Sokakkal ellentétben én nem vagyok esküdt ellensége a horror remake-eknek, ami elsősorban a Texasi láncfűrészesnek köszönhető, ami teljesen más formában dolgozta újra az eredeti filmet, a lényeg mégis változatlan maradt. A Texasi láncfűszéres – Kezdet a címe, a témája, és mindenfajta rosszindulatom ellenére is hozta ugyanezt a szintet, mint horror tökéletesen megállta a helyét 2000-es években. A Halloween újrázással már közel sem voltam ennyire elégedett, különösen nem a minden biztosítékot kivágóan pocsék folytatással. A Péntek 13 remake is kissé felejthetőre sikeredett, de ez a sorozat legtöbb darabjára szintén igaz. Mindenesetre ezek után én kifejezetten vártam az új Rémálom az Elm utcában-t, mert úgy gondoltam a mai trükktechnika segítségével bármit megvalósíthatnak az alkotók, ami a ’80-as években még nem volt lehetséges. Ilyen szempontból talán a Rémálom sorozat esetében van némi létjogosultsága az esetleges remake-nek. Erre a várakozásra még nagy mértékben rátett a remek előzetes, amit rengetegszer megnéztem, pedig az esetek többségében nem is szoktam figyelni rájuk.

Mikor moziba került a film, természetesen el kellett menni megnézni. Az új Rémálom az Elm utcában életem legjobb mozis élményei közé tartozik, de egyáltalán nem a film, hanem sokkal inkább a társaság miatt, akikkel együtt élvezet volt végignézni a játékidő minden egyes percét. Természetesen a bennem élő kis gonosz firkász már akkor is fel- felütötte a fejét, de úgy gondoltam, majd a dvd megjelenéskor írok róla, ami viszont elmaradt, és azóta sem láttam ezt az újrafeldolgozást. Egészen mostanáig.
Az első, 1984-es mozi óta minden Rémálom filmben nagyon fontos a szereplők kiválasztása, amely itt sajnos elég felemásra sikerült. A Nancy-t alakító Rooney Mara tulajdonképpen az egyetlen szimpatikus karakter, és érdekes ötlet volt a főhősnőből egy ilyen művészi beállítottságú csajt kreálni. A tetovált lány miatt mostanában befutni látszó Rooney amúgy kellően csinos, az alakítása teljesen rendben van, és a legtöbb horrorcicához képest még esze is van, bár annyira nem szeretjük meg, mint Heather Langenkamp-et. Katie Cassidy vele ellentétben az a fajta tipikus, felejthető, szőke szupermodell, akiket előszeretettel válogatnak be az ilyen jellegű filmekbe. A barátját játszó Thomas Dekker pedig már egy kifejezetten irritáló, kissé homokos beütésű, kisminkelt, nyivákoló karakter, akit szívesen mondanék a szereplőgárda mélypontjának, de sajnos még csak nem is ő az, hanem Kyle Gellner, aki kifejezetten visszataszító egyéniség a vásznon, ami nem lenne baj, ha nem ő lenne gyakorlatilag a pozitív főhős. Annyira ellenszenves minden szempontból ez a srác, hogy rendkívül komoly kárt okoz az egész filmnek.
Freddy szerepében ezúttal most először nem Robert Englund, hanem Jackie Earlie Haley látható. Mikor először meghallottam, hogy ő lesz Freddy, kifejezetten kíváncsi lettem, különösen a Watchmen, illetve a Viharsziget-beli alakításai folytán. Így utólag azt mondom, hogy szerintem nem lenne ő feltétlenül rossz választás, viszont a maszkja borzasztóra sikerült; ez a kissé halra emlékeztető fej sajnos egyáltalán nem félelmetes, inkább egyfajta komikus mellékízt kölcsönöz a figurának, ami nem tesz neki jót ebben a komolynak szánt filmben. Haley hangja ellenben elég hátborzongató, bár ez nyilván a hangmérnököknek is sokban köszönhető. Ez a Freddy azonban egyáltalán nem nélkülözi a komikus mellékízt sem, akad néhány remek beszólása, de nem játszadozik annyit az áldozataival, hanem elsősorban inkább kivégzi őket, és sajnos közel sem olyan kreatív módon, mint a régebbi részekben, hanem jóval fantáziátlanabb megoldásokkal. Érdekes ötlet volt azonban az alkotóktól, hogy eljátszadozik a forgatókönyv a gondolattal, hogy Freddy talán ártatlanul esett lincselés áldozatául. Még érdekesebb, ahogy megváltoztatták a karakter múltját és a gyerekgyilkosból egy kimondottan pedofil figurát formáltak belőle, akit elsősorban a bosszú motivál. Viszont ezzel szemben a szex, vagy az erotika szinte teljesen hiányzik a filmből, pedig egy R kategóriás horrorból igazán nem kéne pláne, hogy tocsogunk a brutalitásban.
A készítőktől remek ötlet volt még a mikroalvások beemelése a sztoriba, melyek csak egyetlen jelenetben (a gyógyszertárban) láthatóak, az viszont valóban fantasztikusan jól valósították meg. Szintén remek kis drámai betét a videóblogot vezető srác rövid megjelenése, ami kicsit sötétebbé teszi a sztorit. Ezt leszámítva viszont éppen az a legnagyobb probléma az új Rémálom az Elm utcában-nal, hogy rendkívül ötlettelenek voltak a készítők. Ebben a témában még mindig hatalmas lehetőségek rejlenek, amiket ma tökéletesen meg is tudnának valósítani, ehelyett megkapjuk újra a ’84-es film jeleneteit, csak éppen sokkal kevésbé hatásos, hanem sokkal inkább hatásvadász módon. Érdemes összehasonlítani például az eredeti kádas jelenetét az itt találhatóval. Szinte ugyanaz, mégis mérföldekkel jobban sikerült Craven-nek ugyanez.
És ez hatalmas probléma ezzel a remake-el, hogy ezt a kevés új ötletet leszámítva semmit sem sikerült hozzátenniük a régi sorozathoz. Pedig alapvetően nem lennének olyan nagy problémák ezzel a mozival; az operatőr nagyon profi, remekül átérezte a téma sötét hangulatát, a trükkök szintén ütősek, nemigen lóg ki sehol a lóláb. És olyan szempontból a rendezővel sincsen semmi gond, hogy a film végig remek tempóban pörög, folyamatosan halad előre, és bár sok minden szúrja a szemünket, unatkozni valahogy még sincs időnk egyetlen percre se. De ez az ötlettelenség annyira bántó, a színészek többsége pedig annyira ellenszenves, hogy nem tudunk szemet hunyni a hibák felett. Sajnos a zene is teljesen érdektelen és jelentéktelen, egyedül a nagyon ritkán hallható, régi téma működik, illetve az All I Have to do is Dream című ezeréves sláger. És ami a legnagyobb baj, hogy hiába a borongós atmoszféra, mégsem sikerül egy kicsit sem félnünk a filmtől, vagy akár Freddy karakterétől. Pár sokkeffektustól ugyan megijedhetünk, de milyen messze van ez attól a félelemtől, amit akkor éreztem, mikor annak idején sikerült megnézni az eredeti mozit.
A nagy finálé, melyben végeznek Freddy-vel, sajnos kifejezetten gyengére sikerült, az alkotók tényleg mellőzték a kreativitás legkisebb szikráját is, ráadásul harmat gyenge az egész. Viszont ezt szerencsésen kompenzálták a horrorokban megszokott utolsó képsorral, mely talán az egyik legjobb, amit a műfajban valaha láttam. Ennek köszönhető, hogy bármennyire is kiábrándultunk a filmből, mégis széles mosollyal állunk fel a székünkből.
A magyar szinkron nem sikerült rosszul, a szereplőknek többnyire teljesen korrekt magyar hangot választottak, és a szöveg is elég ütős lett („Hadd szúrjak közbe!”). Freddy hangjának Epres Attilát választották, akit mostanában szerintem kicsit túlfoglalkoztatnak, de ennek ellenére én kifejezetten kedvelem. Freddy-ként sem rossz egyáltalán, de a hangját nem mélyítették el úgy, mint ahogy Jackie Earlie Haley-ét, így sajnos a hatás közel sem ugyanaz. Ami még a szinkron ellen szól az a stáblistát felolvasó Welker Gábor hangszíne, aki úgy mondja be a neveket, mintha éppen valami jópofa vígjátékot néznénk. Így, ha egy mód van rá, inkább a feliratos verziót javaslom, de aki a szinkronokat részesíti előnyben, az se jár sokkal rosszabbul.
Az új Rémálom az Elm utcában jócskán visszatermelte az árát, de nem volt kiugróan nagy siker, a 8 évvel korábbi Freddy vs. Jason-nek például a közelében sem volt. Kritikai értelemben sem bizonyult sikeresnek, és az imdb-s pontszámot látva a nézőknek sem nyerte el túlságosan a tetszését ez a mozi. Rebesgették egy ideig a folytatás lehetőségét, de nagyon úgy tűnik, hogy letettek róla, pedig lehet, hogy ha a készítők fantáziája kicsit szabadabban szárnyalhatna, még véletlenül készítenének egy jó filmet, bár erre azért nem vennék mérget.