Az alábbiakban lelkes kommentelőnk, wmitty jó tíz évvel korábban publikált, rövid, de velős kritikáit olvashatjátok. Kellemes nosztalgiázást, és jó szórakozást!
A legnagyobb. Ha magyar rajzfilmkészítésrõl beszélünk, ezt kell mondanunk.
Volt itt már minden: sztorik, dumák (Mézga), látvány és lendület (Ludas Matyi), ûr, -hajó, -törés (Az idõ urai), pokoli profizmus (Magyarázom a mechanizmust), és a többi. Most minden, egyben. Képzelt bolygó, egerek, békés társadalom, nagyratörõ macskák, bûnözés, terror, puccs, nyílt harc, ellenállás, konspiráció, akció és reakció, remény, találmány, végsõ fegyver, utazás, üldözés, csapda, elkeseredett küzdelem, kínzás, leszámolás, felmentõ sereg, diadal, groteszk happyend. Rajzok, helyszínek, hátterek, figurák, látványok. Dzsessz: Deák Tamás. És a hangok. Itt mindenek elõtt hangok vannak. Színe-java. Egér szuperügynök, miszerint Sinkó László, és egyszemélyes rendõrzenekar, miszerint Mikó István. Benedek Miklós, a kegyetlen fõnök (egy macskába oltott Darth Vader), és Haumann Péter, a talpnyaló titkár. Horváth Gyula a dél-, és Miklósi György az észak-amerikai maffiafõnök. Azt már meg sem merem említeni, hogy Kern András mint patkánybanda. Mi kell még ehhez? Hát a többiek. No meg a rajzolók, de õróluk tán nem is kéne külön értekeznünk. Nepp József és Ternovszky Béla. Fogalmak. Gusztáv és Bubó. Mindent elmondtam. Látni kell. Létezik videón.
Alien 1–2.
Ez ugyebár ma már tetralógia, s epizódjai a legkülönfélébb címeken futottak a hazai mozikban, egyetlen szempont érvényre juttatása mellett: a halál szó szerepeljen a címmondatban! De mi most az eredeti cím (Alien, illetve Aliens: idegen, idegenek) alatt foglalkozunk, és csak az elsõ két résszel. Ezeket ugyanis (ebben a mûfajban rutinos) kiváló rendezõk alkották meg, s mindkét darab ezidõ szerint klasszikusnak tekinthetõ. A nyolcadik utas a halál – amellett, hogy a magyar filmcímfordítás koronázatlan bajnoka... – már azzal beírta magát a mozitörténetbe, hogy elsõként ismertette meg a nézõket a szinte elviselhetetlen feszültség és félelem filmszínházakban addig ismeretlen, de legalábbis ebben a formában szokatlan élményével. Az Alien emiatt szerte a világon igen kellemetlen asszociációkat vált ki az avatatlan nézõkbõl (tény, nem épp alaptalanul), pedig valójában a késõbb további káprázatos mûveket elénk táró Ridley Scott egyik, ha nem épp legprofibban, leggondosabban elkészített alkotása. Ha el akarnám ragadtatni magam, azt kellene írnom: A nyolcadik utas...( a maga nemében) jószerével tökéletes. S ami ritkán fordul elõ sikeres filmek folytatásával: a második rész is eléri-megközelíti a nyitóepizód színvonalát. A trükk talán az, hogy A bolygó neve halált nem az önmagát felülmúlni-megismételni esetleg képtelen Scott, és nem is valami kívülrõl berángatott pancser rendezte, hanem egy másik nagy profi, az éppenséggel rendkívül gondos, kifinomult megoldásairól híres, utóbb a Titanickal megdicsõült James Cameron vállalta fel. És milyen jól tette... A fõhõs Ripleyt megtestesítõ Sigournes Weaver is tökéletes – miért is térnénk el az Alien-világban megszokott dicsérõ jelzõtõl. Egy borzasztó vad arcú, rövid hajú, sõt, a harmadik részre kopasz „férfit” alakít, s ezt úgy képes magas szinten megvalósítani, hogy a valóságban Sigourney egy gyönyörû nõ. Ez valahol, nehezen megfoghatóan ebben a szerepében is elõjön – talán épp ez adja alakjának különös varázsát.
Dredd bíró
Ideje megint rossz filmrõl írni (ez lassan valamiféle rovatkoncepcióvá nemesedik: kábé három jó – egy rossz), ilyenkor rendszerint régi barátunkhoz, Szilveszteri Sztaniolhoz fordulunk. Az Arany Málna-díj örökös kitüntetettjének alakjára készült ez a thriller (is), az alapját egy elfeledett amerikai képregény-figura, Judge Dredd adta (ennek is), apropóját pedig az ilyesféle alakok iránt az utóbbi évtizedben feltámadt, kereskedelmi indíttatású nosztalgia. A történet és annak háttere ennek megfelelõen eléggé comics-os, amibe tökéletesen illeszkedik a címszereplõ Sylvester Stallone arcjátékban és lelki mélységekben legendásan gazdag alakítása. A megfogalmazás és a sztori között nincs épp fényévnyi különbség, a karakterszínész mellett ugyancsak a mozidarab alkotója, Danny Cannon malmára hajtotta a szintetikus vízport a látványtervezõ, ellene dolgozott viszont a trükktechnikusok hada, akik az egyébként látványos jeleneteket mai szemmel elviselhetetlenül kontúrosra csinálták (látszik, mi hol van bevágva a festett háttér elé). Mindezek után meglepõnek tetszhet – különösen e rovat állandó szerzõjének ízlésvilágát mind jobban kiismerve –, hogy a Dredd bírót határozottan nézhetõnek kell minõsítenünk.
