A jó öreg Jacket mindenki hatalmas színésznek, zseniális művésznek tartja, egyszerűen rajonganak érte. Én nem kevésbé, nekem is az abszolút kedvenceim közé tartozik, de eddig az volt a véleményem, hogy gyakorlatilag csak saját magát tudja eljátszani, igaz ez az őrült karakter önmagában képes lenne elvinni a hátán egy életművet. Na a Schmidt történetében egy teljesen más szerepet kell eljátszania, mint eddig bármikor. Ezúttal elesett, gyenge, határozatlan, és nem kell senkinek. Nem mondom, Jack jól játssza ezt is, de nekem valahogy nem volt 100%-ig hiteles, egyszerűen láttam mögötte a régi jól ismert arcot.

A film egyébként szépen lassan csordogál előre a maga nagyon nyugdíjas tempójában. Nincsenek közben igazán nagy drámák, vagy nagy poénok, így annyira nem is élvezhető a film. Viszont mondanivalót jócskán kapunk, amin utána érdemes gondolkodni. Az írónak megvan a véleménye az emberekről, és az időskorról. Schmidt, az átlagember nagyra vágyott, de felesége és lánya miatt elhalasztotta élete nagy lehetőségeit. A felesége idegesíti, sőt meg is csalta, a lánya pedig nem érez iránta semmi tiszteletet, vagy szeretetet, és épp egy baromhoz készül hozzámenni. Mégis rá van utalva a feleségére, mikor meghal, teljesen magára marad, nincs már rá szüksége senkinek: egykori munkahelyén udvariasan elküldik, lánya sem akarja igazán látni, az idegenek pedig lerázzák. Már semmi jó nem vár rá az életben, csak a megalkuvás, a hazugság és az elfojtás. Egyetlen kapcsolata a világgal Ndugu, egy hat éves afrikai árva, akit havi 22 dollárral támogat, illetve leveleket ír neki.

Szóval ez vár ránk. A teljes magány, a hálátlanság és a hasznavehetetlenség, és van az a pont, amikor végleg elrontjuk az életünket, és már nem vár ránk megváltás...