A 2. Magyar Filmhét kiemelt eseménye volt, amikor az idén elhunyt Zsigmond Vilmosra emlékeztek, a Fekete Dália című filmmel, így teszünk mi is. Isten nyugosztalja a zseniális operatőrt. FIGYELEM, a következő blogbejegyzés illusztrációi nemcsak meztelenséget ábrázolnak, de felkavaróan brutális képeket is tartalmaznak, megtekintésüket kizárólag 18 éven felüli, erős idegzetű olvasóinknak ajánljuk, akik nem esznek éppen.

Elizabeth Short kék szemű, sötét hajú lány volt. Egy vidéki, amerikai kisvárosban, Medfordban nőtt fel. 1943-ban, 19 évesen költözött Los Angelesbe. Mint oly sok fiatal lány, ő is filmsztár szeretett volna lenni. Álmai sosem váltak valóra, viszont valódi híresség lett, csak nem úgy, ahogy eredetileg gondolta. A halála minden idők leghátborzongatóbb esetei közé tartozik, elsősorban a hihetetlen brutalitás miatt. Short holttestére 1947. január 15-én, reggel 10 óra körül találtak rá a Los Angeles-i Leimart parkban. Betty Bersinger először azt hitte, egy kettétört próbababát lát az út mellett, a szemétre hányva. Csak közelebbről vette észre, hogy egy rettenetesen megcsonkított testre bukkant.

Elizabeth-et a derekánál kettévágták. A száját fültől fülig felhasították. Az összes vérét elfolyatták. A lábait eltörték, az egyik mellét levágták. Később az orvosszakértő megállapította, hogy valószínűleg baseballütővel verték a fejét, és ebbe halt bele. A testét számos vágás és cigarettától származó égésnyomok borították. Kezeit és lábait valószínűleg megkötözték, míg kínozták őt. Ami körülbelül két napon át tarthatott, miközben Elizabeth öntudatánál volt. Miután meghalt, kettévágták, kivették néhány belső szervét, kifolyatták a vérét, megmosták és kidobták a Leimart parkban.

Rengeteg gyanúsított merült fel az ügy kapcsán, a brutalitás mértéke miatt hatalmas médiafigyelmet kapott az eset. A Fekete Dália nevet egy akkoriban népszerű film, a Veronica Lake főszereplésével készült Kék Dália nyomán ragasztották Shortra. A Fekete Dália gyilkosságot sosem oldották meg.

Korunk legjelentősebb krimiszerzője, James Ellroy 1987-ben írta meg a Fekete Dália című regényét. Nem tényfeltáró könyvet írt, a megoldatlan bűnesetet a saját fantáziájával egészítette ki. És ez a regény valami elképesztően jól sikerült. A cselekmény rengeteg szálon halad előre, ezért baromira kell figyelni, szinte minden nevet érdemes megjegyezni, mert sosem tudhatjuk, ki, mikor, mi alapján bukkan föl újra. Ennek ellenére mégsem éreztem zavarosnak vagy túlbonyolítottnak a történetet, a könyv végén ugyanis minden szál összeér, a rejtélyek megoldódnak. Sőt, gyakran a rejtélyek megoldásai újabb rejtélyeket szülnek, elég meglepő dupla csavarokkal operál Ellroy. Ezek a fordulatok mégsem hatnak bazárinak, hanem a karakterek jelleméből fakadnak. Karakterek terén szintén remekel a szerző, hősei élnek, lélegeznek, hibáznak, vétkeznek, de olykor azért nekik is akadnak jó pillanataik. A mellékalakok hasonlóan érzékletesek, még a femme fatale sablonokat sem érezzük sablonoknak, hanem valódi személyeknek.

A történet hangulatát csak Raymond Chandler regényeihez lehetne hasonlítani, de ez valahogy mégis más. Itt már sehol a csendes melankólia, illetve az elkövetett bűnök is ezerszer súlyosabbak, elég csak a valódi Dália-gyilkosságra gondolni. A rendőrőrs, illetve a rendőri munka mindennapjai a maga monotonitásával, útvesztőivel, hierarchiájával, politikájával még abszurditásában is nagyon erősnek és hitelesnek tűnnek. Ellroy az egész káoszt tökéletesen a kezében tartja, és szerencsére sehol sem enged a csábításnak. A történet folyamán rengeteg szexbe, perverzióba, mocsokba, vérbe botlunk. Egy baromi sötét, lehangoló, visszataszító, undorító világban találjuk magunkat, de Ellroy egy bizonyos határon sohasem megy át. Nem megy bele ugyanis bulvárosan, hatásvadász módon a részletekbe. Neki épp elég, hogy tényszerűen, egyszerűen megfogalmazva elénk tárja a történteket. Legyen szó akár a szamárbaszó klubról, akár egy sírrabló házának ereklyéiről, vagy akár az elbeszélőnk saját perverziójáról. A történet folyamán más téren sem ringatnak minket illúziókba; amikor antihősünk gerinces vagy egyenes próbál lenni, akkor minden egyes alkalommal a mélybe hull, de a lelkét mégsem adja el. A befejezés már-már katartikus, ugyanis ennyi mocsok után halványan felsejlik a feloldozás reménye. Persze, biztosra ezt sem vehetjük, mégis fellélegezhetünk. Azonban ebből is kitűnik, hogy a regény sem ajánlható mindenki számára, ugyanis annyira kemény, annyira erős darab, hogy sokak gyomrát nagyon könnyen megfeküdheti. Ennél sötétebb noir nem nagyon létezhet.

Miután Ellroy egyik későbbi művéből, a Szigorúan bizalmasból egy több, mint kiváló film született, jogosan lehetett várni egy hasonlóan színvonalas adaptációt. Főleg akkor, ha azt is hozzáteszem, hogy minden idők egyik legjobb rendezője, Brian De Palma kezdte el forgatni a filmet. 2006-ban mutatták be a Fekete Dáliát, és azóta sem sokan emlékeznek rá, ami nem véletlen. Csak néhány tény: a mozi elég nagyot bukott, Amerikában még a költségvetésének (50 millió dollár) felét sem tudta behozni, de világszinten sem sikerült elérnie még a nullszaldót sem. A kritika szintén langyosan fogadta, a rottentomatoes.com weboldalon jelenleg 32%-on áll, az imdb-n pedig 5,6 csillagot kapott a 10-ből. Mindeközben olyan színészek szerepelnek benne, mint Josh Hartnett, Aaron Eckhart, Scarlett Johansson és Hilary Swank. A kérdés ezek után csak az, hogy tényleg ennyire rossz lenne ez a film, amikor ilyen alapanyagból készült, ilyen elsőrangú gárdával?

A problémák rögtön a forgatókönyvnél kezdődnek. A Szigorúan bizalmas legnagyobb erénye ugyanis éppen az volt, hogy sikerült a filmvásznon is teljes egésszé varázsolni a bonyolult regényt. Itt nem. És nem csak arról van szó, hogy túlságosan egyszerűsíteni próbált a forgatókönyv elkövetője. Ne jegyezzük meg a nevét, Josh Friedmannek hívják, és ezt meg a Világok harcát leszámítva még a hipergagyi Terminátor tévésorozatból lehetne csak ismerős a neve, szóval nem mondanám, hogy ő a műfaj doyenje. Mint említettem, a probléma ezúttal sem szimplán csak az egyszerűsítés, ugyanis ez elkerülhetetlen egy ilyen regény esetében. A gond az, hogy rosszul csinálta, így a film egy kapkodó és néhol kissé zavaros cucc. Kimaradt szinte minden brutalitás, sötétség, erő, a csavarokat pedig megszelídítették, javarészt teljesen fölöslegesen. Semmit nem tudunk meg a sablonokká degradált hőseinkről, így kárba vesznek a színészek is. Magáról a rendőri munkáról, de még a címszereplőről sem derül ki semmi olyasmi, amitől igazán érdekessé válhatna a sztori. Az egész regény esszenciája úgy, ahogy van, ment a levesbe. És ez nem a szokásos a „könyv jobb vót” bullshit. A cselekmény vázát nagyjából megtartották, de a regény lényegét közel sem sikerült átmenteni a film formátumára.

De nemcsak az író volt ebben a hibás, hanem a rendező, a híres, általam különösen nagyon nagyra tartott De Palma is. Érződik a filmen, hogy rutinból kalapálta össze az egészet, még legutóbbi remake-jében, a tavalyi Gyilkos vágyakban is sokkal több élet van, mint ebben a moziban. Azon sem csodálkoznék, ha De Palma kezébe se vette volna az eredeti regényt. A zavarosságért nem kis mértékben felel ő is. Két jelenet kiválóan példázza ezt: az egyik, amelyben a Scarlett Johansson által alakított Kay közli főhősünkkel, hogy az élettársával/pasijával ők nem szexelnek. Ez egy mellbevágó pillanat a regényben, és a filmben is az kellene, hogy legyen, ehhez képest De Palma még csak ki sem tartja a pillanatot, egyszerűen továbbsiklik a megjegyzés fölött, és később sem kerül soha szóba. Pedig elég hihetetlen, ha valaki nem dugja meg Scarlett Johanssont, nem? A másik ilyen momentum magához a Fekete Dáliához kötődik. A történet végén, közeledve a megoldáshoz egyre többet mutatnak egy festményt A Nevető Emberről, de korábban egyszer sem láttuk rendesen a lány holttestét a filmben, amiből az egyszeri néző megérthetné az asszociáció lényegét. De Palma egyébként meg javarészt csak a saját manírjait ismételgeti, a lassított felvételes lövöldözésnél, meg a lépcsős gyilkosságnál. Ezek a manírok pedig kicsit idejétmúltak voltak már 2006-ban.

A színészek ellenben lehetnének jók, megvan a lehetőség Josh Hartnettben, Scarlett Johanssonnak pedig kifejezetten jól állnak a ’40-es évekbeli kosztümök. Aaron Eckhart nagyon jó lehetett volna a simlis, keményöklű, de jószívű zsaru szerepében, aki egy életen át magával cipeli tragédiáját. Csak nem ártott volna edzenie egy kicsit. Bár úgyis mindegy lett volna, mert az ő figurája sem kap semmi lehetőséget a filmtől. Mia Kirshner szintén telitalálat Dáliaként, pont annyira hasonlít rá, amennyire kell, de mégis inkább megfelel a mai szépségideálnak, mint a ’40-es éveknek. Az egyetlen komoly félrecastingolásnak az amúgy általában kiváló Hillary Swanket tartom, aki túl ellenszenves és férfias egy ilyen vonzó karakterhez. Akit még mindenképpen dicséret illet, az az operatőr, aki mindenáron menteni próbálta a helyzetet. Zsigmond Vilmos csodálatos munkát végzett, a Dália megtalálása tipikusan rá jellemző jelenetsor, és remekül működik. Nem rajta múlt, ahogy a zeneszerzőn sem, aki szintén teljesen korrekt score-t tett le az asztalra.

Összegzésképpen, itt van minden idők egyik legvisszataszítóbb gyilkossági esete, amelyből készült egy lehengerlően erős krimiklasszikus, amelyből összedobtak egy felejthető filmet. Egyszer meg lehet nézni akkor is, ha olvastad a regényt, akkor is, ha nem, mert komolyabb károsodást nem okoz benned. De sajnos semmi nyomot sem hagy, csakúgy mint az igazi Dália igazi gyilkosa.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!