A westernek hosszú történetében vannak nem éppen rendhagyó alkotások is. Voltak, akik űrből érkezett idegen lényekkel, voltak filmesek, akik a távol-keleti szamuráj hagyománnyal próbálták feldobni és voltak, akik egyszerűen más kontinensre helyezték a történéseket. Ez utóbbiak sorát szaporítja "A Winchester mestere" is. 

Hollywood újabb korában a westerneknek leáldozott. Legalábbis, akik megpróbáltak ilyen témájú alkotást készíteni, azok két utat követtek: minél több sztár legyen benne és spékeljük meg valamilyen "eszmei mondandóval", esetleg csináljunk belőle melodrámát, mert egy sima '50-es évek stílusában készült western már kevés ebbe a korba. Ilyen film lett a "Silverado" (1985), tömve ismert színészekkel, "A vadnyugat fiai" első és második része, a "Wyatt Earp" (1994), de még az indokolatlanul hosszú és néhol erőteljesen didaktikus "Farkasokkal táncoló" (1990) is ide sorolható. A magyar "keresztségben" "A Winchester mestere" című Ausztráliában játszódó alkotás nem ezt az utat követte, talán ezért is tartják sokan úgy, hogy a története kevés egy két órás filmhez képest. 

Az ötvenes, hatvanas évek Hollywoodjában is nyilvánvalóan az volt a trend, hogy egy sztár több embert tudott bevinni a moziba, mint egy ismert, ám mégis "B" kategóriásként számon tartott színész. Errol Flynn-re nyilván többen mentek be, mint Ronald Reagan-re, s nagy esélye volt, ha a plakátokon John Wayne, Gary Cooper, Jimmy Stewart vagy éppen Gregory Peck neve szerepel, a bevétel nagyobb lesz, mintha ott teszem azt egy Randolph Scott, Joel McCrea, vagy John Payne szerepelne rajta. Ez tehát nem változott, de akkor mi lehet a gond? Hiszen ha megnézünk egy olyan filmet, mint a "73-as Winchester" (1950), vagy "A folyó mentén" (1952), akkor láthatjuk, hogy a történet nincs túlbonyolítva, sőt, mai szemmel röhejesen egyszerű. Egy központi sztár köré épül, aki színészetével, sármjával, jelenlétével eladja, fogyaszthatóvá teszi a mégoly szimpla sztorit is, legyen az vérbosszú, leszámolás, vagy bármi más, amit vadnyugati környezetben el lehetett adni. Miért is nem elég ez nekünk? Miért is kellene Hollywood újabb korszakában a westerneknek még valami plusz eszmei mondandót hordozniuk? A jó színészi játékon, a jól eltalált környezeten és esetleg egy jó filmzenén kívül? 

"A Winchester mestere" beszédes címmel készült. Most nem fanyalgok a magyar címválasztás miatt, hiszen az eredeti "Quigley down under" jelentése "Quigley a világ végén/Ausztráliában" elég hülyén hangozna, viszont jól rávilágít arra, mi vár arra a nézőre, aki áldoz két órát az életéből erre a filmre. Maga a sztori már a film forgatása előtt is régóta készen állt, hiszen már a 70'-es évek végén meg akarták filmesíteni és eredetileg a legendás Steve McQueen-t szemelték ki főszereplőnek, ám ő már akkor annyira beteg volt, hogy nem tudta vállalni a szerepet. A nyolcvanas években Harrison Ford-ot kérték fel, de ő visszautasította a szerepet, mert - ez számomra megfoghatatlan - sok hasonlóságot látott Indiana Jones és Matthew Quigley között. (Igen, kalapja van mindkettőnek és Colt-ja...) 1985-ben Tom Selleck-et is megkínálták a szereppel, de akkor még javában tartott a Magnum forgatása, amelyre egész karrierje épült és ahogyan Indiana Jones szerepe éppen emiatt nem jött össze neki, úgy akkor le kellett mondania az Ausztráliában zajló westernről is. Amikor a Magnum befejeződött éppen Selleck érdeklődött, hogy megvan-e még a szerep és igent mondtak neki. 

Őszintén szólva el sem tudok képzelni jobb színészt, karaktert western hősök megformálására Tom Selleck-nél. Mindene megvan, ami ilyen típusú szerepekben sikeressé tehette volna, ha...A film főgonosza, Alan Rickman megformálásában, mondta azt a film egyik dámai jelenetében, hogy vannak, akik rossz korba születne, ő jó korban él ugyan, de rossz kontinensen. Nos, azt hiszem Selleck rossz korba született. Ha egy kicsivel korábban látja meg a napvilágot, talán belőle is olyan legendás westernhős lehetett volna, amilyenek a fent felsorolt színészek voltak, akik bár tagadhatatlanul mást is tudtak játszani, de karrierjük egy jó részében ilyen szerepekkel találták meg őket a producerek és talán nem véletlenül. Persze Selleck eljátszott jó néhány western szerepet, de ezek legnagyobb része TV-film, nem ugyanaz, mintha moziba készültek volna. 

A sokat kritizált történet szerint Matthew Quigley (Tom Selleck) átkel az óceánon, hátrahagyja az amerikai kontinenst, hogy Ausztráliában próbáljon szerencsét, pontosabban találjon munkát, mivel egy Elliott Marston (Alan Rickman) nevű helyi hatalmasság mesterlövészt keres és lenyűgözte, ahogyan Quigley jelentkezett a munkára. Aki egészen megérkezéséig azt hiszi, hogy holmi dingókra, meg egyéb nem kívánatos elemekre kellene lődöznie, ha zavarják a farm nyugalmát. Az igazsággal azonban csak ott szembesül a helyszínen. Midőn néhány jól irányzott ökölcsapás kíséretében elküldi Marstont a fenébe, az halálra ítéli őt. Quigley-nek ebben a számára teljesen idegen környezetben, amit ráadásul, angol gyarmat lévén, az angol katonaság felügyel, kell megállnia a helyét és leszámolnia Marston-al. Azt, hogy Alan Rickman kitűnően alakít pszichopata szörnyetegeket, már legalábbis a "Die Hard" óta tudjuk. Ezt a formáját ide is átmentette. Elliott Martson egy lelkiismeretlen, nárcisztikus pszichopata, akinek semmiféle lelki aggályai nincsenek, ha valakit félre akar állítani az útból. Selleck is kitűnően hozza a hallgatag, kemény, de szíve mélyén jó ember figuráját, habár néhány jelenetben észre lehet venni Thomas Sullivan Magnum-os beütéseket a játékában, főleg az arcmimikájában (ami például a Jesse Stone-ban már nyomokban sincs jelen). Az egész filmet tekintve a gyenge pont őrült Cora, vagyis Laura San Giacomo, aki ugyan jól játssza a kissé hibbant, fiatal nő figuráját, de ahogyan halad előre a cselekmény egyre idegesítőbb lesz. Nem azért, mert nem működik - ahogyan szokták volt mondani - közte és Selleck között a kémia, az egymásra hangolódás, hanem azért, mert már az első képkockáktól kezdve, amelyen feltűnik, világos lesz, hogy a film az ő figurájával csakis veszíthet a komolyságából. Meggyőződésem, ha nem próbálnak kissé erőltetetten némi humort belecsempészni a filmbe a Cora karakter révén (ami hol jót tesz neki, hol már-már egy Magnum szintére húzza le a filmet), igazi drámát láthattunk volna. Ehelyett az utolsó képsorok már-már valami matiné előadásra emlékeztetnek, vagy egy ötvenes évekbeli kosztümös francia kalandfilmre, amikor Jean Marais magához öleli megmentett szíve hölgyét és jön a vége felirat. A sztori igazi megmentője persze a végtelen ausztrál vidék, amely hol kietlen és kopár, hol hegyes-völgyes, de mindenképpen valami más, mint amit az igazi vadnyugaton megszoktunk. 

A "Quigley down under" óriási erénye, amely legalább ötven százalékkal eladhatóbbá és élvezhetőbbé teszi, a grandiózus filmzene. Basil Poledouris-t mindig is alul értékelt zeneszerzőként tartottam számon, akire valamilyen megmagyarázhatatlan módon nem jut annyi reflektorfény. Ehhez a filmhez írt zenéje viszont igazi klasszikus, egyszerűen jó néha újrahallgatni, annyira fülbemászó dallamvilága van. Ezzel kívánok jó szórakozást annak, aki megnézi. Őrült Cora jeleneteivel csak óvatosan!