Előre szólok, hogy nem fogom a City on Fire-t összehasonlítgatni Tarantino Kutyaszorítóban-jával. Egyrészt ez a film jóval többet érdemel annál, hogy csak Tarantino kapcsán tegyünk róla említést, másrészt pedig bár minden amerikai újragondolás sikerült volna olyan jól, mint a Kutyaszorítóban.
Nálunk sajnos sohasem adták ki itthon semmilyen formátumban a City on Fire-t. Jó pár éve megvettem dvd-n az USA-ból, azonban sajnos csak az amerikai átszerkesztett (értsd csúnyán megvágott, gagyi zenével aláfestett) verzió volt, így nem is tudtam rávenni magam, hogy újra megnézzem. Szerencsére végül mégiscsak beszereztem az eredeti verziót, így sikerült azt is megállapítanom, hogy egyértelműen ez Ringo Lam legjobb filmje.
A történetet egy valós bűnügy szolgáltatta, ennek megfelelően inkább a Lángoló börtönökhöz hasonló, realista hangvételt üt meg a film, nem úgy, mint Lam másik emlékezetes alkotása, az extravagáns Full Contact. Nincsenek sehol a hongkongi heroic bloodshedre jellemző túlzások, végig megmaradtak mind a sztori mind az akciójelenetek tekintetében a valóság talaján; egyik szereplő sem mészárol le egy teljes hadsereget, így a City on Fire bátran ajánlható a műfajra kevésbé fogékony nézőknek is. A földközeli ábrázolásmódnak köszönhetően a hangsúly egyáltalán nem is az akciójeleneteken van, hanem inkább a drámán, és a lélektani ábrázoláson. 
A főhős beépített zsarut a szupersztárrá válás küszöbén álló Chow Yun Fat alakítja, igen meggyőzően. Kezdetben inkább szeretnivaló és humoros, végül már inkább tragikus karaktert kell eljátszania, ami igen közel áll hozzá. Szerepe szerint ezúttal nem szuperhős, hanem egy esendő ember, aki képtelen rendben tartani a magánéletét, lelkiismeret furdalás gyötri, és tele van kételyekkel a munkájával kapcsolatban. Ráadásul paradox módon nem a bűnözők jelentik rá a legnagyobb veszélyt (néhány remekül felépített suspense szituációt leszámítva), hanem a saját kollégái, akik a film közepén még meg is kínozzák. A törtető rendőrtisztet egyébként az a Roy Cheung alakítja, akit a Lángoló börtönben is hasonló szerepkörben láthattunk. 
Fontos karakter még A bérgyilkosból ismerős Danny Lee, aki ezúttal a törvény másik oldalán áll, de szerencsére legalább olyan jól adja a cool gengsztert, mint a talpig becsületes rendőrt. Kicsit háttérbe szorul Chow Yun Fathez képest, igazából a heroic bloodshed filmekre oly jellemző barátság-testvériség szoros kötelékének ábrázolása csak a finálé előtt kap némi szerepet, szerencsére egyáltalán nem olyan szájbarágós formában, mint John Woo legtöbb forgatókönyvében. Erről jut eszembe, a történet és a megvalósítás teljesen korrekt ilyen szempontból, a City on Fire nincs tele logikai bukkanókkal és buta párbeszédekkel. (Azt leszámítva, hogy John felügyelő nem hiszi el Lau bácsinak, hogy Ko Chow beépített ügynök). A történetben ezúttal nincs konkrét főgonosz, a gengszterfőnök és a karrierista rendőr ugyan ellenszenves figurák, de nem velejéig romlottak, mint a hongkongi filmekben általában. Fontos szerephez jut viszont a főhős szép barátnője, akit Carrie Ng játszik. Jelenléte kezdetben sokat dob a film nyomasztó hangulatán, ezért számunkra is szomorú, amikor végképp elhagyja főhősünket.
Ringo Lamra nagy hatással lehettek a ’40-es-’50-es évek amerikai bűnügyi filmjei, a City on Fire ugyanis nyugodtan tekinthető egyfajta neonoirnak, hála a szomorú jazzes muzsikának, és a helyenként előforduló rémálmoknak, illetve az árnyakkal való játéknak. A zene sajnos egyáltalán nem kiemelkedő, de pocséknak sem nevezném; korrektül festi alá a látottakat, és segít a hangulat megteremtésében. Ez utóbbihoz egy aprócska, de annál nagyszerűbb ötlet is hozzájárul: a City on Fire története karácsonykor játszódik és két jelenetben is kiválóan érzékeltetik velünk, hogy ez mennyire erős kontrasztban áll a film egyébként brutális hangvételével. A rendőrparacsnok a karácsonyfát dísziti, miközben beosztottjai az ő parancsára vallatják és kínozzák Ko Chow-t. Másik ehhez hasonló pillanat, mikor a gengszterek menekülnek a vérgőzös fináléban, autójuk szélvédőjén pedig karácsonyi fények tükröződnek, aláfestésként vidám, ünnepi zenével. Egyébként nem látunk túl sok akciójelenetet, izgalmas és brutális pillanatokban viszont bővelkedik a film, a befejezés pedig legalább nem szűkölködik lövöldözésben sem, ahogy könnyekben és drámában sem. 
Egy ilyen történetnek ugyanis Hongkongban nem lehet jó vége. Van, aki szerint még Amerikában sem.
Összefoglalva annyit mondanék el a City on Fire-ről, hogy sok szeretettel ajánlom mindenkinek, aki bírja a vér látványát. Mentes a hongkongi akciófilmekre oly jellemző hibáktól és túlzásoktól, így jóval könnyebben befogadható. Ennél fogva azonban nem is olyan kiemelkedő, vagy emlékezetes, mint John Woo filmjei. Mindenesetre annál sokkal jobb film, minthogy csak Tarantino árnyékában nézzük meg.
