Steven Soderbergh büszke lehet a filmográfiájára, hiszen a közel negyed évszázad alatt, ami az első nagyjátékfilmje rendezése óta eltelt szállított jó néhány érdemes darabot a nagyérdeműnek. Rendezései közt ugyanúgy teret kaptak a nagyobb büdzsével rendelkező hollywoodi sztárprodukciók (Ocean's trilógia) és a valamivel kisebb költségvetésű, komorabb hangvételű mozik is (Che-filmek, Solaris remake). Az biztos, hogy szinte mindenevő, nem ragadt le egy műfaj mellett, rendezett biopic-et, vígjátékot, sci-fit, történelmi drámát, "sima" drámát, akciófilmet és persze thrillert, szóval a horroron kívül majdnem mindent.

Hűséges típus, hiszen gyakran "nyúl" vissza már bejáratott színészekhez: Matt Damon és George Clooney hatszor, Don Cheadle ötször, Julia Roberts négyszer dolgozott már vele, utolsó három filmjében pedig Channing Tatum volt a visszatérő vendég (igaz ezekből kettőben csak kisebb szerepeket kapott a Magic Mike főszerepe mellé). És ahogy a színészeket, úgy a forgatókönyvírókat is megbecsüli: a Mellékhatások írójával, Scott Z. Burnsszel ez a harmadik közös munkájuk. Bár úgy hírlik, Soderbergh letészi a lantot és elvonul festegetni, szerencsére még söptibe' megrendezte a Mellékhatásokat. A filmet látva remélem meggondolja magát.

Emily depresszióval küzd, férje, Martin frissen szabadult a börtönből és mivel büntetett előélete miatt nem megy olyan könnyen a visszarázódás, nagy a nyomás lányon, mint egyedüli kenyérkeresőn. Egy nap aztán a parkolóházban teligázzal nekiront a falnak, de szerencsére túléli. Egy pszichiáter, Dr. Jonathan Banks veszi kezelésbe, aki különböző gyógyszereket ír fel a lánynak, aki nem javul, ellenben mellékhatásokra panaszkodik. Végül áttérnek az Ablixia nevű szerre, ami a depresszión ugyan segít, de a lány egyre furcsább lesz: elkezd alva járni. Az egyik ilyen alkalommal épp egy kés van nála, amikor hazaérkezik a férje...

Ritkán lát az ember ennyire fordulatos thrillert, legalább kétszer történik meg az, hogy az egész történet bumm elfordul 180°-kal és csak elismerően bólogatsz, hogy "aztaaa". Egyik pillanatban még egy depressziós, Fekete hattyú hangulatvilágú thriller-dráma, a másikban egy izgalmas nyomozósdi, azt követően pedig egy átverős-összeesküvős thriller. Bár azért utóbbi műfajból nem nagyon mozdul ki, annak kisebb zsánerein végigzongorázik (még egy csipet Joe Eszterhas utánérzés is visszaköszön ránk a film vége felé). Soderbergh nagyon jól adagolja az információkat, így eléri, hogy az elején még senki, később pedig már mindenki gyanús összeesküvő legyen.

Én lényegesen többet kaptam, mint amennyit vártam, koránt sem volt olyan száraz, monoton és kiszámítható, ahogyan arra a címből első pillantásra asszociáltam. Sőt mi több: nem szigorúan a gyógyszerek mellékhatásairól van csak szó a filmben, a cím ugyanúgy vonatkozik a pszichiáter szakma "mellékhatásaira", bemutatja, hogy micsoda felelősségük van ezeknek az orvosoknak és milyen könnyen megbélyegezhetik őket örökre egy (nem is igazi) hiba miatt. Ez, és a happy(?) end az, ami miatt ez a mozi olyan jól működik: nem csak a beteg szemszögét tárja elénk, a valódi főszereplő az orvos, aki önnön hibáján kívül (vagy mégsem?) kerül ebbe a helyzetbe.

Színészfronton Jude Law az, aki a hátán elviszi a filmet, nagyszerűen játssza el, ahogy arra kell ráeszmélnie, hogy összeszűkül körülötte a világ, ahogy a nem racionálisan gondolkozó többség meg sem hallgatja, csak elítéli. Pedig ha bárki beleképzelné magát főhősünk életébe, rögtön megértené, hogy az ilyen történések néha elkerülhetetlenek is lehetnek, hiába próbálunk ellene tenni bármit. Law visszatér egy picit korábbi szerepéhez, és Dr. Watsonként (igaz most Holmes nélkül) kezd nyomozásba, hogy a saját igazát bizonyítsa. Azt az igazat, amit egy racionálisan gondolkodó társadalomban magától értetődőnek vennének az emberek.

A legnehezebb feladata azonban Rooney Marának volt, hiszen nem csak a depressziós Emilyt kellett megformálnia, sok jelenetben egészen más elme/idegállapotban kellett bemutatni ezt a nem is annyira törékeny nőt. Olyan szempontból viszont mégis könnyebb volt a dolga, hogy egy hasonlóan zárkózott természetet, Lisbeth Salandert már eljátszott a Fincher féle Tetovált lányban. Channing Tatum - mint ahogy azt említettem - most csak kisebb szerephez jut, míg Catherine Zeta-Jones szerepeltetését nem tartottam a legjobb ötletnek. Sokáig indokolatlannak tűnt egy ilyen kicsi szerepre, de pont emiatt lehetett sejteni, hogy e mögött a karakter mögött több van... és láss csodát: tényleg.

A Mellékhatások jobban sikerült, mint a rendező és az író két korábbi munkája. Különösen a Fertőzéssel érdemes összehasonlítani, de szerintem bőven túltesz azon is (igaz ott Jude Law még ennél is hálásabb szerepet kapott). Búcsúfilmnek ugyan valami ennél is ütősebb darabbal is előrukkolhatott volna a jó öreg Steven, de az biztos, hogy erre az alkotására büszkén fog visszaemlékezni a festővászon előtt ülve. A képregényfilmek korában egyre ritkábbak a jó thrillerek, hát most kaptunk egyet. Becsüljük meg!