A Bungie belső problémái miatt folytatás helyett a sci-fi és a fantasy közt egyensúlyozó Destiny idén egy masszív kiegészítőt kapott. Az MMO beütésű elsőszemélyű shootert indulása óta rengeteg kritika érte. Leginkább a kellő mennyiségű tartalom hiánya miatt adtam én is hamar túl a játékon, habár azt hozzá kell tennem, hogy azzal a kevéssel remekül elszórakoztam. Korábban megesküdtem magamnak, hogy a cég rólam nem gombol le több lóvét, de az összes eddig megjelent DLC-vel megpakolt Legendary Edition boltba kerülésének közeledtével egyre inkább viszketett a tenyerem, hogy újra visszatérjek abba a világba, mely a legjobb multiplayer élményt nyújtotta számomra PS4-en. A kiegészítőket a kiadvány letöltőkód formájában tartalmazza, de anyagilag még mindig jobban járunk így mintha külön vennénk meg őket, ugyanis enyhén szólva túl lettek árazva. Az első DLC, a The Dark Below olyan kevés pluszt nyújt, hogy pénzt se szabadott volna érte kérni. A második, a House of Wolfes pár fokkal jobb, látni rajta, hogy a készítők kezdenek reagálni a játékosok panaszaira, de a szükséges megújuláshoz még mindig elég kevés. A nemrég megjelent The Taken King más tészta. A 2.0-ás frissítéssel karöltve a játék érdemi változáson esett vele át.

Végre kapunk egy kidolgozott kampányt szép átvezetőkkel és Nathan Fillion rendkívül szórakoztató beszólásaival feldobva. A történetet illetően az okozhat némi zavart, hogy egy bizonyos Crota megölését emlegetik benne, ami csak annak mondhat valamit, aki végigcsinálta ismerőseivel a rá vonatkozó Raidet. Persze pár óra alatt az új sztorinak is a végére érhetünk, legfőbb funkciója, hogy bevezesse a felfedeznivalóval jól ellátott új helyszínt (a főgonosz Oryx barátságtalan űrhajóját, a Dreadnought-ot) és az összes korábban bejárt bolygót megfertőző ellenséget, a Takent. Ők ugyan lényegében a már meglévőek felpimpelt árnyékai, de rendelkeznek pár olyan saját képességgel, amik a frissesség erejével hatnak. A Dreadnoughton a legtöbb időt a Court of Oryx nevű arénéban érdemes eltölteni, ami egyfajta loot cave-ként szolgál. Rúnákat kezdetben nehéz szerezni hozzá, de, ha elég időt töltünk a hajón, előbb-utóbb megszór a játék eggyel, vagy belefutunk azokba, akik már szereztek.

Az új fejlődési rendszerben még könnyebb karakterszintet lépni, de, ha elértük a 40-esre emelt maximumot, megint csak a felszerelések segítenek az erősebbé válásban. Ezek támadó- illetve védőértéke határozza meg light fokozatunkat, ami, ha nem haladja meg az adott küldetésnél meghatározott ponthatárt, akkor még az alapellenfelek is kifoghatnak rajtunk. Annak nagyon nem örültem, hogy a korábban bivalynak számító páncélom és fegyverem ebben a rendszerben elavult lett. A bosszúságomat enyhítette, hogy a nem kellő, de amúgy magas szintű felszerelések beolvasztásával felturbózhattam az engem érdeklő cuccokat. A glimmer, mint fizetőeszköz továbbra is alig ér többet egy lyukas garasnál, cserébe mindig rahedli van belőle. Az eleddig szűkmarkúan mért egyéb valutákat kiváltották a napi feladatok teljesítésével viszonylag simán összegyűjthető legendary pontok, ám ezekkel se megyünk túl sokra egy bizonyos szint felett, mivel a Towerben megvásárolható legdrágább eszközök is legfeljebb 280-as fokozatúak.

A játék a fő kampány lezárultával ezúttal nem hagy magunkra, hanem eleinte bőven gondoskodik egyéb tennivalóról. Az egymás elleni harc tere, a Crucible most már rendlelkezik annyi pályával és móddal, hogy a játék ezen része ne váljon egyhangúvá. Az új karakter alosztályok további változatossággal szolgálnak, habár egyes hozzájuk tartozó speciális támadások szerintem túl erősek lettek. A Strike-ok szintén keményebbé váltak, viszont nehézségi szinten belül a variációs számuk még mindig alacsony. A legjobb újítás, hogy a Towerben és a Reefben megtalálható szövetségeseink questekkel látnak el. Nem szabadultam az érzéstől, hogy a sok rohangálást igénylő, de lényegében síkegyszerű feladatokkal csupán le akarnak foglalni, azonban azt meg kell hagyni, hogy a teljesítésük nem értelmetlen, sőt elengedhetetlen, ha jobb cuccokat akarunk magunknak. Sokuk épül a Taken főnökök előcsalogatására, akik kizárólag akkor dugják elő az orrukat, ha rajtunk kívül más játékos is van a helyszínen. Még jó, hogy, ha valamiben, akkor résztvevőkben a Destiny nem szenved hiányt. Csak győzzük kivárni, hogy a megfelelő időben legyünk a megfelelő helyen. A tevékenységek ismétlődése egy idő után megint elkerülhetetlen és, ahogy 280-as light szint felé érünk, újfent túl sok múlik a szerencsén meg a már letudott feladatok újbóli végrehajtásán.

A Bungie folyamatosan húzogatja előttünk a mézes madzagot, de már nem spórol a nektárral. Az egymásra épülő tevékenységek kijelölnek az új Raid, a King's Fall formájában egy végcélt, aminek az eléréséhez ugyan gyakran kell ordas vargabetűket leírni, mégis apránként egyre közelebb jutunk hozzá. Azt tehát már a legkevésbé se érezni, hogy nincs mit tenni. Igaz a játék még mindig rájátszik a gambler-effektusra, így tart akkor is ott, amikor már csak az automatizmus hajt előre. A trükk persze nem működne, ha a játék magja nem lenne annyira jól megcsinálva. A kulcs az egyszerűség. Ezért olyan szimplák a küldetések is, mivel így bármilyen sorrendben újból végrehajthatóak. Nem kavarják meg a narratívát, hisz az olyan vékony, hogy alig van rajta mit. A lényeg a játékélmény, az önmagában is addiktív lövöldözés. Ehhez teremtettek egy magával ragadó világot, amiben mindig történik valami és adtak a kezünkbe egy rakás olyan képességet valamint fegyvert, melyek között mindenki megtalálhatja a neki tetszőt. Javítani a Destiny-n azért még mindig volna mit, és most nem Ghost hangjára gondolok, amiből akkora ügyet csináltak. Példának okáért a legnagyobb kihívást tartogató Raideket - melyek léte az állandó tápolásnak is értelmet ad - sokkal több emberhez el lehetne juttatni, ha volna matchmaking. Összességében az új kiegészítő javított, sőt hozzátett a Destinyhez, ugyanakkor meghagyta néhány alapvető hibáját, ezért csak azoknak érdemes beszerezniük, akiknek eleve bejött a Bungie játéka.