamit, aki változtatni akar. És 2023-ban ez a gondolat, a frissesség erejével hat.

A többi karakter is nagyon a helyén van. Peach hercegnőből egyszerre sikerült szexszimbólumot meg egy olyan női karaktert formálni, aki talpraesett mégsem irritáló. Ilyennel meg utoljára az Aranyhaj és a nagy gubanc idején találkoztam. Sőt talán a Nintendo kicsit át is esett a ló túloldalára, az a pucsítás a motoron talán már egy kicsit sok volt. Azért ezt főleg gyerekek nézik, szülői felügyelettel! Ezt az apróságot leszámítva, minden klappol a filmben. A látványvilág, a különböző játékelemek és a fantasztikusan újrahasznosított zene kellőképpen jól lettek integrálva. Arról már nem is beszélve, hogy a filmet teletömték kikacsintással legyen szó az alapjátékról, vagy annak valamilyen oldalági spin-offjáról - Mario Kart, Super Mario Galaxy, Super Mario World, Donkey Kong -, esetleg a megszámlálhatatlan folytatásról, úgyhogy bárki találhat benne kedves pillanatot, még az is, aki csak az Elektor kalandorból ismeri Mariot.

Talán az is közrejátszik, hogy a magyar származású rendező Horváth Áron, 1980-as, vagyis ő már mindebbe beleszületett, és lehet őt is idegesítette mindaz, ami miatt egyesek már azt kezdték hangoztatni, nem lehet átadni egy első személyben megtapasztalt élményt a külső szemlélőnek. Lehet csak kellett végre valaki, aki érti és szereti a játékot, amiről éppen filmet készít. És bár az intő jel lehet, hogy full CGI rajzfilm az egész, vagy, hogy még mindig igyekeznek kihasználni - az idejétmúlt? - 3D hatásokat, ez most bitang jól sikeredett. Valami ilyesmi kellene legyen a jó irány.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4