Ha valakivel előfordult már, hogy belefutott egy klassz csajba, aki helyes, értelmes, és valami elképesztő módon dolgozik a kémia kettejük közt, akkor ezt a filmet imádni fogja. Ha pedig olyan helyzetben következett ez be, amikor mindez egy oltári nagy véletlennek volt köszönhető, és az idejük is kevés volt, akkor a Mielőtt felkel a nap egyenesen az Ő filmje.

A szituáció a következő; az amerikai Jesse és a francia Celine összefutnak egymással a vonaton Budapest és Bécs között. Az már elsőre látszik, hogy tetszenek egymásnak, de Jessenek le kell szállnia Bécsben, hogy elérje a másnapi gépet az USA-ba, Celine pedig menne tovább a vonattal. Minthogy az időt szeretnék becsapni, kitalálják, hogy az éjszakát Bécsben töltik, és holnap mindketten mennek a dolgukra, de így legalább megadják maguknak az esélyt, hogy kicsit jobban megismerhessék egymást.

A film épp attól lesz érdekes, hogy a kapcsolatok legizgalmasabb időszakára fókuszál, amikor két vadidegen ember elkezd megnyílni egymásnak, és szívük szerint máris rohannának az oltár elé, azonban az ésszerűség gyakran mást sugall, jelen esetben, hogy ők soha többé nem fognak találkozni, hiszen egy óceán áll közöttük. Minthogy mindketten értelmiségiek, el is határozzák, hogy nem rontják el ezzel az éjszakát, és történjen aminek történnie kell.

Ebből adódóan a film iszonyatosan épít mind a párbeszédekre, mind a két főszereplőre. Ethan Hawke 25 évesen is remek ebben a szerepben, a kissé hamiskás, szerethető srácot alakítva, a film után pedig már értem mi is ez az őrület ami övezte őt a harmincas éveiben. Nem az a szívtipró alkat, de kétségkívül érdekes személyiség, aki ha elkezd pofázni a nők megvesznek érte. Julie Delpy egy évvel idősebb, de mégis mintha ő látszana fiatalabbnak, nagyon érzéki nő, akinél jobbat el se lehetett volna képzelni a francia diáklány szerepére. Ő sem az a kifejezett bombázó, hanem a helyes csaj, aki gyakran sokkal érdekesebb.

A párbeszédek briliánsak, de ugyanakkor el kell azt is ismerjem, hogy olykor már túl tömény az egész, mert semmi egyéb nem történik a filmben, a két főszereplő sétálgat, villamoson ül, kávézik, jósoltat, és közben dumálnak, míg csak rájuk nem virrad. A túlzottan értelmiségi mondatok az első félóra után megülhetik az ember gyomrát, és akkor viszont elvesztheti az egész varázsát a film, elképzelhető, hogy lehetett volna rövidebb, negyedóra-húsz perccel is akár, vagy kevesebb magasröptű filozofálás és inkább több érzékiség.

A rendező, Richard Linklater kétségtelenül ért az atmoszférateremtéshez, nyilván saját élményeit is beleszőtte a filmbe, de ezzel nincs is semmi baj, nagyon jó érzés ha végre találunk valakit, akibe nem kell semmit beleképzelnünk, akit nem ruházunk fel előre semmivel vajon milyen lesz, akivel mindezek ellenére az első perctől fogva egy hullámhosszra kerülünk, érezhetjük a rezgéseit. Jesse és Celine kapcsolata pedig pontosan ilyen, amiért hajlamosak vagyunk a film gyengébb pillanatit is elnézni. Linklater egyébiránt egy furcsa rendező, mert ő készítette a Megetetett Társadalmat, a Kamera által homályosan-t, meg a Börni az eszelős temetős-t is, úgyhogy nem igazán lehet belőni milyen vonalon is halad, alternatív talán a megfelelő szó.

Mindenesetre ezen filmjének zseniális nyitott végét is sikerült tompítania, amikor kilenc évvel később folytatást készített hozzá Mielőtt lemegy a nap címmel. És kapaszkodjatok meg, 2013-ban elkészítette az immáron trilógiává bővült széria záró akkordját Mielőtt eljön az éjfél címmel, ami már önmagában is sajnos meglehetősen erőltetettnek hangzott. Igazolván a tételt, hogy mint a legtöbb kapcsolatnál, a filmek esetében is minél tovább tart valami annál laposabb lesz.

Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!