A filmek mellett azért szánok egy külön cikket erre az eseményre, mert nemcsak a cég, de az egész amerikai rajzfilmkészítés történetében nagyobb jelentőséggel bír, mint a legtöbb rajzfilm. A Disney-stúdió mindig is nagyon ügyelt a hírnevére, amely a sztrájk során elég komoly csorbát szenvedett. Korábban azt a képet akarták kialakítani magukról, hogy a jóságos Walt bácsi felügyelete alatt tehetséges, vidám rajzolók varázsolják a vászonra a mindenki által szeretett rajzfilmsztárokat, Miki egeret, Donald kacsát, Goofyt. Sajnos nem egészen így volt, erről szól a Disney-cég történetének legnagyobb botránya.

A Hófehérke mindent elsöprő sikere után Disney felépítette saját stúdiójukat Burbankben, ahol jelentősen ésszerűsíteni tudta a gyártást. A költözés viszont sok kellemetlenséggel járt az animátorok számára, ugyanis az egyes alkotócsoportokat elválasztották egymástól. Ha ez nem lett volna még elég, Disney minden részleg bejáratához odaültetett egy recepciós hölgyet, akinek az volt az elsődleges feladata, hogy kikérdezzen minden egyes belépőt, hogy ki, miért, mi célból hagyta el a részlegét, és látogatja meg a másikat. Ezzel ki is veszett a korábban megszokott, családias légkör, a Disney-cég ebben a pillanatban vált kisvállalatból egy embertelen multinacionális céggé, egyetlen pillanat leforgása alatt.

A másik fő problémát természetesen a bérezés jelentette. Az animátorok rengeteget túlóráztak, viszont nem kaptak semmilyen prémiumot. A stúdió a Pinokkió és a Fantázia bukása után kifejezetten nehéz anyagi helyzetbe került, így csak hektikusan vagy egyáltalán nem emelték a dolgozók fizetését. Az egyetlen emelés pedig nem az alkalmazottak, hanem a stúdió érdekeit szolgálta: sokak keresetét megnövelték heti 40 dollárral, de csak azért, mert egy korabeli munkajogi törvény miatt nekik nem kellett másfélszeres bért fizetni a túlórákért. A financiális problémákról Walt Disney nem tájékoztatta embereit, így azok nem igazán voltak képben a gazdasági helyzetükkel. Bár az igaz, hogy az összes korabeli animációs cég közül még így is a Disney-nél kaptak a legnagyobb fizetést, és ebben a szakmában messze itt voltak a legjobb munkakörülmények. A dolgozók számára Disney egy apafigura volt, aki cserbenhagyta őket. Disney sajnos szintén lázadó gyermekeket látott bennük, a lázadást pedig megpróbálta csírájában elfojtani.

Persze volt szakszervezet a Disneynél. Olyan, amit maga Disney alapított. Az ilyesféle szakszervezetek nagyon kedveltek voltak a ’30-as években, mert legálisak voltak, kifelé tartották a látszatot, viszont a munkások érdekeit nem igazán képviselték. Herb Sorrell, a Filmrajzolók Szövetségének elnöke kereste meg Disney-t, miután néhány alkalmazott hozzájuk fordult a panaszaival. Disney felajánlotta, hogy szavazást rendez a stúdióban, hogy a dolgozók a saját szakszervezetükbe vagy a Filmrajzolók Szövetségébe szeretnének-e tartozni. Sorrell ezt a lehetőséget visszautasította.

Páran beléptek a Filmrajzolók Szövetségének szervezetébe, de gyanúsan sok embert bocsátottak el közülük. A helyzet pedig egyre csak fokozódott, a sztrájk végül Art Babbitt kirúgása miatt történt meg. Babbitt tagja volt Disney „házi” szakszervezetének, és személyes konfliktusba került Walttal, amikor emeltetni akarta saját asszisztensének bérét. Miután Disney ezt megtagadta, Babbitt belépett a Filmrajzolók Szövetségébe, Disney pedig ezért kirúgta őt. Ilyen okkal persze törvénytelen volt elbocsájtani valakit, és a sztrájk 1941. május 29-én kitört. Összesen kilenc hétig tartott. Egy ízben a kocsijából a sztrájkolóknak integető Walt Disney-re rákiabált Babbitt, hogy „Szégyellje magát!”. Disney pedig kiszállt, meg akarta támadni Babbittet, de az őrség közbeavatkozott. Később Disney kihívta Babbittet, és bokszolóállásba helyezkedett. Senki sem tudta, hogy komolyan gondolja-e, vagy csak így próbált viccelődni. A sztrájk annak idején nagy sajtót kapott, de különösebben mégsem ártott Disney-nek. Próbálták világbojkottra felszólítani a nyilvánosságot a Disney-rajzfilmek ellen, de ez teljesen hatástalannak bizonyult. A sztrájk miatt leginkább a baloldali értelmiségiek fordultak el Disney-től, akik korábban úgy vélték, a rajzfilmgyáros a népi, kisembereket megszólító témáival maguk közül való. A konkurens Warner Bros. stúdió legnagyobb animátora, Chuck Jones szintén támogatta a sztrájkolókat törekvéseikben.

Disney a sztrájk alatt elutazott Dél-Amerikába. Nelson Rockefeller hivatala – amely a latin-amerikai ügyeket koordinálta a külügyminisztériumban – javasolta Disneynek ezt a lépést. A minisztérium támogatta az utazás költségét, és megígérték, hogy hivatalos békítőkön keresztül segítenek megszüntetni a sztrájkot. Ezen felül az akkori „jószomszédi politika” jegyében biztosították Disney-t, hogy támogatják őt abban az esetben, ha dél-amerikai témájú filmet készít, ami később meg is történt, Saludos Amigos címen. Disney pedig elhagyhatta a sztrájk színhelyét, ahol állítólag már többször sírva fakadt.

A sztrájk aztán véget ért. „Megadtak mindent Herb Sorrellnek, amit akart” – mondta később Disney. Pár év múlva Disney gyakran emlegette, hogy Sorrellt később beidézték az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé. Illetve azt a tényt, hogy a sztrájkolók java részét ő sosem látta. Persze nem intézhette el Disney a dolgot magában azzal, hogy kommunista szimpatizánsok támadták meg a cégét. Később úgy gondolta, hogy a sztrájk megtisztította a stúdiót a káros elemektől, és csak az igazán lojális munkatársak maradtak vele. Való igaz, a sztrájkot megelőzően 1200-nál többen dolgoztak nála, a sztrájk után pedig csak 694-en maradtak. Sajnos az önálló alkotószellemű animátorok többsége lelépett. Egy részük bevonult Pearl Harbor után, más részük rögtön a konkurenciához pártolt. A nevesebb animátorok közül Bill Tytla, Virgil Partch, Walt Kelly hagyta ott. Frank Tashlin és John Hubley a Screen Gemshez kerültek. Néhány veterán Disney-alkalmazott, például David Hilberman és John Hubley az UPA-hez szerződtek, és az ötvenes években megújították a rajzfilmek látványvilágát. Más dolgozók az MGM-hez, a Paramounthoz és a Warner Bros-hoz mentek át.

A Disney-nél nem valósult meg a művészi szabadság, végleg odaveszett a korábbi családias légkörnek az utolsó morzsája is. Az aranykor véget ért számukra, a rajzfilmgyártás megváltozott. Disney soha sem tudott túllépni a saját, jellegzetesen amerikai, középnyugati ízlésén, ennek köszönhetően nem sikerült egy magasabb művészeti formába emelnie a rajzfilmet, viszont akaratán kívül rengeteg kiváló animátorral gazdagította a konkurenciát. A Disney Stúdió egy csodálatos álom volt, ami ekkoriban veszett el.

A leginkább ironikus ebben a történetben mégis az, hogy a stúdiónak vissza kellett vennie Art Babbittet. Babbitt bevonult a seregbe, a bíróság pedig ezalatt megtárgyalta az ügyét. Disney-nek ki kellett fizetnie visszamenőleg Babbitt minden járandóságát, és visszavenni a régi állásába. Babbitt mindössze két évig maradt ott, majd máshova szerződött.

Forrás: Richard Schickel: Walt Disney, Gondolat Kiadó