Nyakunkon a kínai újév, ami a világ negyedének a létező legnagyobb ünnep, általában két hétig tart, és a hold változásától függően január 21. és február 21. közé esik. Ennek kapcsán lekotortam a DVD polcomon található ázsiai filmeket, és mivel ilyesmivel eddig az oldal amúgy sem nagyon foglalkozott, így az elkövetkező időszakban ilyen filmeket fogunk ismertetni. Ugye de jó lesz? Ha nem, akkor is ez lesz. Első alanyunkat már szombaton végigélvezhettétek, ez volt a Casshern, a második pediglen ez a bűn rossz film lesz, bizonyítandó az ázsiai filmgyártásnak vannak ám ilyen kevésbé csillogó ékkövei is.

Miért érzik úgy a forgalmazók, hogy jó tesznek, ha ilyesmiket írnak a fülszövegben: "a végső leszámolás pedig látványát és intenzitását tekintve, még Tarantino Kill Billjének hasonló jelenetét is felül múlja"? Azt hiszik ezáltal többen megveszik majd ezt a remekművet? Nos, lépjünk csak vissza kicsit.

Engem mélyen megdöbbentett - és rendre megdöbbent - az a fokú ellenszenv, amit az ázsiai filmekkel kapcsolatban táplál az emberiség. A magyarok fajgyűlölők, rasszisták...! Maradjál csak kicsit csöndben! Nem hiszem, hogy ez lenne a gond. Az USA-ba is a legtöbb ázsiai film úgy tör magának utat, hogy készül belőle egy remake - lásd Oldboy, Tégla. Tény, hogy van nálunk egy jókora ellenszenv, ami leginkább az olcsó kínai kaja - és annak kétes, bár igen ízletes eredete -, meg a sok gagyi cucc - aminek minősége rendre alávág, akár a hazai, akár a külföldi, de márkásabb termékeknek - rovására írható. Emiatt a fehér ember nem szereti a sárgákat a vásznon, tisztelet a kivételnek.

A másik ok, hogy az ázsiaiak amilyen jók rajzfilmben, hát finoman fogalmazva van némi nemű hiányosságuk az élőszereplős filmek terén. Nem csoda, hogy amikor valami pár fokkal jobbat alkotnak a sokéves átlagnál, akkor abból kultfilm lesz. No jó, ne legyünk ennyire genyák. Akira Kurosawa, vagy John Woo azért tudott nagyon sok mindent, és amit lehetett ők kihoztak a filmjeikből. Akinek pedig mond valamit Takeshi Beat Kitano neve, az elmondhatja, hogy jóval többet tud az ázsiai filmekről mint egy átlag néző.

További hátrány ezen moziknál - ha nem is találkozunk a túlreagált színészi játékkal, vagy az operatőri munkának nevezett valami teljes hiányával -, hogy az európai gyomor nem sok mindent vesz be a keleti filmekből. Értsd ami nálunk brutális, az odaát egy kisebb teazsúr, ami nálunk szörnyű, az odaát elfogadott, már-már hétköznapi. Ezért tűrték jobban a kínzásokat is a II. Világháborúban, vagy éppen Vietnám során. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy míg számunkra a büszkeség a legfontosabb, odaát a becsület megőrzése ennyire fontos. Más kultúrkör, más szokások. Mindenért kialakulhat rajongás, és ellenszenv is. A mentalitás alapjaiban különböző kelet és nyugat esetében.

És ha mindez nem lenne elég. Az ázsiaiak számunkra legtöbb esetben megkülönböztethetetlenek. Nem csak arcra, de országra is. Olyannyira, hogy valaki keveri a kommunista Kínát a szinte már 22. századi Japánnal, vagy a két Koreát, amelynek déli végéből érkezett hozzánk eme alkotás. Bizony, itt egy fehér nem bukkan fel, szóval aki ahhoz szokott hozzá, hogy a sárga vicces szereplőt kapja, vagy Jackie Chan balhézik már megint Bronxban, annak lehet eme film túl tömény lesz.

Miért landolt nálam ez a film? Nos azért, mert megláttam egy pakkban, amiben a Hard Boiled, meg A bérgyilkos mellett, a Rendőrsztorit meg EZT ajánlották. És minthogy az első kettő film életem legjobb élményeivel ajándékozott meg, a Rendőrsztorit pedig évekkel korábban láttam már, így kizárásos alapon beszereztem. Megbántam. Mert voltam olyan botor, hogy azt gondoltam még ha Korea nem is egy Hong Kong, és 2006 nem 1989, azért egy tisztességes akciófilmet kapok a pénzemért, és ugye ha a másik háromban lövöldöznek, akkor itt is valami hasonlót kapok. Nagyon nem.

Ebben a filmben verekednek, méghozzá kőkeményen, és minden bizonnyal ezt komolyan is gondolták. Az egyetlen baj vele, hogy a fülszövegbe inkább ez a mondat passzolna: "az alkotók annyira rajonganak a Kill Bill első részéért, hogy úgy gondolták jó ötlet, ha csinálnak egy saját verziót". Igen, így némileg közelebb járunk az igazsághoz. A film durván 80%-a unalmas és kiszámítható párbeszédekből áll, a fennmaradó 20% pedig tömegverekedésből, ahol két - cseppet sem szimpatikus - hősünk lezúzza a támadók hadát, és fáradhatatlanul halad előre, hogy kiderítse mi is az - érdektelen - igazság.

A történet három gyerekkori barátról szól, akik közül egy hátat fordított a múltnak, és elment Szöulba, ahol megbecsült nyomozó lett, nem is jön többet vissza a koszos szülővárosába, csak amikor a hírét viszik, hogy két barátja közül az egyik váratlanul meghalt, illetve megölték. Nem tudom sok meglepetést lövök-e le azáltal ha megpendítem, a három barátból az egyik rendőr lesz, a másik meghal, vajon ki a gyilkos? Ráadásul állítólag gyerekbandák működnek ebben a porfészekben, terrorban tartva a lakosságot, akik amikor feltűnnek, nos inkább én kérek elnézést.

Amint látjuk nem a film története itt a fő szempont, az csak az ürügy a mívesen kivitelezett pofozkodásokra. De könyörgöm, a jelenetek jó része még akkor is hihetetlen lenne ha gépfegyverekkel küzdenének hőseink nem pedig puszta kézzel, illetve bocsánat, katana tokokkal, szablyák, meg kések, és hentesbárdok ellen.

A főszereplő, az a Doo-hong Jung, aki már az Arahanban is szerepelt, de ott legalább nem csak őt kellett nézni. Itt viszont látszik, hogy nem színész, csupán egy kaszkadőr, akit a hiteles verekedések miatt helyeztek a középpontba. Azért egy főszereplőre ne azért emlékezzek, mert megeszik egy pálinkában pácolt kígyót. De a legnagyobb probléma vele, hogy a karaktere egyáltalán nem szerethető, és ez egy bosszúfilmnél elég nagy gond.

Aztán itt van a rendező, aki egyben író, meg producer is. Seung-wan Ryoo, ő rendezte a már említett Arahant, de már a 2000-es Csúf halállal bemutatkozott, és azóta zsinórban gyártja a filmeket. Láthatóan tudása kimerül abban, hogy rajong Tarantino munkáiért - noha ő maga, bizony nem egy Tarantino -, mert a történeten kívül az összefüggéstelen jelenetek, a kapkodó kamerakezelés, és a sután megírt párbeszédek sem öregbítik eme film hírnevét. Jobban jártunk volna, ha az utolsó húsz percet elkészítik egy tech-demo formájában, szép zenével aláfestve és kész. De míg odáig eljutunk teljesen elveszítjük az érdeklődést, mert semmi nem képes azt fenntartani, ugyanis a jelenetek annyira azért nem rosszak, hogy már szórakoztatóak legyenek.

Ezt a filmet szentségtörés emlegetni Chow Yun-Fat és John Woo életművének ékköveivel egy lapon. De még Jackie Chan is összevonhatja szemöldökét, bármely filmjével hozzák összefüggésbe. És azért vagyok ilyen kemény vele, mert a PR másnak állítja be, mint ami. Ezek a pózolások a DVD borítón, a sok vér, a film címe, az ember felkészül egy klassz akciómozira, utána meg hoppon marad. Ráadásul a magyar címet sem tartom szerencsének - mely ezúttal az amerikai tükörfordítása -, én továbbra is egy 1970-es Charles Bronson filmre szeretnék emlékezni, ha Az erőszak városára gondolok.

Ha tetszett a kritika akkor azért, ha pedig nem, akkor azért oszd meg a Facebook oldaladon!