Ismét egy film, amely ritka egy elbaszott magyar címet kapott. Esetünkben a Körfogás sokkal kifejezőbb lett volna, de ugye, akkor nem ugrik rá senki, hogy hurrá, újra kislányos horrorfilm Ázsiából. És ha valaki látta az eredeti Kört, Haragot, vagy a Szem-filmeket, az pontosan tudja, a japánok bizony tudják, mitől csinálsz magad alá. Csakhogy ez még mindig nem japán mozi, hanem thaiföldi, és nem igazán horror. Bár operál ilyen elemekkel, de itt sokkal többről van szó. E film szürreális utazásra invitálja a nézőt, szóval ha valamerre be akarod lőni, akkor közelebb jársz a Silent Hillhez, persze alacsony költségvetéssel – 200 millió baht = 6 milla dollár.

Természetesen én IS horrorra készültem – igen, a cím miatt – és mielőtt megnéztük volna, a húgommal egymást hergeltük, mennyire borzalmas, iszonytató és rémségesen ijesztő film lesz, amit alig merünk majd megnézni. Deeee, nagyon nem az. Ez egy végtelenül szép film, amely gyönyörű képekkel operál, és leginkább egy lélektani drámának titulálnám, ahol a főhősnő – A szemből ismerős, gyönyörű Angelica Lee – keresi elveszett ihletét, önmagát, az élet értelmét. Lee most írónőt alakít, aki sehogy sem tud zöld ágra vergődni új regényével. Egy furcsa találkozás azonban megváltoztat mindent, és belekerül egy részben saját maga által kitalált, részben nagyon is létező fantáziavilágba, ahol azonban minden haldoklik, és ha nem tudja megtalálni a kiutat, hát örökre ott ragadhat.

Nem tudom, tudjátok-e, de az ázsiaiak a halálhoz is teljesen máshogy viszonyulnak. Nem olyan tragédiaként élik meg, mint a nyugati ember, az élet velejárójaként tekintenek rá, sőt hisznek benne, hogy olykor a szellemvilág lényei és az élők világa egybefolyhat, ahol a még élőket meglátogathatják elhunyt szeretteik. Nos, ebben a filmben ez is helyet kap, ahogy a George A. Romero filmjeire hajazó zombiseregek is. Lepusztult városokat láthatunk majd, elszürkült erdőt, lebegő hegyeket, berozsdásodott vidámparkot. Mintha egy haldokló föld utolsó túlélőjeként vennénk részt ebben a turistalátványosságban. Szomorú, melankolikus, de a maga módján mégis szép. Mert ezekért a halottakért senki sem könnyezik, ugyanis elfelejtették őket, vagy nem volt rájuk szükség. Ahogy a tájakat, tárgyakat, fogalmakat, emlékeket, ötleteket is.

A két Pang tesónak köszönhetjük A szem-trilógiát, a Veszélyes Bangkokot és annak vállalhatatlan amcsi remake-jét, meg még egy tucat, nálunk alig ismert filmet. Szóval rendeztek ők már kiemelkedőt, meg nagyon rosszat is, ezen filmjük a középsávban helyezkedik el, melyben felhasználtak szinte mindent, amit a filmrendezésről csak tudnak – értsd, bőszen lopkodnak, újrahasznosítanak saját maguktól.

Ezt a filmet, ha szeretni fogod, a hangulata miatt teszed, mert az baromi erős. Sajnos azonban ezen kívül nem sok mindent tud felmutatni, mert kevés szereplővel operál, bár azok – különösképpen Lee – nagyon hitelesen játszanak, a sokszor említett kikacsintós túljátszásnak itt nyomát sem találhatjuk. A történet azonban önmagában is zavaros, logikátlan, hovatovább unalmas, és nagyon sokszor leül. Hogy pedig valami értelmet hámozz ki belőle, legalább kétszer kellene megnézd, de ez sokaknak már elsőre is kihívás lesz. Minderre rátesz egy lapáttal, hogy az egész filmben talán száz mondat hangzik el, szóval maradjunk annyiban, a film nagyon szépen fényképezett képi világgal és gyönyörű, szívbemarkoló zenével csalogat egy kis elmélkedésre.

Összességében elképzelhető, hogy a nők nagyobb részére jobban hat a film, lévén a szereplők 90%-a nő. De minden ember elgondolkodhat, mikor, mennyire és hogyan volt önző, mit tenne másképp, belátja-e, ő is hibázik nap mint nap, vagy csak a bűnbakokat keresi a környezetében. Egyszóval nagyon stílusos útikalauz az önmegismerés felé.

Ha tetszett a kritika akkor azért, ha pedig nem, akkor meg azért oszd meg a Facebook oldaladon!