Kihachi Okamoto zseniális rendező volt, aki szokatlan megoldások sorával szórakoztatta a nézőket. Választékos és változatos zenéket illesztett a képeihez, a mélységben lengedező kamerái szinte tánccá változtatták a halálos összecsapásokat, amelyekhez váratlan humoros jelenetek csapódtak, amelyek szinte a védjegyévé lettek. Nos, mindezek ebben a filmben nem találhatóak meg.
Ryunosuke, az ifjú harcos minden szamuráj erény hordozója...lehetne. Gyors, erős, rendkívüli technikájú vívó. "Egyetlen hibája", hogy semmi erkölcsi érzéke nincs. Család, klán, Bushido, szeretet, vagy tisztesség - ezek neki semmit sem jelentenek. Csak önmaga és a kardja érdekli. Nem csoda hát, hogy bérgyilkossá lesz a Sógunátus végnapjaiban.
A regény, amiből a film készült a "Pass of The Great Buddha", 1913-ban jelent meg az újságban, közel 3 évtizeden át 41 kötetet ért meg. Írója Kaizan Nakazato, akinek a munkásságára Victor Hugo és Dosztojevszkij gyakorolt nagy befolyást. A regény már a kezdetektől fogva felkeltette a filmesek érdeklődését. Kunio Watanabe, Hiroshi Inagaki, Tomu Uchida, Kenji Misumi, Kazuo Mori egyaránt filmre vitte, legalább egy-egy részét, hogy csak a nevesebb rendezőket említsem. Végül Okamoto Kihachi verziója lett a leghíresebb. Viszont legteljesebbnek Uchida mester trilógiája mondható, (Souls In The Moonlight) amiből leginkább kiderül, miért kedvelték annyira azt a regényfolyamot.
A változó Japán időszakának ábrázolása mindig kedvelt témája volt az ottani filmeseknek. Hűség, vagy vakfegyelem? Tradíció, vagy változás? Egyéni szabadság, vagy társadalmi önkontroll? Izgalmas témák. Okamoto filmje az egyik legkülönösebb, ami erről az időszakról készült, kifejezett szellemi provokáció. Elvárja az agymunkát a nézőtől, de maga nem hajlandó választ adni a feszegetett kérdésekre. Ryunosuke egyszerre hős és antihős, cinikus gonosztevő, gátlástalan gyilkos. Vajon őrült lenne? Sajátja-e a gonoszság, vagy csak alkalmazkodik a korszellemhez?
Kihachi mester nehéz filmes technikát alkalmaz. Mozaikszerűen villant fel jeleneteket a Sógunátus végkorának különböző rétegeiből. Sokáig úgy tűnik, nincs összefüggés, "ugrál" a történet, pedig nagyon is tudatosan, precízen van megtervezve. A társadalom mélyéről eljutunk az előkelőek világáig....és sehol egy igazán jó ember. Mindenki elrejti a valós arcát, maszkot visel, persze, csak átvitt értelemben. A végeredmény ugyancsak negatív képet fest a pusztuló szamuráj világról. Hamis itt minden. A jótevő rabolni jár, a vívómester szinte a biztos halálba küldi a tanítványát, de maga nem segít, nem az ő ügye. A bérgyilkosság elismert munka, nincs benne kivetnivaló, a halál szakmai kockázat. A gazdag szamurájt csak a pillanatnyi élvezete érdekli, az osztálya pusztulása hidegen hagyja.
Ennek a kornak a gyermeke Ryunosuke, Nakadai briliáns alakításában. Ártatlan arc és tekintet, amely bármikor kiürülhet, különösen ha erkölcsi kérdés kerül elő. Olyan főhős, akit a leghétköznapibb helyzetekben is körülleng a kiszámíthatatlan halál lehelete. Kísérteties jelenség. Itt Tatsuya Nakadai fiatal még, de színészileg elképesztően érett. Ryonosuke szerepe minden bizonnyal élete egyik legnagyobb alakítása. Toshiro Mifune kisebb, de fontos karakterként tűnik fel. Kiváló, mint mindig. Nakadai, meg az ő vívójelenetei tették kult mozivá ezt a filmet a japán harcművészet rajongóinak körében. Magam is azt állítom, nincs még egy mozi - a Tenchu-t leszámítva - amely ennyire vissza tudná adni azt jeges hangulatot, amikor azért vonnak ki egy kardot, hogy öljenek vele. Semmi fölösleges szöveg, kardcsörtetés, hadonászás, hanem kiürített lélek. Végigfut tőle a hideg az ember hátán. A kard és a kardforgató egybeforr, villanásnyi döntés és halál. Aki hibázott, annak vége. Mifune valószínűleg élete legnagyobb vívó jelenetét vette fel az Ueno-dombi rajtaütésnél. Nakadai filmvégi tombolása bemutatja, mit lehet végbevinni egy célszerszámmal.
Okamoto riasztó képet fest egy erkölcsi tartását elvesztett társadalomról. Nem véletlen ez a megközelítés, ami azért nem teljesen a regény világa. Ez a rendező reflekciója az 1960-as évek Japánjának belső bajairól. A film lezárása sem éppen szokványos, szidták is elegen az Interneten. Okamoto tudatosan nem ad tiszta megoldást, várja a néző aktivitását az utolsó utáni percben is. (Akit érdekel, hogy mi lesz a megszállott ifjúval a továbbiakban, az Misumi vagy Uchida filmjeinél kereskedjen.)
Végül egy filmes érdekesség: Az extrém, de mégis stilizált erőszak ábrázolás - Hiroshi Murai kiváló fényképezésében - nagy hatással volt Sam Peckinpah és Sergio Leone későbbi munkásságára. Ebben a filmben az akciót kedvelők éppúgy megtalálhatják a magukét, mint a szellemi kihívást kedvelők. Lebilincselő, de nehéz, nyomasztó történet. Viszont kihagyhatatlan, igazi klasszikus.
Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
