"Later Mr. Parker, it's too early for the moment..."

Ha már megírtam a folytatásról a beszámolót, akkor gondoltam előveszem az első részt. A világ első Call of Cthulhu számítógépes játékát: a Shadow of the Comet-ot. Ami a folytatásból hiányzott az ebben megtalálható. A borzongás, a folyamatos hátunk mögé pillantás kényelmetlen érzete - csakhogy meggyőződjünk biztos nem áll-e ott senki -, a kellemetlen baljós hangulat... és mindez egy kalandjátékban. Így ilyen formán sosem láttam működni, sem ezelőtt, sem ezután. A történetért az a Hubert Chardot felel, aki annyira imádta Howard Phillips Lovecraft világát, hogy minden áron horror játékokat akart készíteni, neki köszönhető az eredeti Alone in the Dark trilógia, aminek az első része még letagadhatatlanul lopta a mester világának hangulatát, majd ez a kaland, végül a Prisoner of Ice is.

E játékról kicsit már beszéltem a Prisoner of Ice kapcsán, elmeséltem az előtörténetét, bemutattam az Infogramest, a főmuftit Bruno Bonnellt, de semmi pánik erről a játékról kicsit többet lehet összekaparni, mint a folytatásról. Először is nyilván mindenkit érdekel, hogy is került hozzám ez a játék, merthogy ez is CD-n van meg. Nagyon kalandos úton szereztem meg, mert a lehető legutolsó helyen bukkantam rá, ahol az ember arra számít, hogy majd pont itt fog játékot venni. Egy Rossmannból hoztam ki, a turkálósból. Annak idején - 2000-2001 körül - valamiért felbukkant egy csomó ezeréves játék az üzletlánc polcain, 1000-1500 hufos áron egyáltalán nem jelentett nagy érvágást.

A 90-es évek végén, és a 2000-es évek elején még nem tombolt úgy az internet, mint manapság, így nem tudtál ellopni - ejj de nem szép szó, letölteni, vagy legyünk romantikusak, lekalózkodni arrrrrgh!!!! - bármit mi szem szádnak ingere volt. Ha az ember nem akarta a gatyáját elkölteni dobozos kalandokra - 5-10.000 forint, ami ma is, akkor meg pláne horror árnak számított - maradt a megoldás, hogy veszi az újságot. Eleinte a GameStar nem is adott játékmellékletet, maradt a Guru, az meg havi egy játék, ami jó esetben négyhavonta egy játékot jelentett, mert átlagban három pocsék játékra jutott egy jó. Und was? Legalább jutott idő az egyetemre is n'est-ce pas?

Mindenesetre nekem, aki imádja az eredeti cuccokat, nagyon jó másodlagos megoldást jelentett, legalábbis amíg tartott. Gyanítom elég hamar rájöttek, hogy nem igazán illik ez a profilba, és a PC játékok nagyjából egy év alatt eltűntek tőlük. A köztes időben azonban rendre beszereztem pár ígéretesnek tűnő gémet, amik között találtam fenomenálisan jókat is, pl. Toonstruck, Normality, vagy a Knight's Chase, meg olyan borzadályokat, mint The Elk Moon Murder, Voyeur 2, Pizza Tycoon, és a legűberebb szopás a Light & Darkness - The Prophecy. Ez utóbbin csak otthon vettem észre, hogy kizárólag franciául hajlandó megszólalni, és én nem beszélni ezen a nyelven. Viszont legalább realizálódott bennem, hogy mennyit fejlődött az angolom, amikor ránéztem a menüre, csak azt láttam nem értem az írást, az angol meg már lassan fel se tűnt.

A játékok érdekes módon eredetinek látszó reprint borítóval, de a budgetes kiadás miatt szitamentes CD-ken foglaltak helyet, ami kicsit keserítette a szám ízét. Egyik fele az angol Sold Out-tól érkezett, ők egy budget kategóriára szakosodott cég, 1997-ben alakultak, mai napig élnek - nem értem hogyan! -, úgy kell elképzelni őket, mint a GoG elődjét, csak nem olyan jófejek. Rábaszták a játékokat egy CD-re, általában a borítás az eredeti reprintje volt, de, hogy ez majd elindul-e otthon a gépeden már egyáltalán nem érdekelte őket. Ja, hogy kijött azóta három új patch? Eltelt tíz év a játék eredeti megjelenése és a budgetes kiadás közt? Már nem Dos, meg Win. 3.1 van? Problem? Örülj annak, hogy legálisan, olcsó játékot kapsz.

Amikor megláttam, hogy nem szitás korong, akkor arra gondoltam, hogy ez már olyan mintha én írtam volna ki egy üres CD-re. Csak balfasz módon fizettem is érte... A másik budgetkirály, akitől válogattak, a Dice Multi Media Europe - vigyázat ez egy másik Dice Games! - volt, akik egy évvel később 1998-ban alakultak Hollandiában. Leginkább európai alkotásokat adtak ki újra, de ugyanolyanok voltak, mint a Sold Out pepitában, illetve, ha jól tudom mivel ők nem az Adobével voltak szerződésben, az elektronikus kézikönyvet többnyire esély sem volt elolvasni. Az ő áldásos ajándékuk a jelenleg boncolt alkotás is. Szelekciójukban megtaláltam a Prisoner of Icet is, és igen, voltam olyan sznob, hogy csak és kizárólag az eredeti (nek látszó) borító miatt megvettem újra, aztán kiszedtem belőle a szita nélküli korongot, beletettem a szitázott PC Gurusat és már volt is egy saját, minden ízében "eredeti" példányom.

Ilyen régi játékról még nem is beszéltem, pedig, ha azt nézem, '93-ban a kalandjátékok már legalább a harmadik generáció végén tartottak. A játék teljesen sprite alapú pixelekből épül fel, a grafikai megvalósítás mára egyeseknek szörnyű lehet, de szerintem pont emiatt rendelkezik egyfajta bájjal. Elképzelhető, hogy én is csak azért vagyok képes mai napig ilyesmikkel szöszölni, mert anno nagyon sok hasonlóval játszottam, bár a grafika már a 90-es évek végén is régen túlhaladott volt, amikor egyáltalán kezdtem ismerkedni velük. Viszont az ebből fakadó hiányosságokat pótlandó brutális hangulattal és történettel rendelkeztek ezek az alkotások, így jelen alanyunknak is ez lesz a legnagyobb erőssége.

Mint legutóbb említettem, ez a játék kicsit jobban merít a Cthulhu mítoszból, és Lovecraft műveiből. Leginkább az Árnyék Innsmouth fölött, és a Rémület Dunwichben novellákból. De persze csak inspiráció szintjén, sem a nevek, sem a helyszínek, sem a karakterek nem egyeznek. Ekkoriban már eléggé beleástam magam a Cthulhu mítoszba, és Lovercaft írási közül is nagyon sokat elolvastam. Nagy elvárásokkal ültem le a játék elé, pláne, amikor kiderült, hogy kapcsolódik a Prisoner of Icehoz. Milyen érdekes, hogy egy játék miatt elkezdek könyveket olvasni, aztán a könyvek miatt megtalálok egy játékot, ami elvezet ahhoz a játékhoz ahonnét kiindult ez az egész. Igen, mindent hasonlóan nyakatekert módon fedezek fel.

Mindezek miatt jelen alanyunkban nem Innsmouth szerepel, hanem annak tükörképe egy Illsmouth nevű New Englandi városka. A legtöbb hasonlóságot a hangulatban fogjuk találni. Ezt tökéletesen sikerült eltalálni és átadni. A városlakók furcsák, és negédesek, rengeteg nagy múltú családnévvel fogunk találkozni, és az egész környezet semmi jót nem sejtet. A hideg minden egyes pillanatban ott futkározik a hátunkon. Főhősünk egy angol újságíró, John T. Parker lesz, aki 1910-ben azért érkezik ide, hogy lefotózza a Halley üstököst, mert az innét látszódik a legjobban az egész Földről. A Call of Cthulhu egyik legalapabb nyomozótípusa a firkász, fotóriporter, így telitalálat volt a kíváncsi hős kiválasztása.

A Halley üstökös is remek, ez az égitest mindig valami rosszat jelentett a középkorban, folyton bajt tulajdonítottak neki az emberek. Meglehetősen sokat kell várni rá, 76 éves a keringési periódusa, vagyis egy ember ezt maximum egyszer láthatja. Legutoljára 1986-ban járt itt, és hatéves gyerekként lemaradtam róla, 81 évig kéne éljek, hogy ismét alkalmam adódjék megcsodálni. 1834-ben egy angol tudós, Lord Percy Boleskine kíváncsi volt rá igaz-e azon elmélete, miszerint a Föld ezen pontjáról lehetne látni legtökéletesebben az égitesteket. Hogy bebizonyítsa a teóriát, úgy vélte legjobb lesz, ha odautazik az üstökös látogatására. Sajnálatos módon azonban olyan dolgokat látott, amitől megbomlott az agya és később egy londoni elmegyógyintézetbe zárták, készített pár zavaros jegyzetet, majd 1837-ben meg is halt.

A játékban ez szolgáltatja az apropót, hogy az újság finanszírozza Parker látogatását az óceánon túlra, aki belevetette magát az ügybe és reménykedik, hogy az üstökös visszatértekor ő kiderítheti azt, amibe Boleskine beleőrült. Három napot és éjjelt kell eltöltenünk/túlélnünk - megfelelő aláhúzandó - a Illsmouthban az üstökös érkezéséig, ahol a helybéliek tökéletesnek érzik az időpontot egy kis Cthulhu idézésre. A köztes időben nyomozni fogunk és ha sűrűn mentünk, és bírjuk cérnával, akkor a játék végére egy igen érdekes összeesküvésre deríthetünk fényt.

Amikor kiadták néma kiáltásként halt el a két nagy kalandjátékgyártó, a Sierra és a LucasArts szorításában. Az eddigre kiforrott irányítást érthetetlen módon sutba dobták, és az egeret teljesen mellőzve a kurzorbillentyűkkel kellett Parkert terelgetnünk. Ez egyébként a francia játékok mai napig visszatérő kórtünete. A felvehető tárgyakra pedig Parker vigyázó szeme vetült, egy sárga fénypászma képében, jelezve, hogy amit lát, ott lesz valami érdekes. Ezenkívül a játékos végleg elakadhatott több helyen is, és a MIDI alapú zenei aláfestésből is mindössze kettő váltakozott, néha pedig még ezek is elhallgattak. A történeten kívül csupán a grafika maradt, amiről pozitívan nyilatkozhattak a kritikusok.

256 szín megjelenésére alkalmas VGA minőséget láthatunk, melyben nagyon szépen tetten érhető a telítettség is, de ez se volt új, 91-92 óta szintén sztenderdnek számított. A helyszínek, hátterek - ezekből elég sok, kb. 150 található a játékban - nagyon részletgazdagok, némelyikük egy igazi kis műalkotás. A beszélgetéskor felugró, részletesen megrajzolt portrék megint csak nem jelentettek újdonságot, mert az 1990-es The Secret of Monkey Islandban ez is meg volt már. A játékban található jump scare-ek hatásfokát mindenesetre növelte. A designerek is nagyon kreatívak voltak, és a városka szinte valamennyi lakóját egy az egyben a való életből montázsolták a játékba ismert - és kevésbé ismert - színészekről. Többségük horrorfilmekben, vagy thrillerekben szerepelt, de akad olyan is, aki tuti csak azért került be, mert valakinek a kedvence volt. Igazán kár, hogy a legtöbbjüket ma már senki nem fogja felismerni, pláne, ha gyerek a játékos.

A játékban megtalálható Walter Brennan, Lillian Gish, Katy Jurado, Tor Johnston, Paul Scofield, Sydney Greenstreet, csupa ismerős arc... Akik ma még mondanak bármit is, azok: Walter Matthau, Robert Mitchum, Willem Dafoe, Sean Connery, Melanie Griffith, és John Hurt.  A két leginkább felismerhetőt, Vincent Pricet és Jack Nicholsont be is tettem példának. De persze őket se ismertem fel, amikor anno kijátszottam a játékot, fel se merült bennem, hogy nem kitalált személyekkel beszélgetek. Maga Lovecraft is tiszteletét teszi - ő látható a fenti képen - de persze más néven szerepel, eredetileg egy hosszabb narrátori szerepet szántak neki, de az ötletet később elvetették.

Egy akkoriban divatos rolling demó - értsd nem játszhatod, csak nézheted ahogy a gép játszik, a karakter mászkál különböző helyszíneken, és beszélget karakterekkel pár percben - arról árulkodott, hogy nagyon sok mindent szintén kivágtak. Példának okáért hősünket nem Parkernek, hanem Carternak hívták, ez részben benne is maradt a játékban. Valahányszor meghalunk, a játékban Cartert írnak az epilógusban. Carter a Lovecraft novellák egyetlen visszatérő hőse - az író alteregója -, nem értem miért nem merték felhasználni. Valamint nem újságírónak készült, hanem csillagásznak, de ezen is változtattak. Tessék megnézni a hátoldali leírást, onnét elfelejtették kiszedni! A városkát is eredetileg Isthmuthnak hívták.

Minthogy a szereplőkre ilyen nagy figyelmet fordítottak, talán nem meglepő, hogy erősen párbeszédközpontú a játék. Aki nem tud jól angolul, nem fog vele boldogulni, pedig a szövegrészlet mindig kiemeli az ismeretlen neveket, hova kell menni. A legtöbb kalandjátékkal ellentétben itt igenis fontos, hogy melyik mondatot választjuk, mert simán megsérthetünk embereket, vagy elszólhatjuk magunkat, és akkor jön a Game Over, ajánlatos minden egyes csevej előtt menteni egy egészségeset. Parker kapott egy naplót is ahová feljegyzi mi történt vele, kivel találkozott - ez itt szerepelt először, s mára alapnak számít. Tippeket, tanácsokat kaphatunk merre tovább, anélkül, hogy végigjátszás íze lenne.

A játék MIDI zenéje kivételesen erős, - Adlib FM beállítással csalhatjuk ki belőle a legtöbbet - a szívbajt tudja hozni azt emberre, amikor pl. olyan feladatot kapunk, hogy le kéne menni egy kútba, és tudjuk, hogy ott bizony ránk semmi jó nem fog várni. Mert a vége úgyis az lesz, hogy egy nyálkás, szörcsögő, csöpögő, neszező valami elől futhatunk az életünkért. A játékban látható pár másodperces animációk, pl. Parker felvesz valamit a földről, Parker bekopog az ajtón, nagyon jól sikerültek. Közeliek, és részletesen megrajzoltak, azzal a rotoszkópos technológiával lettek kivitelezve, amiről itt már egyszer beszéltem.

Az Infogrames szerencsére vette a lapot, és alig egy évvel később 1994-ben kiadta a játék "enhanced" verzióját. Vagyis ezzel a játék belépett abba a szűk, elit klubba, amit anno felturbóztak szinkronnal. Igazán élvezetes lett, a hangok kicsit pattognak, de mindez csak erősíti a "korhű" atmoszférát. Tudni kell, hogy a 90-es évek első felében a legtöbb ilyen játék csak MIDI zenével operált, és akkor volt szinkronja, ha magadat szórakoztattad és olvastad, amit mondanak a szereplők. Pl. a Monkey Islandok hiába voltak hihetetlen népszerűek, sose kaptak szinkront, csak a nem rég történt HD alkalmával. A Larry sorozatnak is csupán a hatodik része kapott szinkront szintén 94-ben, az Indiana Jones and the Fate of Atlantis 93-ban. Vagyis ahhoz kellett egy brand, egy sorozat, vagy egy brutális siker, hogy ezek a játékok megszólalhassanak, és ha ez megtörtént, az nagyon megdobta a játékélményt.

Ezeket anno "talkie version"-nak hívták, vagyis mindegyik alapjában véve szinkron nélkül jelent meg. Mert az ráfért az akkoriban szabvány floppy lemezre, ami a 90-es évek első feléig a sztenderd - ma már ép ésszel fel nem fogható - hordozónak számított. Pl. ez a játék eredetileg hat és fél mega volt, vagyis ráfért öt floppyra. A szinkron azonban olyan adat többletet jelentett, amit kizárólag a CD bírt el, ami egyrészt nem volt elterjedve, másrészt iszonyatos költségekkel járt. Hazánkban a 90-es évek vége felé is ezer forintot kóstált egy üres CD! Ekkoriban a játékipar csak kóstolgatta a CD-t, érezték, hogy ez a jövő, de ugyanakkor azt is érezték, hogy rizikós letérni a kitaposott ösvényről. A Shadow of the Comet a maga - ma már röhejesen kevés - 150 megabyte-jával valóságos szörnyetegnek tűnt.

Ennél is fontosabb talán, hogy a játék kapott egér támogatást, de az irányítást továbbra sem sikerült megfelelően megoldani. Minden maradt ugyanúgy, csak a kurzor billentyűk helyett, miután belőttük az irányt, az egér bal gombját kell lenyomva tartani. Ebből a szempontból nem is Point&Click inkább Point&Push kalandjátékról beszélhetünk. Ezt leszámítva a játék sztenderd kalandjáték; a felső traktusban helyezkednek el az ikonok, valamint az inventory. Ennek segítségével felvehetünk tárgyakat, megnézhetjük, használhatjuk és kombinálhatjuk egymással azokat. Kapunk egy térképet is a gyorsabb közlekedéshez, de még így is rengeteget fogunk mászkálni ide-oda. A játékban szintén itt menthetünk.

Minthogy a CD-n rengeteg hely maradt, így az Infogrames egy új introt is készített a játéknak, amiben megtudhatjuk mi történt Lord Boleskine-val. Eredetileg a játék azzal kezdődött, hogy Parker bemegy az újsághoz nagy ötletével. Valamint kapunk egy totál különálló extrát, Lovecraft múzeum néven, ahol fellapozhatjuk a Necronomicont, a Cthulhu mítosz alfáját és omegáját. Ezenkívül sok egyéb relikviát nézegethetünk, érdekességeket olvashatunk és hallgathatunk róluk. Ez az extra azt hiszem megelőzte a korát.

Ezen kívül kaptunk pár dokumentumot is, melyeket külön megnyitva tovább mélyíthettük a történetet. Az Infogrames azt is behazudta persze, hogy sokkal több helyszín, feladvány és karakter található a CD-s verzióban, de ez sajnos nem igaz. Egész pontosan berajzoltak a főutcára egy nőt és gyermekét, de megszólítani egyiket se lehet, és az első nap után végleg eltűnnek a játékból...

Meglehetősen hosszú kaland a Shadow of the Comet. A beígért ötven órát nem, de húszat bőven el lehet vele érni, így több estét, éjszakát elszöszölhetünk vele. Egyike azon játékoknak, amelyekből, ha készítenének egy HD remaket az csak jót tenne neki, mert nagyon sok emberhez eljutna. Nyilván kijavítanák az irányítás furcsaságait, a grafikát felturbóznák, és mivel az egész kapott szinkront már alapjában véve olyan sok meló, mint a Monkey Island 1-2 esetében bizonyára nem lenne vele. Az egyetlen bökkenő, hogy az Atari jelenleg nem áll úgy anyagilag, hogy ilyen huszadrangú nyalánkságokkal lepje meg a rajongókat. Egyáltalán nem ismert játékról beszélünk, mint említettem megjelenésekor is eltűnt a süllyesztőben. Ha manapság megemlítik az is csak azért történik mert dacára a népszerűségének, hihetetlen kevés játék használta ki a Lovecraft kreálta világot.

Mindenkit arra buzdítanék, amennyiben kedvet érez a játék kipróbálásához, a CD-s verziót vadássza le, hiszen kapott szinkront, - ma már elsősorban ezeket érdemes elővenni a retro játékok közül - és a legfontosabb, hogy akármennyire furcsán, de végre irányítható egérrel. Anno én Windows 98-on játszottam vele, és persze az Xp ezt is kinyírta, de a DosBox-nak köszönhetően ez semmilyen problémát nem jelenthet mára. Idén a játék megjelent a GoG kínálatában, pár napja pedig már a Steamen is elérhető. 

Mindent összevetve meglehetősen nehéz kalandjátékkal állunk szemben. Eleve sokszor meghalhatunk, elakadhatunk, sőt egy helyen kizárólag a szerencse segedelmével juthatunk túl a nehézségeken - értsd walkthroughval. A városka ugyan keresztül-kasul bejárható, de mivel rengeteg háttér és megszólítható karakter lesz, gyakran azon kaphatjuk magunkat, hogy körbe körbe szaladgálunk, keresve azt kivel is kellene beszélni, hogy tovább jussunk. Emiatt kezdőknek nem tudom ajánlani, inkább a hardcore rajongóknak való ez a sok türelmet igénylő gyöngyszem.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Nincs még eleged Cthulhu hívásából? Olvass tovább!

Call of Cthulhu - Prisoner of Ice (1995)

Necronomicon - The Dawning of Darkness (2001)

Call of Cthulhu - Dark Corners of the Earth (2006)