Hogy őszinte legyek, már vártam ezt. Ha az ember sok jó filmet lát egy színésztől – márpedig Peggtől zsinórban hat jó filmet láttam, és most ne számítsuk ide a két Star Treket, a három Mission Impossiblet, meg a Grindhouse előzetest –, elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb belefusson egy lényegesen rosszabb darabba. És ahogy kivettem Pegg humorából, ő nem elégszik meg a jó minőséggel, neki kivételesen jó kell, úgyhogy ennek inverzeként ez a film is kivételesen rossz. Majdhogynem nézhetetlen. Nem csoda, hogy hozzánk még el sem érkezett, pedig ezt a filmet már úgy hirdették odaát is, hogy Pegg miatt kell megnézni/megvenni. No hát nem kell, még miatta sem.

Persze nem tartom kizártnak, hogy valakinek tetszik majd. Aki Bulgakovot imádja, vagy más elborult elmék egyéni látásmódját, annak még be is jöhet, de röhögni nem igazán fog. Ráadásul nem is az a baj, hogy ez most nem egy vicces film, hanem csak groteszk. Egyszerűen az a gond, hogy unalmas, nem köti le az embert, az a "jaj, istenem, mennyi van még belőle, ne basszál már, még csak hét perce megy, azt hittem, már legalább egy félóra eltelt" tipikus esete e műremek, mely ez esetben meredek.

Simon itt egy Jack nevű írót alakít, aki javában küzd az írói válsággal, csak ő ezt már nem nagyon tehetné meg, mert totál le van égve, abszolút antiszociálissá vált a társadalommal szemben, és egész egyszerűen mindentől fél. Fél felvenni a csengő telefont, fél kimenni az utcára, de még a másik szobába is. Paranoid, szorongásos, magában beszélős, neurotikus és anti-higiénikus köcsög lesz belőle, akinek csetlésén, botlásán kellene nevetnünk az első félórában, amint folyamatosan monologizál. Kétségtelen, hogy egy beteg hangulatot sikerült elérni, elvégre mindenki azt csinál az ajtaja mögött a saját lakásában, amihez kedve van – így szoktak születni a szomszédban élő sorozatgyilkosok is. De, mint említettem, érdektelen az egész, és leginkább az alacsony költségvetés miatt szerepel egy ember, egy helyszínen, majdnem félórán át.

Utána egy mosodában próbál úrrá lenni projekciós félelmén, ahol addig balfaszkodik, míg ő lesz a környék késes gyilkosa, és kihívják rá a zsarukat. Az utolsó félóra pedig egy pincében játszódik, de hogy mi történik ott, azt már nem mondom el, hátha valaki mégis csak meg szeretné tekinteni ezt a filmet is – szigorúan azoknak ajánlom, akik minden egyes filmet ki akarnak pipálni Pegg munkásságából.

De hogy mondjak jót is, minthogy főhősünk író – mesekönyveket ír –, ezért a film legjobb része még mindig az a pár perces mese, amely megelevenedik egy egészen jó átkötés kapcsán. Ha ezekből a részekből többet helyeznek el a filmben, és így egybemossák ezt a szürreális valóságot és a képzelet szülte meséket, még talán egy nézhető akármi is lehetett volna a végeredmény. Így azonban az ember megváltásként várja, hogy elteljen ez az alig kicsivel több, mint másfél óra.

A film igazi fénypontja Amara Karan, akit egyszer már megtöcsköltek a Darjeeling Limted WC-jében. Kifejezetten gyönyörű ez a nő, igazán jó lenne, ha több filmben is feltűnne, és gyakrabban, hiszen nekünk, egyszeri nézőknek csupán ő maradt. Bár ő is a film utolsó harmadában tűnik fel, úgyhogy sokat kell böjtölni, mire mosolyával találkozhatunk.

Úgyhogy a film csak erős idegzetű nézőknek ajánlott, vagy olyanoknak akik két kanállal esznek minden szürreális dolgot, esetleg ha nem vagy vevő Pegg humorára, mert azzal itt nem igazán fogsz találkozni.

Ha tetszett a kritika, akkor azért, ha pedig nem tetszett, akkor azért oszd meg a Facebook oldaladon!