Kik vagyunk mi? Iparosok, üzletemberek, tanárok, informatikusok, gazdagok, szegények, családanyák, szeretők, politikusok, hősök, művészek, közszereplők, celebek, okosak, buták, szépek, csúnyák. Meghalunk mind, a legtöbben anélkül, hogy a kevés kiszabott idő alatt, akár egy percig is elgondolkodnánk a legnagyobb kérdésen: KI VAGYOK ÉN? Ha ennek a filmnek lecsupaszítjuk a külső - egyebekben igen tetszetős - rétegeit, az egyik legnagyobb drámát látjuk itt, ami egy emberrel csak történhet. Hogy rájön...

Ha létezik ember a földön aki értetlenül állt az előtt, hogy mi a fészkes fenének kell egy alig 10 éves filmet rebootolni, hát az én voltam. Egészen az utolsó trailerig nem érdekelt ez a hülyeség, hiszen Sam Raimi igen tisztességes munkát végzett a Pókember trilógiával, szeretem minden hibájával együtt, itt vannak a polcomon a kiadások. De. Mint írtam, Raimi "munkát végzett", amit viszont Webb csinált ezzel, arra nincsenek szavak. Tényleg úgy voltam vele, Batman azért olyan amilyen, mert azt le lehetett hozni a realitás talajára, a Vasembert elviszi a hihetetlen lazasága, de egy Pókember, aki egy nagyra nőtt gyíkkal harcol? Ugyan már! És DE!

Az egyetlen dolog amiért ezentúl hálásak lehetünk annak az elfuserált horrorgyárosnak, hogy tudhatjuk, milyen lehet a Pókember egy fantáziátlan, gumiízű, ripacskodó tálalásban, rossz színészekkel, ami kétségbeesetten igyekszik valamit visszaadni a képregény hangulatából. Aztán jött Webb egyetlen filmmel a háta mögött, és egyszerűen - elnézést a szójátékért - behálózta a nézőket. Megmutatta milyen, amikor Pókember valódi. Amikor van tétje is a dolgoknak, nem csupán egy film pereg a szemünk előtt.

Pont az a jó ebben a verzióban, hogy egy csomó mindent megmutat, amit láthattunk Raiminél is, és elgondolkozhatunk rajta, bizony így is lehet. Bizony érhet minket szuperképességünk felfedezése a lehető legrosszabb helyen, nem kényelmesen rácsodálkozva, aztán kipróbálva. Bizony nincs halál előtti szónoklat, csak egy kihunyt tekintet, és az önmarcangolás, hogy sosem hozhatjuk helyre. A Ben bácsit megformáló Martin Sheen annyi erővel tölti meg a karaktert, annyi löketet ad az ifjú Peternek, hogy egy röpke óra elég hozzá, és mi is átéljük mit érezhet a fiú, még akkor is, ha sosem hagytak magunkra a szüleink, és sosem halt meg miattunk senki, akitől még csak elbúcsúzni se tudtunk, mert előtte egy oltári nagyot veszekedtünk vele.

És ez igaz az összes karakterre. A régi filmekben Tobey Maguire eljátszotta, hogy Peter Parker, itt Andrew Garfield maga Peter Parker. Ez a gyerek már jó volt A Közösségi Hálóban is, de amit itt mutat, az szinte hihetetlen. Egy serdülő fiú útkeresése a felnőtté válás felé. A sok zsákutca, a szorongás, az elfojtás, az öröm, a bánat, a düh, a tenni akarás és a tehetetlenség kettőssége, a szerelem kutatása, a bizonyítási vágy, a megfelelési kényszer, a felelősségvállalás, és a visszavonhatatlan döntés meghozatala... és még sorolhatnám. Jézusmária, mennyire természetesen hozza mindezt ez a srác, aki bár nem 17 éves mint a filmben, de kora (29) minden bizonnyal segítette benne, hogy valós tapasztalataival kitöltse a karaktert, hogy valóban Ő legyen Peter Parker.

Emma Stone szintén fantasztikus, az ő Gwen Stacy-jéhez képest Kirsten Dunst egy tenyeres-talpas Mary-Jane, aki ráadásul rendre túljátssza szerepét. Nagyszerű párja Parkernek, mindenben, és mindenkor. Első csókjuk sem egy idealizált eszménykép, hanem olyan, ami veled is megtörténhet, minden hibájával együtt.

S persze, itt a várva várt, főellenség, Rhys Ifans megformálásában, akire hiába vártunk három részen át. Nagyon jó olyan "gonoszokat" látni, akiknél valami valahol félrecsúszik, és egyszerűen ezt látják a helyes útnak. Ahol valódi morális kérdésekbe ütközhetünk, amit egy gyíknak és egy pókembernek kell lejátszania New York szívében. Ahogy ez az ember megmutatja ennek a robusztus szörnynek a törékenységét az valami fantasztikus.

Persze mindehhez kellett Webb tehetsége, ahogy egy-egy képpel többet mondd ezernyi oldal dialógusnál. Ahogy Connors nézi egészséges kezét a tükörben, vágyik valami után ami elvesztett, és a lehetőség felcsillan előtte. Vagy a vérvörös, baljóslatú naplemente, Pókember hálóján megcsillanó esőcseppek, mind már-már művészi kidolgozásról tesznek tanúbizonyságot. Mintha csak egy képregény lapjait lapoznánk olyan ez a film, a comics esszenciáját átültetvén úgy, hogy nem töri meg és nem kelt zavart. Teljesen természetes módon hozza mindazt ami után mások úgy kapálóznak (pl. Hulk).

S ugyanakkor ez a Pókember valóban a képregény pókembere, aki mobilozik miközben akcióra készül, cukkolja az ellenfeleit, megmutatja az arcát ha kell, mindenféle patetikusság nélkül, és tojást hoz nagynénjének, mert muszáj elintézni a hétköznapi bevásárlást is.

És mindehhez vegyük hozzá, a képi megjelenítést, a remek akciókat, a 3D-t ha van rá esélyünk, a dinamikus zenét, és talán belátjuk lassan ez a film, egyszerűen, Csodálatos.

Lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren: Follow @Filmbook4

Hallgass minket YouTubeon: www.youtube.com/@filmbook_podcast

vagy Spotifyon: https://open.spotify.com/show/5YBaIxW97mIJ1Er7UQitHL

kontakt: filmbook.blog@gmail.com