Kevés olyan film van, amelyet már bemutatója óta ilyen sokféleképpen, és ennyire eltérően szélsőségesen véleményeztek a kritikusok, a nézők és az alkotók egyaránt. Bemutatásakor hatalmas botránynak számított ez a mozi; hazájában, Olaszországban rögvest betiltották, sőt a rendezőre, Bernardo Bertoluccira négy hónap felfüggesztett börtönbüntetést szabtak. Egyúttal pornográfia vádjával elrendelték a kópiák megsemmisítését. (Ilyenkor jó, ha eszünkbe jut, hogy itt a nem különösebben finnyás olaszokról van szó, akik pár évvel később már futószalagon gyártották a Cannibal Holocaust szerű mozikat.) Máshol csak simán szarrá vágták a filmet, nálunk, Magyarországon pedig 1983-tól kezdve vetítették. Mindenesetre hatalmas sikert könyvelhetett el, a fiatal rendező számára pedig nemcsak börtönbüntetést hozott, hanem világhírnevet is.

A főszereplő, Marlon Brando azt írta önéletrajzában, hogy Bertoluccinak nem volt semmilyen komolyabb mondanivalója ezzel a filmjével, egyszerűen csak abból az általános emberi vágyból - vagy mondhatjuk úgy is, alapélményből - indult ki, hogy milyen lenne egy teljesen ismeretlen nővel nevek, kötelezettségek és szavak nélkül szeretkezni. Tagadhatatlan, hogy van ebben némi igazság, de az is vitathatatlan, hogy Brando nem volt egy különösebben elmélyült, elhivatott, vagy művészkedő alkat.

A kétféle kritikusi hozzáállást pedig egy személyben Réz András szemlélteti leginkább a Mozibubus című könyvében. Egyik tanárának hatására nem látta többnek a filmet egy „pornógiccsnél” még többszöri megtekintésre sem. Aztán egyszer csak felfigyelt Jean-Pierre Léaud mentőövének feliratára, amitől máris beindultak az asszociációk, arra a végkövetkeztetésre jutva, hogy az amerikai filmművészet (Brando) jól bevajazza, majd seggbekúrja az európait (Maria Schneider), miközben a francia újhullám (Léaud) úgy le van maradva, mintha ott se lenne.

A prűd Egyesült Államokban természetesen undorító, visszataszító pornográfiának titulálták, kivéve a híres kritikusnőt, Pauline Kael-t, aki el volt ragadtatva. Robert Altman rendezőnek pedig - saját bevallása szerint – teljesen megváltoztatta a filmezéshez való viszonyát.

A mai, általános hozzáállás leginkább abban az elnéző megállapításban merül ki, hogy valaha mindez botrányosnak tűnt, de ma már a torture porn-ok, illetve a különböző, beteg alkotások tükrében nem lépi túl az ingerküszöbünket. Ebben is van némi igazság, 1972-ben még valóban nem a csecsemőerőszakolás (Szerb film) világában éltünk. De az is tagadhatatlan, hogy Marlon Brando elképesztő szabadszájúságának még a mai napig megvan az ereje. Arról nem is beszélve, hogy A keresztapa bemutatásának évében láthatjuk azt, ahogyan Brando-t megujjazzák.

Érdekes, hogy a két főszereplő (főleg Brando) nélkül ez a film ma már elképzelhetetlen lenne, pedig mindketten csak „beugrottak” a szerepre. Bertolucci eredetileg Jean Louis Trintignan-t szerződtette volna, aki szimplán visszautasította, a női karaktert eredetileg játszó Dominique Sanda viszont teherbe esett.  A színészek viszont később nem túl jó szívvel emlékeztek vissza a forgatásra – hogy finoman fogalmazzak. A tavaly elhunyt Maria Schneider később úgy nyilatkozott, hogy Brando és Bertolucci olyasmikre kényszerítették a forgatás során, amiket ő nem akart, bár azt nem tudhatjuk, hogy ebben az állításában mennyi szerepet játszott a színésznő későbbi pályájának kudarca.

Brando lelkileg szintén úgy érezte, mintha megerőszakolták volna, és 15 évig nem volt hajlandó szóba állni Bertolucci-val, illetve megfogadta, hogy soha többet nem adja át magát ennyire egy szerepnek. Ez teljesen érződik is a filmben, Brando utolsó igazi nagy alakításának egyértelműen Az utolsó tangó tekinthető. Persze, szerepelt később még az Apokalipszis most-ban, de az egy epizódszerep volt, és inkább a jelenlétét érezhettük erősnek, semmint a játékát. Az utolsó tangó-ban viszont életének legnagyobb, legösszetettebb alakítását nyújtja, a filmet már egyes-egyedül csak miatta is érdemes megnézni. Csontig hatolóan hiteles gyászoló férjként, dühös alfahímként, és szánnivaló, szerencsétlen balfaszként egyaránt. A forgatás közben rögtönzött, a saját életéből merített történetei annyira valószerűek, hogy a film nézése közben gyakran megtörténik, hogy egyszerűen el is felejtjük, hogy mi valójában filmet nézünk. Az Utolsó tangó Párizsban ugyanis a sok mocsok, a trágárság, a helyenként perverz jelenetek mögött is tele van nagyon intim, végtelenül meghitt, igazán emberi pillanatokkal, amelyektől szinte úgy érezzük, hogy mi is ott vagyunk a főszereplőkkel az üres szoba matracán. Szerencsére a humor sem áll távol ettől a filmtől, Brando kemény, frappáns beszólásai mellett néhol annyira gyermekiek és egyszerűek a szereplők, amilyet filmben csak nagyon ritkán láthatunk.

A feledhetetlen jelenetek persze leginkább Brando-nak köszönhetőek, ahogy a teljes kiszámíthatatlanság is az ő karakteréből fakad. A film csúcspontjának egyértelműen a felravatalozott feleségnél tett látogatás tekinthető, amelyben a Brando által alakított Paul mindenféle moslékbabaszott kurvának elmondja a halott nőt, majd zokogva a bocsánatáért esedezik, ezáltal oldja fel magát kettejük hazug kapcsolatáért. Hogy miért lett öngyilkos a nő, az nem derül ki, és a film szempontjából nem is érdekes.

A történetben az üres lakást - ahol szeretkeznek - végig párhuzamba állította Bertolucci a külvilág történéseivel. A lelkileg összetört Paul mindig akkor a legkegyetlenebb a fiatal Jeanne-al, amikor vele is valami rossz történt, és megpróbálja lebontani a lány minden illúzióját a szerelemről, és a család intézményéről. A lakás mindkettejük számára csak egy menedékhely, Paul a halott feleség emlékétől próbál szabadulni, Jeanne pedig az unalmas, idióta pasijától. Jean-Pierre Léaud alakítja az idegesítő mitugrászt, aki filmet forgat a barátnőjéről, de sokkal jobban érdekli maga a film, mint a barátnője. Sokak szerint a szerepe egy görbe tükör a francia újhullám kudarca felé, amivel nehezen tudnék vitatkozni, mindenesetre jó ötlet volt Bertolucci-tól, hogy él egy ilyen film a filmben megoldással is, amikor annyi témáról van szó alapból ebben az alkotásban.

Épp ezért érdekes a korabeli kritikusok hozzáállása, akik elkönyvelték pornónak, illetve a nézőket is leginkább a pikáns jelenetek vonzották a mozikba. Pedig nemhogy a pornó, de még csak nem is az erotika a fő téma ebben a moziban, hiszen ez csak egy eszköz a főhősök számára, amivel kifejezhetik magukat. Mai szemmel nézve már tényleg semmi extrát nem mutat meg ez a film, Maria Schneider-t láthatjuk néhányszor meztelenül, aki egyébként elég vonzó lány volt, de korántsem olyan szupercsaj, hogy a kedvéért beüljünk a moziba. Az alakításáról is ez mondható el, teljesen korrekt és hiteles, de a szerepe nincs annyira kidolgozva, mint Brando-é, hisz csak egy egyszerű, fiatal csajt játszik, aki keresi a helyét az életben. Brando árnyékában persze nem szégyen eltűnni, úgyhogy Schneider is a helyén van. A film alapján nem egyértelmű, hogy min akadt ki utólag, bár Brando azt írja a könyvében, hogy tervbe volt véve egy olyan jelenet, ahol élesben szeretkeznek, de később ezt elvetették. Bertolucci le akarta filmezni Brando merevedő farkát is, amibe a színészóriás beleegyezett ugyan, de a nagy pillanat eljövetelekor egyszerűen csődöt mondott, így a felvétel elmaradt. Érdekes belegondolni, hogy ha ezek a jelenetek elkészültek volna, akkor mekkora botrány tört volna ki a film kapcsán, hiszen még így, ezektől mentesen is nagyon kiverte a biztosítékot. Ma már ezt leginkább úgy érhetjük meg, ha látjuk, mennyire úttörő volt ez a film ilyen szempontból a maga korában, de éppen ezért mára már egyszerűen nincsen olyan hatása, mint amilyen a ’70-es években lehetett.

Az utolsó tangó érdemei közé tartozik még a megkapó zenei aláfestés, ami remekül megalapozza a fülledt, de mégis szomorú hangulatot. Viszont ne felejtsük el, hogy egy művészfilmről beszélünk, amelynek természetesen megvannak a hátulütői. A történet eleje tényleg egy kicsit modorosnak, és művészieskedőnek tűnik, de később minden teljesen érthetővé válik, ahogy jobban megismerjük a szereplőinket. A játékidő azonban sajnos kicsit túlságosan hosszú (130 perc), de igazság szerint még így sem lehetne azt mondani, hogy unalmas lenne, bár némi vágómunka még ráfért volna, igazán nem értem mi szükség volt például a kurvás epizódra.

A történet végén mindkét szereplő úgy dönt, hogy társadalmilag, „normális” szinten is felvállalja a kapcsolatát, és nem élhetnek örökké csak a pillanatnak, amely úgyis elmúlik. A végül tragédiába torkolló félreértést az okozza kettejük között, hogy a lánynak így már nem kell a férfi, hiszen ő nem az embert szerette benne, hanem épp azt a titkot és izgalmat, amit nyújtott neki. Polgári viszony szempontjából pedig sokkal elfogadhatóbb az ambiciózus rendezőpalánta, mint az öregedő, megkeseredett özvegy. Ez a befejezés és hozzáállás rengeteg mindent elmond a szerelemről, és a férfi-nő viszonyról úgy általában, mindamellett egyikről sem fest túl hízelgő képet. Habár egész film alatt Paul a durva, és a brutális, alapvetően mégis kissé nőellenesnek, illetve öregellenesnek tűnhet az Utolsó tangó.

És miért ez a cím, hogy az Utolsó tangó Párizsban? A helyszín miatt egyértelmű, az Utolsó tangóra pedig csak a film legvégén kapunk választ, amikor két antihősünk egy tangóverseny közepén elkezd fetrengeni a parketten. A tangó, mint az egyik legmerevebb, leginkább pontosságot igénylő tánc jelképezi a társadalom bevett szokásait, amelyre fittyet hánynak a főszereplők. Mindez persze nem működhet hosszú távon, így őket is hamar kitessékelik a tánctérről. A mozi végső mondanivalója, hogy egy ilyen pillanatoknak élő helyzet egyszerűen tarthatatlan, ami azért elképesztően szomorú, mert csak ezekben találhatjuk meg az igazi boldogságot, nem pedig a szerelemben és a család szentségében.

A magyar szinkron viszonylag új, az Intercom megbízásából készült, és nagyon igényesen sikerült. Marlon Brando magyar hangja Tordy Géza (aki A keresztapa új szinkronjában is), akinek sikerül felnőnie a színészóriáshoz, hitelesen járja be ugyanazokat a magasságokat és mélységeket. Maria Schneider hangját Györgyi Anna helyettesíti, akinek kategóriákkal jobb hangja van, mint az eredetinek, ráadásul idősebb is nála, így a magyar változatban nem ugyanazt a butuska csajszit hallhatjuk. A szöveg kiválóan sikerült Schéry András a már tőle megszokott jó érzékkel ültette át a káromkodásokat olyan igazi, magyaros ízzel. Az eredeti verzióban angolul és franciául beszélnek, ami teljesen elveszik a szinkronban, ezáltal pedig néhány poénról is lemaradunk. Így azt kell mondanom, hogy a teljes élmény ezúttal az eredeti változatban keresendő, de egyszer mindenképpen érdemes megnézni szinkronosan is.