Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

A csodálatos Pókember V2 (Ultimate Spider-Man)

2016. október 14. - Santino89

Eredetileg hét részes minisorozatnak indult az Ultimate Spider-Man, azzal a céllal, hogy egy új, fiatalabb generációval ismertessék meg a Pókember képregényeket. Alapvetően nem hangzik túl jól ez a koncepció, mert egy lebutított, gyermeteg remake-t ígér egy olyan korban, amikor már sok felnőttes, sötét és kemény sztorit olvashattunk a hálószövő szuperhősről. Ehhez képest a fantasztikusan tehetséges író-rajzoló páros akkora sikert aratott a régi és új rajongók körében egyaránt, hogy az Ultimate Póki nem csak instant klasszikus lett, de rögtön sorozattá nőtte ki magát, majd pedig egy egészen új Marvel univerzumot építettek köré, ami végül több, mint egy évtizedig futott az eredeti, hivatalos univerzum mellett.

ultimate-spider-man-3.jpg

Az író, Brian Michael Bendis a független képregények világából érkezett, a rajzoló, Mark Bagley pedig a ’90 évek pókemberes munkái után már veteránnak számított a témában. Olyannyira jól kiegészítették egymást, hogy a Marvel történetében teljesen egyedülálló módon, összesen 110 számon keresztül dolgoztak együtt megállás nélkül. Bagley-nek megvan a maga azonnal felismerhető stílusa, kellően részletes, egyszerű, mégis lényegretörő, a panelek kezelésében legalább olyan kiváló, mint az érzelmek megjelenítésében, az akciók pedig nem csak látványosak, de rendkívül gördülékenyek és ötletesek. A képi világ kellően trendi, a Bagley által rajzolt Peter Parker szimpatikus, a Zöld Manó félelmetes, Mary Jane pedig egyszerre aranyos és szexi. A 2000-es évek elejét remekül sikerült elkapnia a jellegzetes ruhákkal és hajviseletekkel, így aki hozzám hasonlóan akkoriban volt tinédzser, az még némi nosztalgiát is érezhet, ha most lapozza át ezeket a számokat.

tumblr_n0gaggsao61ser9m9o1_500.png

A trendiség és a modernizáció kulcsszerepet játszott az Ultimate létrejöttében, így például főhősünk ugyanúgy a Hírharsonánál helyezkedik el, mint a klasszikus Peter Parker, de a hosszútávon rém átlátszó Pókember fotózás helyett a kis zseni inkább webdesignerként keresi meg a hálófolyadékra valót. A tinik mobilokkal járkálnak, smsezgetnek, de persze ebből az is feltűnik, hogy „röpke” 16 év alatt mennyit változott a világ; ami akkor még modernnek számított, ma már inkább kellemesen retrós. Mindez azonban csak a felszín, amiért a mai napig erősnek számít a sorozat, azok olyan örökérvényű erények, amelyek előtt csak meghajolni lehet. Bendis az eredettörténetet egy tipikus coming-of-age sztoriként alkotta újra, ahol a pók-képességek felelnek meg a kamaszos testi átalakulásnak. Nála Peter tényleg 15 éves, és pontosan úgy viselkedik, mint egy 15 éves, úgy beszél, úgy gondolkodik, néha éretlen, máskor forrófejű, van amikor bizony hisztizik, vagy éppen álmodozik. És egy ilyen apró kis hiba miatt változik meg örökre az élete. Nem csak a pókcsípés miatt, hanem mert éppen máshol járt fejben, amikor szükség lett volna rá, és a képességeire. Mert „mindegy, hogy homokszem, vagy kőszikla, a vízben ugyanúgy elsüllyed”, hogy egy másik remekmű szintén örökérvényű életbölcsességét idézzem. Ben bácsi halála ezúttal sokkal megrázóbb, hiszen itt volt időnk megismerni a józan gondolkodású, alapvetően jóarc ex-hippi nagybácsit, láttuk mennyire szereti a családját, milyen hamar átlátja a dolgokat, és Peterrel is megtalálja az összhangot.

wpid-ultimate-green-goblin-vs-spider-man-500x449.jpg

A komoly dráma mellett Bendis legfőbb erénye, hogy a ’80-as évek klasszikus tinifilmjeinek rendezőjéhez, John Hughes-hoz hasonlóan komolyan vette a célcsoportot, és intelligensen kezelte az ő problémáikat. Hughes-t egyébként maga Bendis idézi meg az egyik számban, méghozzá a Meglógtam a Ferrarival című klasszikust, ha esetleg valakinek nem lenne egyértelmű, hogy kit tart követendő példának. És ahogy Hughes, úgy Bendis is hiteles, mert ugyan vannak szörnyek, génmanipulált pókok, meg szuperhősök, de mindig a nagyszerű karaktereken, és a remekül megírt, pergős, szellemes és természetes dialógusokon van inkább a hangsúly, nem pedig az agyatlan csihipuhin. Az egyik legnagyobb bravúr, hogy az egyébként életre szóló traumák mellett (Mary Jane halálközeli élménye, vagy amikor emiatt Peter összeroppan a vállát nyomó felelősség súlya alatt) alapvetően sikerült könnyednek, szórakoztatónak maradnia, ami Pókemberrel kapcsolatban a lehető legnagyobb kihívás.

ultimatespider-man014fnk3k.jpg

A másik, közel lehetetlen feladat az egész sztorit úgy remakelni, hogy minden megváltozzon egy kicsit, semmi se legyen ugyanolyan, minden friss legyen, és jobb, mint az eredeti. Ez természetesen nem sikerülhetett maradéktalanul, hiszen az eredeti sorozat 40 éve alatt számos kiváló történet született, de Bendis azért ilyen téren sem vallott szégyent. Nem csak az újakra, a fiatalokra gondolt, hanem a régi olvasóknak is elrejtett utalásokat, poénokat. Az egyik legádázabb, őrült főellenségből, Kravenből például egy valóságshow sztárt csinált, akit főhősünk a hosszas felvezetés után egyetlen (!!!) ütéssel csak úgy mellékesen elintézett. Ez egyszerre vicces, és közben mégis alázatos, sőt tiszteletteljes; mintha Bendis tisztában lenne vele, hogy a Kraven utolsó vadászatát úgysem lehet felülmúlni. Hasonló fricska a Klónsztori vége, ahol Mary Jane az anyukájának inkább úgy adja elő az amúgy bonyolult sztorit, hogy egyszerűen mindent Norman Osborn nyakába varr, ahogy tették azt az ötlettelen írók az eredeti Clone Saga-ban a ’90-es években. Ebből is látszik, hogy Bendis a közönséget és a karaktereket ugyan komolyan vette, a saját műfaját azonban nem feltétlenül. Egyik számban például Rozsomák és Peter Parker tudatát kicserélik, Bendis pedig egyfajta metanarratív húzásként beleírta magát és a szerkesztőt a sztoriba, ahogy bocsánatot kérnek, amiért ilyen baromságot kell olvasnunk. Amúgy mellékesen elég vicces dolgokat hoztak ki ebből az ötletből, úgyhogy ez még csak nem is tekinthető a bizonyítvány magyarázásának. Hasonlóan szellemes ötlet, amikor Pókember egy Pókember film forgatásán találja magát, ahol találkozik Tobey Maguire-el, a filmesek pedig azért kamerázzák le a Dr. Octopus elleni valós csatáját, hogy ezzel is spóroljanak a trükkfelvételeken.

usmnuffsaid.jpg

Hogy milyen nagy hatása volt az Ultimate Spider-Mannek, azt nem csak a gombamód szaporodó egyéb Ultimate képregények jelezték, hanem hogy különböző filmek mennyit nyúltak ezekből a sztorikból, például a Marc Webb-Andrew Garfield féle Amazing Spider-Manek. Csak kapásból néhány példa: a Rinó itt volt először egy harci gépben és nem ruhában, Elektró villámoktól cikázó külsejét szintén innen vették, ahogyan azt is, hogy minden az Oscorp vállalattal van összefüggésben. Vagy nem lehet nem észrevenni, hogy Peter iskoláját itt is megtámadja egy zöld szörny, meg a filmben is. De említhetem még azt a képsort, amikor Póki elhajítja a nőjét a harc elől, aki egy hálóban landol, csak amíg a képregényben Mary Jane az ügyeletes üdvöske, addig a vásznon Gwen Stacy. A tematika, mely szerint Peter attól retteg, hogy valamelyik ellensége megöli a csaját, szintén az Ultimate-ből származik. A különbség csupán annyi, hogy a képregényben ezt a témát Bendis nagyon komolyan felépítette, átélhetővé és gyötrelmessé tette számunkra, míg A csodálatos Pókember 2-ben ez csupán egy légből kapott, jobbára érthetetlen, elnagyolt szál. Ez utóbbi filmnek az „írói” Kurtzmann és Orci teljesen biztos, hogy olvasták már korábban is az Ultimate Pókot, ugyanis a Zöld Manó nagyon kemény monológját kb. egy az egyben sikerült lelopniuk a Mission Impossible 3. részéhez, ahol a nagyszerű Philip Seymour Hoffman adta elő briliánsan és vérfagyasztóan. Nem kell azonban ilyen messzire mennünk, a Marvelnél maradva az is elég szembetűnő, hogy Nick Fury (szembetűnő, érted?) ebben az Ultimate sorozatban volt először néger.

De visszatérve az első Amazing filmhez, az abban felépített, egyébként szerintem valóban csodálatos és átélhető, esetlen, kamaszosan bájos romantikát szintén innen emelték át, ahogy az első csók jelenetét, meg az egész szituációt. Peter mindkettőben be akarja vallani a barátnőjének a nagy titkát, a lány viszont azt hiszi, hogy a srác meg akarja csókolni. Nem mellékesen ez az egyik csúcspontja az egész képregénysorozatnak, fantasztikusan megírt az egész szám, pedig semmi másról nem szól, mint hogy egy fiú meg egy lány beszélgetnek. Csak éppen tökre élő, átélhető, hiteles, kedves és vicces az egész, úgy ahogy van.

1794786-no.jpg

Mary Jane pedig a legjobb karakter Peter Parker mellett az egész szériában. Tulajdonképpen Bendis fogta a ’60-as évek óta folyamatosan fejlődő MJ személyiségét, és visszavetítette egy tinilány testébe. Megvan köztük ugyanaz a lelki összhang Peterrel, mint a mainstream Mary Jane-nek, ugyanolyan gondoskodó, támogató, de az eredetinél kevésbé vagányabb, viszont sokkal aranyosabb, szellemesebb és nem utolsó sorban okosabb, ami még ideálisabb társsá teszi neurotikus szuperhősünknek. Kis különbség ugyan, de ő már nem színésznő, vagy modell, hanem előbb tanár, majd később újságíró szeretne lenni, ha felnő. Szóval röviden és tömören összefoglalva, simán ő a világ legjobb nője. Időről időre mégis szakítanak Peterrel, hol MJ poszttraumás stressz szindrómája, hol a Petert összenyomó felelősségérzet miatt, de a köztük lévő szeretet sohasem múlik el, és mindig visszatalálnak egymáshoz egészen a tragikus végkifejletig, de erről majd később.tumblr_n1hd2xv7lx1ser9m9o1_500.jpg

A humor és a tragédia egyensúlya, illetve a remekül megírt karakterek mellett Bendis nagy erőssége még a komplexitás, ahogy minden összefügg mindennel, néhol 15-20 számmal előre utal valamire, ezzel megteremtve az igényesség mellett a folytonosság érzetét is. Az örökké aggodalmaskodó, vénséges vén May nénit sikerült egy kicsit megfiatalítani, háromdimenziós szereplővé tenni, aki ezúttal már nem csak Peternek, hanem nekünk is fontos. Ő például egy majdhogynem értelmezhetetlen genyóságot művel a 13. számban, aminek a mozgatórugóira csak a 40. számban derül fény, és ez csak egy példa a sok közül. Hasonló apróság ugyan, de külön tetszett, hogy sok képregénnyel szemben itt bizony káromkodnak a kicsik és nagyok egyaránt, ami ugyan ki van csillagozva, de minden esetben elég könnyű rájönni, hogy éppen mit szentségelt az adott illető. És ez lehet semmiségnek tűnik, de a hitelességhez rendkívül sokat hozzátesz.

Talán a fentebb leírtakból úgy tűnik, mintha ez főleg egy beszélgetősebb, visszafogottabb sorozat lenne, de az, hogy nem az akción van a hangsúly, még nem jelenti azt, hogy a bunyók ne lennének kifejezetten jók. Nagyon hangulatos például Eddie Brock és Peter Parker összecsapása a zuhogó esőben, a Zöld Manó pedig egy félelmetes, megállíthatatlan állat. A harcok egyszerre látványosak, dinamikusak, meglepőek, néhol pedig kifejezetten kegyetlenek, bár mindez legalább annyira - ha nem jobban -, Bagley érdeme, mint Bendisé. Kettejük munkakapcsolata kb. a 40. számig virágzott a maga pompájában, ez az Ultimate Póki fénykora, meg úgy egyáltalán maga a pókmennyország, a karakter történetének egyik örökké ragyogó ékköve (rendkívül erős pillanat, egyszerre írói és rajzolói bravúr például, ahogy Gwen Stacy szavak nélkül értesül édesapja haláláról), innen viszont sajnos megindultak a lejtőn, ha nem is túl látványosan, de folyamatosan.

tumblr_npa231ijm11ruu0qoo1_1280.jpg

Bagley ugyanis elképesztően jól bírta a terhelést, évi 18 számot rajzolt meg, ami hatalmas teljesítmény ebben a szakmában, és nagyon jót tett a folytonosságnak, hogy hihetetlenül hosszú ideig nem következett be az amúgy megszokott rajzolóváltás. De Bagley egy idő után érezhetően kiégett, munkája egyre kiszámíthatóbbá, unalmasabbá vált, hiányosságai pedig egyre feltűnőbbé. A női karaktereket például nehezen lehetett  arcról megkülönböztetni egymástól, leginkább a hajszín segített abban, hogy tudjuk, épp melyik csaj van a porondon. Ennek a negatív csúcspontja pont a Klónsztoriban található, ahol meg kéne lepődnünk Peter női klónján, csak sajnos így szinte egy az egyben úgy néz ki, mint Kitty Pryde, így nem a képek adják a nagy felismerést, hanem a szöveg, pedig az alkotók egyértelműen nem erre a hatásra törekedtek.

Bagley rajzainak csökkenő színvonalával párhuzamosan ismerték fel a Marvelnél, hogy mekkora tehetség Bendis, és egyre több munkával bombázták, így nem csoda, hogy az ő kreativitása is folyamatosan felaprózódott. A 40. szám után is előfordultak még méregerős pillanatok, a karakterek elvitték a vállukon az egészet, akadtak jó poénok, megmaradt a komplexitás, szóval kifejezetten rossznak azért ezeket sem mondanám, de szemmel láthatóan mindkét alkotó csúcsra járatta már, amit ebben a témában mondani akart. A 71. számot (a magyar kiadásban 53.-at) követően viszont - az egy Klónsztorit leszámítva - már teljesen középszerű, feledhető, gyengécske történetek születtek, amik úgy igazán szóra sem érdemesek. Bagley végül távozott, Stuart Immonen vette át a stafétát, de csak azért, hogy aztán még a kiégett Bagley-t is visszasírjuk. A sztorik pedig még többet vesztettek erejükből, az elsőre izgalmasnak tűnő címeik ellenére se az Egy Manó halála, se a Szimbióták háborúja nem sikerült különösebben jól.

61a258b565fd01169289a5d5ed8703b2ad6214a2_hq.jpg

Közben az Ultimate univerzum túlburjánzott, az eladások csökkentek, így a Marvel megszüntetett egy rakás címet az Ultimátum nevezetű crossoverben, amelyben Magneto özönvizet bocsájt New Yorkra, kinyírva ezzel a fél lakosságot, és a szuperhős populáció nagy részét. Alapvetően nem lenne rossz ötlet, de a végeredmény igencsak haloványra sikerült, amin nem segített főhősünk pátoszos-giccses kamuhalála sem. Egy időre az Ultimate Póki is megszűnt, hogy aztán egy újabb modernizációt követően feltámadjon hamvaiból, olyan pocsék rajzokkal, amiket a magyar kiadó, a néhai Semic már teljesen vállalhatatlannak tartott. A mangás beütésű ámokfutás tényleg elég kellemetlen a szemnek, dehát a Marvel megint csak a fiataloknak akart kedvezni. Engem egyébként kifejezetten zavart, hogy a 10 év alatt egyetlenegy évet sem haladt előre a történet, nem változtak az évszakok, ráadásul mindezt úgy, hogy néhol hónapokat ugrottunk a cselekményben. Nem igazán értem a Marvel koncepcióját, hogy a 15 éves Peter miért ennyivel jobb, mint mondjuk egy (jujj) 17 éves, és akkor még mindig bőven a gimiben vagyunk, és hihetőbb a jellemfejlődése meg a viharos magánélete egyaránt.

ultimate-six.png

Az Ultimátum után érdemes rögtön a magyarul már meg nem jelent, 156-160. számokhoz ugrani, a Death of Spider-Man című sztorihoz, amelyben visszatért a felfrissült, ismét alkotói ereje teljében lévő Bagley, és Bendis is nagyon odatette magát, lezárásként visszarepítettek minket az első 40 szám fénykorába. Ahogy a címből sejthető, az akkor már 16 éves Peter haláláról szóló képregény elképesztően fájdalmas, torokszorító és szívfájdító módon vesz búcsút ettől a szeretnivaló, okos, kicsit neurotikus kamasztól. Elmarad minden epikus bombasztikusság, valóságtól elemelt pátosz: a karakter halálát leginkább egy nem neki szánt golyónak köszönheti, miközben ellenségei összefognak ellene, és az otthonára támadnak. Peter maszk nélkül harcol velük, és minden szerettét megvédi ugyan, de végül a nagynénje szeme láttára, a barátnője karjaiban hal meg, az ősgonosz Norman Osborn pedig csak vigyorog. Hihetetlenül kegyetlen végkifejlet, mégis valahol szinte törvényszerű, hogy így érjenek véget főhősünk kalandjai. Néhány könnycsepp elmorzsolása után pedig nekiugorhatunk a félig fekete félig spanyol, közönségkedvenc Ultimate Póki, Miles Morales kalandjaiba, de az már egy teljesen másik történet.

ultimate-spider-man-160-mark-bagley-spoiler-variant-death-of-spider-man-310366934815.jpg

Abban a szerencsében van részünk, hogy ennek a kivételes történetfolyamnak a nagy része olvasható magyarul, ugyanis megjelent itthon a kétezres években. És bár pocsék a nyomdai minőség, de szerencsére a börzéken, a képregényes facebook csoportokban, és a különféle hirdetéses oldalakon elég jó áron lehet hozzájutni a Csodálatos Pókember V2 egyes számaihoz, gyakran olcsóbban, mint amennyi az eredeti áruk volt (képregényeknél ez általában fordítva szokott lenni). Itthon ugyanis az Ultimate sorozatnak nem alakult ki különösebben nagy kultusza, nem tett szert akkora presztízsre, mint amit érdemei alapján joggal feltételezhetnénk. Mindez leginkább annak tudható be, hogy sokaknak érthetően hiányzott a „klasszikus” Pókember, illetve az Ultimate Pók is hosszú évekig csak kéthavonta jelent meg, mindössze 24 oldallal, ami eléggé kiölte az élvezhetőséget a sztorikból. Egy teljes történet ugyanis 6 részes volt általában, szóval egy egész évet kellett várnunk, mire bárminek is pont kerülhetett a végére. Mikor eljutottunk a havi 48 oldalas számokig, már sokan lemorzsolódtak (köztük én is anno), addigra ráadásul már maguk a sztorik is jóval gyengébbek voltak, így végülis, valahol megértem a magyar olvasók ellenszenvét. Viszont most, egyben elolvasva az egészet, teszem azt az 53. számig, valami fantasztikus élményben lehet részünk, én úgy faltam a lapokat, mint képregényeknél nagyon ritkán, egy-egy este volt, hogy 10-12 számot is elolvastam, akár éjszakába nyúlóan. Mert Bendis zsenije leginkább így, darálva jön át. De az igazi fanok megrendelhetik külföldről a gyűjteményes köteteket, és akkor még a lapok minőségére sem lehet panasz, ez a sorozat ugyanis minden pénzt megér. És ha esetleg még soha nem olvastál Pókember képregényt, de szeretnél, akkor is azt javaslom, hogy ezzel érdemes kezdened.

tumblr_mzi5n7hg9z1ser9m9o1_1280.jpg

Végezetül pedig azt tudom mondani, hogy ha a jövőre mozikba kerülő Pókember film is az Ultimate univerzum hangvételét veszi alapul (John Hughes nevét legalábbis már emlegették), és a Marvel legalább akkora hozzáértéssel nyúl a saját örökségéhez, mint tette azt Amerika kapitány vagy Vasember esetében, akkor hamarosan egy igazán kiváló filmnek örülhetünk.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Ha pedig kedvet kaptál hozzá, a két nap múlva esedékes Őszi Képregénybörzéről itt találsz meg minden fontos infót.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

elmouse 2016.10.15. 08:25:24

Ha valaki szeret tableten/monitoron képregényt olvasni, akkor keresse fel az alábbi két oldalt:
viharsziget.naruto-kun.hu
newgencomics.hu/
Ugyanis itt letölthető/elolvasható a teljes Ultimate sorozat. Jelenleg már csak a Viharszigeten jelennek meg új részek, és 2013 áprilisánál járnak. Tehát hamarosan befejezik az egészet.
süti beállítások módosítása