Ezt a filmet az Rtl-Klubnak köszönhetem. Amikor megnéztem éppen 17-18 lehettem, nagyjából úgy mint a film főhőse Basquiat. Tele tett vággyal, elszántsággal, törekvéssel, és egy álommal, hogy felfedeznek, mint nagy írót, és annyi pénzem lesz, hogy a csövön kifér, és persze ami ennél is fontosabb, ismert, elismert, és sorolhatnám. Ebből a szempontból, - bár a főhős személyisége iszonyatosan távol áll tőlem, ráadásul ugyan mi közöm nekem egy néger-kreol raszta csávóhoz? - egy személyes filmről beszélhetünk. Mert egy olyan korszakról szól, amikor az ember ki akar tűnni a szürke tömegből.

Az eredetileg csak prózai Basquiat-ra keresztelt film egy életrajzi alkotás. Ha nem mond a név semmit, a hiba nem a te készülékedben van. Egyszerűen az a helyzet, hogy nálunk még Andy Warhol neve se mondott semmit sokáig, nem hogy Jean-Micheal Basquiat, akit mindenki csak Samo-nak hívott a művészneve után. Samo festett, performanszokat alkotott, és szövegeivel megmutatta, hogy az egyszerű falra firkálás is hordozhat értéket. Először a grafitijeivel futott be, azután azzal, amit ki sem mondott. Persze Basquiatnak volt még egy tulajdonsága, amivel kivívta a 80-as évek amerikai művészvilágának figyelmét, hogy ő volt az első fekete (???), aki be tudott törni a fehérek dominálta felső tízezerbe, sikeres, gazdag lett, lényegében egyik napról a másikra. Végül 27 évesen halt meg heroin-kokain túladagolásban, így életrajzi filmje 108 percébe szinte minden lényeges momentum belefért.

Ha Bowie filmjeit nézzük, akkor kétségtelen jobb filmről beszélünk, mint a Mindenki a napra tör esetében. Ez már abból is látszódik, hogy a karakterek nem antipatikusak. Lehet nem hősök, nem feltétlenül kell azonosulni sem velük, sem életvitelükkel, de hitelesek. Miután Chris Rock elutasította a felkérést - nem tudta ki az a Samo - a főszerepet napjaink egyik legalulértékeltebb afroamerikai színészére, Jeffrey Wrightra osztották. Wright tökéletesen hozza a zakkant - pl. kartondobozban alszik a Tompkins parkban, miközben egyáltalán nincs erre rászorulva -, mégis zseniális művészt, aki csak csinálja ösztönszerűen a dolgait, aki híres akar lenni, de nem igazán tudja hogyan is kéne hozzákezdeni, és végül egy totális véletlen segíti a hírnévhez. Wright lényegében eggyé vált Samoval, mimikái, felfogása, és a tény, hogy a film során nincs egy pillanat, amikor karaktere ne lenne beállva valami drogtól, egyértelművé teszi, hogy Samo nem érti a fizikális világot, azt sem, hogy mi lenne művészet, de a világnak mégis tetszik az amit csinál.

Furcsa hangulata mellett, a film roskadozik a kiváló színészektől, akik gombokért vállalták el a legapróbb szerepet is. Benicio del Toro, egyetlen fillér nélkül írt alá a projecthez, úgynevezett kompozit karaktert formál meg, akiben testet ölthettek Samo azon barátai, akik jól ismerték még mielőtt befutott, és akiket utána le sem... tojt. Gary Oldman a rendező alteregója, s bár kitalált karakter, később mégis a kritikusok elsősorban miatta támadták a filmet. Willem Dafoe, és Christopher Walken egy-egy rövidke szerepben brillírozik, előbbi villanyszerelőt, utóbbi riportert alakít. Egy aprócska szerepben kiszúrhatjuk az ekkor még kölyökképű Sam Rockwellt is. Dennis Hopper játssza Bruno Bichofbergert, aki Andy Warhol managere volt. Warholt pedig maga David Bowie formálja meg, aki, hogy a szerepbe teljes mértékben bele tudja magát élni, még Warhol eredeti parókáját is megszerezte. És mindenki tökéletes a szerepbében, hiszen a színészek legtöbbje már profi, kiforrott színész volt a 90-es években, sőt ismerték egymást, mert sokszor játszottak együtt más filmekben.

Női fronton is nagyon jó a felhozatal. JMB több múzsája 90-es évekbeli szerelmemben, a végtelenül elpocsékolt Claire Forlaniban egyesül. Már az is szentségtörésnek tűnik, ahogy megismerkednek - Samo inkább hasonlít egy elmebeteg csövesre, semmint zseniális festőművészre -, de az igazán mély dráma akkor következik be, amikor az egész világtól megvetetten elkezdik kapcsolatukat, majd Samo gátlástalanul hazudik és csalja meg - Courtney Love-val - az egyetlen embert, aki valóban hitt benne, és a végletekig kitartott mellette.

A rendező Julian Schnabel, maga is részt vett ebben a miliőben, hiszen ő maga is festő volt a 80-es évek New York-i forgatagában, és úgy gondolta, ő méltó emléket állít, ennek a gyertyaláng életű művésznek. Amikor pedig Basquiat saját birtoka visszautasította, hogy a filmhez kölcsönadják a festményeit, Schnabel saját maga készítette el az összes replikát, ami a filmben látható. A zenék is nagyszerűen festik meg a harminc évvel ezelőtti New Yorkot, ez is részben Schnabelnek köszönhető, aki a betétdalokat leszámítva a score-ért is felelős. Továbbá apját, anyját, és lányát is beépítette kisebb szerepekbe, - saját maga egy pincért alakít - valamint cameo szerepeket kaptak képzőművészek, zenészek, akik kizárólag Schnabel miatt vállalták a közreműködést; David McDermott, Peter McGough, Michael Chow.

A nagyszerű betétdalok csak tovább emelik a film fényét. Olyan előadóművészek mellett, mint Tom Waits, Charlie Parker, Brian Kelly, The Rolling Stones, és Keith Richards természetesen maga Bowie is két dallal képviselte magát. Ezek közül a Lust for Life-ot Iggy Pop adja elő - ugyanúgy, ahogy ebben az évben egyszer már lehetett hallani a Trainspottingban is -, míg a A Small Plot of Land-et nem csak Bowie írta, de ő is énekelte.

A film persze smemit nem hozott vissza a három milliós büdzséből, éppencsak a nullszaldó jött vissza. A kritikusok viszont többnyire kedvezően nyilatkoztak róla - a velencei filmfesztiválon, Arany Oroszlánra is jelölték. Többen azzal vádolták a rendezőt, hogy saját magáról készített portrét, mert mint ki is nyilatkozta, ő is tisztában volt azzal, hogy milyen a hirtelen jött hírnév, milyen küzdeni, elérni valamit, megvetésben élni, egyszóval mindazt, amivel a legtöbb művész találkozik. De éppen ezért tudta jobban elkészíteni ezt a filmet, mivel ő maga is személyesnek érezte a témát.

Hihetetlen, de a filmnek létezik egy nagyon durván fapados DVD kiadása, ahol 4:3-ra csonkolták az eredeti 1.85:1-es képarányt. Egyetlen álló menüvel találkozhatunk, ahol választhatunk 12 jelenet közül, valamint, hogy angolul, illetve magyarul óhajtjuk-e megnézni a filmet, felirat az nincs egyetlen nyelven se. De a képe legalább szép, és a sztereó szépen szól - el se hiszem, hogy leírtam ezt. Viszont a szinkron legalább jó. Szóval egy rakás indok mondja azt, hogy nézd meg ezt a filmet, ha még nem láttad, leginkább, hogy megtudd, ki is volt az a Jean-Micheal Basquiat, azaz Samo - is an alternativeto...

Amennyiben tetszett a kritika, akkor azért, amennyiben nem, akkor meg azért oszd meg a Facebook oldaladon!