Miután az OSS mesterlövészét, Karl Fairburne-t irányítva legutóbb Afrikában is szétlőttük az összes náci tökét most a változatosság kedvéért a jó öreg Itáliába látogatunk el. Persze itt se a tájban fogunk gyönyörködni, hanem megint a harmadik birodalom rosszcsont heréit szedjük le. Az alapfelállás is lényegében ugyanaz, mint eddig. A nácik egy csodafegyver segítségével próbálják a javukra fordítani a II. világháború menetét és egyedül rajtunk áll, hogy ebben megakadályozzuk őket.

A Sniper Elite 4-et fejlesztő Rebellion hitvallása bizonyára az, hogy „ami nem törött, azt ne próbáld megragasztani”, mert fontos újítás a játékmenetben semmi nem történt. Az egyedüli lényegi különbség a hangtalan lőszer bevezetése, mellyel elég szűkösen látnak el. Ha az elfogyott, ezúttal is a generátorok szétrúgásával fedhetjük el lövéseink zaját. A készítők energiájának javarészét bizonyára azoknak a blőd glitcheknek és bugoknak a kigyomlálása kötötte le, melyekkel a harmadik rész alaposan el volt látva. A fiúk lassan tényleg megtanulnak programozni a jelen generáció konzoljaira, így a folytatás érezhetően összeszedettebb lett elődjénél. Örömmel üdvözöltem, hogy leszoktak az olyan már a PS3-as érában is avítt megoldásokról, minthogy a küldetés helyszínén túl nyúló területeket üvegfallal válasszák le. A játék egyébiránt maradt a régi: lopakodás és fejlövés, ha pedig észrevesznek, akkor még több fejlövés, majd elbújás. Szóval semmi bonyolult. A halálos találatainkat röntgennézetben közvetítő kill camre vonatkozóan annyi előrelépés történt, hogy most már a közelharcban megöltekre is kiterjed.

A pályák, melyeket a nyolc küldetés során alkalmunk nyílik bejárni, leginkább a felépítésükkel fogtak meg. Mivel közreműködésünkre számítanak a szövetségesek, az ellenállók, sőt a maffia is, el voltam halmozva mellékfeladatokkal, melyek közelében rendszerint több gondosan elhelyezett alternatív útvonal is akad a következő elvégzendő diszkrétebb megközelítésére. A megbízásokért kapott XP jutalma a fokozatos előléptetés, ami jobb képességeket és új perkeket old fel. A rendszer átgondoltabb és hasznosabb a harmadik rész fejlődési rendszerénél. Új fegyvereket a küldetések után kapott szerény fizetésünkből vehetünk, de érdemes kitartani egynél, ugyanis a hozzájuk tartozó kihívások időigényes végrehajtásával tudjuk fejleszteni őket. Akinek nincs kedve a mellékfeladatokkal bíbelődni, annak örömhír lehet, hogy tapasztalati pontot kapunk a multiplayeres meccseket választva is. A játékmódok kidolgozásával igaz nem erőltették meg túlzottan magukat. Kilencven százalékukat a deatmatch variánsok teszik ki, ráadásul a kipróbáltak közül a lobby egyedül a team deathmatch esetében talált társakat.

Az első alkalmakkal még ámultam-bámultam a tengerparti városkák üde szépségén, azonban egy idő után furcsa volt, hogy az emberek mindenhonnan hiányoznak. A látványra élettel teli, üdvözlőlapra illő tájakat pusztán ellenséges katonák népesítik be. Mussolini fasiszta rezsimjéből se látunk sokat. Az előrendelői dlc-n is a führer sokadik agyonlövése a dolgunk, pedig adta volna magát a történelmi tényektől függetlenül, hogy a célpont egyenesen a Duce legyen. Itália bármily fenséges, a pályatervezők fantáziája megreked egy ponton. Ennek eredményeként a legszokványosabb helyszínekkel, így kikötővel, erőddel és egy gyárral töltötték ki a hátralévő küldetések javát. Az új ellenségtípusok is elmaradtak. A pozíciónkra légicsapást kérő spotter megjelenése az utolsó, amivel megleptek, az is még a játék közepe táján volt. Utána csak a katonák mennyisége változott. A végső összecsapásra már teljesen kifogytak az ötletekből a fiúk. Kész vicc, ami ezen a címen vár ránk: lelövünk két őrt, majd egy fél perces rohanást követően párat bele kell eresztenünk a menekülő főgonosz repülőjébe, és ennyi.  

A történet korábban se tartozott a Sniper Elite-sorozat erősségei közé, így nem vártam tőle semmi egetrengetőt. Végülis csak arra szolgál, hogy összekösse a nagyjából egy kaptafára épülő küldetéseket, ezt pedig tulajdonképpen megteszi, csakhogy a sztori sablonosságánál is megdöbbentőbb, hogy milyen gyengén van előadva. A szövetséges npc-k, akikkel a feladatok előtt leállunk beszélgetni, annyira egydimenziósak és közhelyesek, hogy az már paródiába illő. Se komolyan venni őket, se szimpatizálni velük nem lehet, ami annál inkább problémás, hogy velük egy hamvába holt drámai töltetet igyekeznek a történetbe vinni. Nem marad le semmi érdekesről az, aki fogja magát és inkább lépteti az átvezetőket. A grafika idejétmúltsága kiütközött az elnagyolt karaktermodelleken, ám, ami ennél is rosszabb volt az a szinkron. Ilyesminek egy játékban nem szoktam különösebb figyelmet szentelni, de ehhez képest egy brazil szappanopera gárdája is maga a Royal Shakespeare Company. Az olasz akcentus annyira béna, hogy azért még a Sas Kabaré közönsége is megdobálná az előadót. Nem viccelek, egyes szinkronszínészeknek az meghaladja a tehetségét, hogy hitelesen nevessenek.  

Az irányítás kicsit javult az előző rész óta. Hősünk szélesebb mozgáskultúrával rendelkezik. Még falra mászni is képes, ha a szükség úgy kívánja, ami komoly előrelépést jelent a Rebellion berkein belül. Azt ellenben nem tudták megoldani, hogy a gépfegyverekkel illetve a pisztolyokkal való harc végre élvezhetővé váljon. Vész esetén azért el lehet boldogulni velük. A mesterlövészpuskát használni továbbra is gyerekjáték a legjobb értelemben véve. Nem meglepő, hogy a Sniper Elite 4 savát-borsát a vele történő brutális kivégzések jelentik, amik anatómiai pontossággal és természetesen lassítva mutatják be milyen roncsolást visz végbe a lepuffantottak szervein a lövedékünk. Igaz véges variációs számuk révén a gyilkos poén a játék befejezte előtt hajlamos kifáradni. A mesterséges intelligencia még mindig távol áll attól, hogy intelligensnek lehessen nevezni, de annyit elértek, hogy a harmadik epizód röhejes pillanatai ne ismétlődjenek meg. Izgalmakat a játék főleg azok számára tartogat, akiknek kimaradt az alaptrilógia. Az újdonságok hiánya miatt a veteránok annál könnyebben kitapasztalhatják, ezért nekik érdemes magasabb nehézségi fokon belevágniuk. A Sniper Elite 4 összességében még több ugyanabból. Szebb, csiszoltabb, és sajnos egyre ismerősebb körítéssel.

Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!