"Soha életemben nem láttam ennyi rohadékot egy filmben. Senkire se vár megváltás." - Lee Marvin

Ez a film több szempontból is zárókő. Egyrészt, az ekkor 58 éves Charles Bronson ezután merült el igazán a mocsárban és kezdte gyártani sorozatban az egyre vállalhatatlanabb Bosszúvágy folytatásokat. Másrészt Lee Marvin utolsó jó mozifilmje - aki helyett először Peter Falkot, aztán pedig Telly Savalast akarták a szerepre -, haláláig ezután már csak hármat készített, valamint egy tévéfilmet. Peter Hunt második, és egyben utolsó jó filmje, - ő készítette a kezdetben nem helyi értéken kezelt, de mára csodálatosan revitalizált Őfelsége titkos szolgálatában-t. És mindezek mellett egy jelzés, hogy vége a 70-es évek felvezetésének, jönnek a mocskos, vérrel átitatott 80-as évek, olyannyira, hogy sokan azt hiszik ez egy Rambo koppintás, pedig az egy évvel később készült.

A film egy megtörtént esetet dolgoz fel, meglehetősen szabadosan, amiért később a kanadaiak fújtak is a filmre eleget, mert a Kanadai Királyi Lovasrendőrség teljes csődjét mutatja be. 1931-ben a Yukon mentén egy kisvárosban néhány bajkeverő rátámadt a nemrégiben odaköltözött Albert Johnsonra, aminek a vége egy hulla lett. Nem sikerült tisztázni, hogy Johnson végtére is gyilkosságot követett el, vagy önvédelemből ölt, mert még előtte a világ végén lévő városka összes embere a nyomába eredt, és emberünk megpróbált átkelni Alaszkába, ami már az USA felségterülete. Hogy ezt jobban megértsük, tudnunk kell, hogy Kanada máshogy épül fel mint az USA. Tíz tartományból, és három territóriumból áll. A territóriumok elszigeteltebbek emiatt nem kaptak akkora önállóságot sem mint a tartományok. Még ma is nehézséget okoz a közlekedés, szállítmányozás, nemhogy kilencven évvel korábban. Az igazságszolgáltatást, bűnüldözést szövetségi alapon oldják meg. Yukon területe 482.443 négyzetkilométer, ahol mindössze 31.530 ember él, úgy, hogy ebből 20.000 a terület székhelyén lakik Whitehorseban. Tehát mintha Lengyelország területén elszórnák mondjuk Szekszárd teljes lakosságát.

Ezt dolgozza fel a film mindössze kilencven percben, ami nagyjából három részre osztható. Egy lassabb felvezetéssel, ahol megismerjük a főbb karaktereket. Bronson kiválóan hozza ezt a közösségből kivonult, magának való trappert, aki sokkal jobban megérti magát az állatokkal, mint saját fajával. Ebben a filmben versenyezhetne Steve McQueennel mert jó, ha ötven mondata van. Marvin ekkor már bőven túl volt élete fénypontján, sokkal kevesebbet kapott, mint Bronson, ez a plakátról is látszik, ahol az ő nevét ugyan fentebb tették, de az arcmása már csak a második helyen van, jobb oldalt, hátul. Marvin kitűnően formálja meg Millen parancsnokot, aki sejti, hogy Johnson ártatlan, de a városiak vérre szomjaznak, és képtelen visszafogni őket.

A mellékszereplők egytől egyig kiválóak. Kezdve Carl Weatherssel, aki a Rocky filmekből lehet emlékezetes. Ő kapta a legjobb szövegeket, és az egész karaktere nagyon egyben van. Andrew Stevens is remekül hozza a karót nyelt újoncot, aki mindenáron be akarja tartani a törvényt az isten háta mögötti városkában, ahol mindenkinek van valami a füle mögött, és a film végére el kell döntenie mi a fontosabb. A törvény, vagy az igazságérzet, amik nem mindig fedik egymást. Ed Lauter egy igazi velejéig rohadt mocskos férget alakít, akinek köszönhető az egész balhé. Vele kapcsolatban több problémám is volt. Egyrészt nem értettem a homoszexuális utalásokat, hogy ez mi is akar lenni, másrészt nem elégített ki, amikor végre megkapta méltó büntetését. Ennyi szemétkedés után valami Emil-féle végzet illett volna hozzá. Scott Hylands törtető pilóta karaktere is emlékezetes, Angie Dickinson pedig eszméletlen gyönyörű volt még ötven évesen is. De a legnagyobb kedvencem az elképesztő Henry Backman az öreg vadászként, igazi piros pont érte mind az írónak, mind a rendezőnek, mind pedig a színésznek.

A legérdekesebb azonban, hogy a filmet az a Golden Harvest Productions finanszírozta, amit Raymond Chow alapított, aki a hongkongi harcművészeti filmekkel híresült el. Úgy akart az USA-ban hírnevet szerezni, hogy 1979-ben hat filmre szóló szerződést kötött 60 millió dollár összeértékben. Úgy vélte az ázsiai pénzen nyugati emberek számára finanszírozott filmek azokat is beterelik a mozikba, akik idegenkedtek a kung-fu műfajától, vagy nem akartak ázsiai színészekből álló produkciókat nézni. Minthogy azonban ezen filmek mindegyike anyagi bukás lett, végül csak négy készült el. A másik három az 1980-as Bunyó a javából Jackie Channel, az 1981-es Ágyúgolyó futam Burt Reynolds-al, Roger Moore-al, és Farrah Fawcett-al, és az 1983-as Kínai kaland Tom Selleck-el. Az utolsó kettő közül az egyiket Sam Peckinpah rendezte volna John Milius forgatókönyvéből, a másik pedig Hardy Krüger egyik regényéből készült volna, aki mellesleg olyna filmekben is feltűnt mint a Híd túl messze van, Vadlibák, vagy a Barry Lyndon.

Chow aztán csak executive producerként maradt a film hátterében, mert a filmet eladta a 20th Century Foxnak. A forgatási költségek ekkor emelkedtek nyolc millióról tíz millióra, és az eredeti Arctic Rampage címet is megváltoztatták Death Huntra. A film legfőbb producere Murray Shostak lett, aki elhatározta, hogy amerikaiakkal készíti el a legjobb kanadai filmet. Kanadaiként büszke volt rá, hogy nem titkolja, a film Kanadában játszódik, erre több helyen is utalnak. Le akarta dönteni azt a makacs legendát, hogy az amerikaiak kerülik a kanadai filmeket, mert a kanadaiak olyan furák. Nem lett igaza, a film borzalmasan teljesített a pénztáraknál.

Az eredeti rendező Robert Aldrich otthagyta a produkciót, mondván ennyiből nem lehet leforgatni ezt a filmet. Hunt azért kapta meg a rendezést, mert ő készítette a legendás, legelső síelős üldözést a James Bondok történetében, ami aztán annyira bejött, hogy 3-4 filmenként mai napig visszatérnek hozzá. Mivel ez a film is havas környezetben játszódik, jól jött a szakértelme. Be is jött. Valami egészen elképesztően gyönyörűek a képei ennek a negyven éves alkotásnak, ahogy a hófödte hegycsúcsokat, az olvadozó havat látjuk akár egy David Attemborugh természetfilmben is megállnák a helyüket, és ez az egész filmhez egy kis pluszt nyújt. De persze akcióból se lesz hiány, a film második fele nagyon erősen kezd, amikor Millen és csapata ostromolni kezdi Johnson bungalóját, majd pedig ennek felsülése után a film utolsó harmada már egy eszeveszett hajtóvadászatba megy át.

A filmet tíz hétig forgatták, 1981 márciusában és áprilisában. A felvételek valójában Albertában készültek, a legtöbb időt Canmore és Banff városában, és az Ábráhám tó környékén töltötte a stáb. Minthogy ez az üldözés volt a legelső Kanada történelmében, amihez repülőgépet is bevetettek, a filmhez legyártottak egy Bristol F.2b világháborúban használt vadászrepülő működőképes mását, mert úgy gondolták valami igazán nagy durranás kell a befejezéshez. Jól gondolták. Mutogatták is amennyit csak lehet. A feladattal Vern Ohmert pilótát bízták meg, aki az utolsó kettő még létező ilyen gépet lefotózta egy londoni múzeumban, méréseket végzett, és ezek alapján aztán megépítette a replikát.

Az eltérésekről -

Albert Johnson 1931. július 9-én érkezett Fort McPhersonba, ami valójában az Észak-Nyugati Terület legfelsőbb csücskében fekszik nem messze a Yukontól. Itt találkozott először Edgar Millen-nel, aki valójában fiatalember volt, nem pedig egy whisky szlopáló, az életből kiábrándult, szikár, öreg, zsémbes alak. Karakterét azért változtatták meg, hogy jobban Marvinra írják a szerepet. Millen ugyan kikérdezte Johnsont, de kevés információt tudott kiszedni belőle, elmondása szerint Johnson skandináv akcentussal beszélt, gondosan borotvált, és sok pénzt hordott magával. Utóbb felmerült, hogy nem is ez volt az eredeti neve, mivel semmiféle papírt nem találtak nála, a nevet csak bemondásra elhitték neki.

Johnson ezután még északabbra ment felfelé a Mackenzie-folyón és nagyjából száz kilométerre mindentől a Patkány-folyó partján épített egy nagyjából kilenc négyzetméternyi alapterületű bungalót. Vadászengedélyt nem váltott ki, ami rögtön gyanús lett, hiszen miből akart megélni odafönt, ha nem vadászatból, az pedig engedélyhez volt kötve. Ebben az időben rengeteg indián területet fosztogattak azok, akik a Nagy Gazdasági Világválság elől menekültek az istenháta mögé. Hamarosan Johnsonról is érkeztek a panaszok a helyiektől, akik az eltávolítását kérték. Decemberben Aklavikban helyi trapperek jelentették, hogy Johnson felszedi a csapdáikat és feldobálja őket a fákra. Amikor pedig beszélni akartak vele Johnson fegyverrel kergette el őket. Tehát egy sokkal banálisabb dologból robbant ki az egész ügy, semmint egy brutális kutyaviadalból. 

December 26-án két rendőr elindult Johnson kunyhójához, és egy kellemes kilencven kilométeres út után meg is érkeztek hozzá. Ugyan otthon találták, de a férfi nem akart velük beszélni, amikor pedig be akartak nézni az ablakon, Johnson eltakarta azt egy zsákkal. Ezért a két rendőr visszament Aklavikba, hogy házkutatási parancsot szerezzen, majd öt nappal később, immár négyen ismét elmentek Johnsonhoz. Amikor egyikük becsúsztatta az ajtó alatt a parancsot és nekifeszült az ajtónak Johnson rálőtt és meg is sebesítette. Rövid tűzharc után a rendőrök visszavitték sérült társukat a városba, ahol csapatot szerveztek.

A csapat kilenc emberből és 42 szánhúzó kutyából állt, tízkilónyi dinamitot is vittek magukkal, arra az esetre, ha Johnsont sehogyan se tudnák kicsalni a kunyhóból, hogy felrobbantsák azt, ahogy ez végül meg is történt. A kunyhó beomlott, de Johnson-nak nem esett baja, mert a kunyhó alatt két méteres pincét ásott magának, ami óvóhelyül szolgált most számára. A lövöldözés tizenöt órán át zajlott ezután, de senki nem sebesült meg. Hajnali négykor a rendőrök ismét visszavonulót fújtak, mert a mínusz negyven fokban esélyeik egyre romlottak, hogy kézre kerítik Johnsont. Legjobb az egészben, hogy még ez sem biztos az esettel kapcsolatban. Egyesek szerint a dinamit fel se robbantotta a kunyhót, és a rendőrök a későbbiek folyamán szándékosan rombolták le, hogy Johnson ne tudjon visszatérni oda.  

Eddigre az eset már valóságos médiaszenzáció lett, de 1931. január 14-ig nem tudtak a rendőrök visszamenni a kunyhóhoz, mert hóvihar tört ki a térségben. Mire ez elült, Johnson kereket oldott. Január 30-án az ekkor már húszfős keresőcsapat egy bozótosban utolérte, ekkor ölte meg Millent, akit szíven lőtt. A rendőrök ezután ismét visszavonultak és még több embert beszerveztek, helyi nyomolvasó indiánokat, akik jobban bírták a szélsőséges környezetet, és a havas tájon is gyorsabban közlekedtek. Johnson csak ekkor került át a Yukon területére, miután sikeresen átkelt a Richardson Mountains hágóján, amit egészen addig lehetetlennek tartottak, és a két hagyományos útvonalat a rendőrök elzárták. Johnson azonban 2100 méternyi mászás után ismét kicsúszott a kezük közül.

A kanadaiak eddigre már teljesen kétségbe voltak esve, mert az egész ország rajtuk röhögött, így felbéreltek egy Wilfred Reid "Wop" May nevű világháborús veterán pilótát, akit a filmben Tucker kapitánynak hívnak. Feladata elsősorban a légi felderítés volt, aminek február 5-én eleget is tett sítalpakkal felszerelt Bellanca repülőjével, ami viszont csak egyfedeles volt. May nem lövöldözött ész nélkül, nem sebesítette meg társait, nem ütközött sziklafalnak, és csak 1952-ben halt meg. Johnsont azért nem találták a rendőrök, mert miután átkelt a hegyen, a befagyott Eagle folyón haladt felfelé, követve a rénszarvas nyomokat, amik azért haladtak a folyó közepén, hogy jobban észrevegyék a rájuk támadó ragadozókat. A rénszarvasok eltaposták a nyomait és a jégen nem kellett hótalpakat sem viselnie, ami miatt gyorsan tudott haladni. Johnson egyedül éjszakára ment ki a folyó partjára, ahol tábort vert, ezeket a lábnyomokat viszont gondatlanul nem tüntette el, és ezt vette észre May a repülőjéről.

May rádión értesítette a rendőröket, akik február 17-re szisztematikusan körülzárták Johnsont. A végső tűzharcban még egy rendőr életveszélyesen megsérült, de Johnsont is lelőtték, aki a helyszínen meghalt. May leszállt a repülőjével és kórházba vitte a sebesült rendőrt, akinek így megmentette az életét. Ennek tükrében nem szép dolog, amit a filmben tettek vele. Tucker kapitány azt is állítja a filmben, hogy Johnson szakszerűen kiképzett világháborús veterán, utalva arra, hogyan tudott sikerrel szembeszállni ennyi emberrel, pedig a valóságban semmit nem lehetett róla tudni. Bronson sokat olvasott a férfiról, és mivel nem dokumentumfilmet forgattak, egyre szimpatikusabbnak találta, és igyekezett ezt a vásznon is bemutatni. De ez nem is volt nehéz, hiszen azzal kezdődik a film, hogy megment egy kutyát a szadista gazdájától. Ki ne szimpatizálna egy ilyen fickóval?

Johnson harminchárom nap alatt 137 kilométert tett meg az ítéletidőben. 2007-ben tetemét újabb vizsgálat alá vetették, és megállapították, hogy egyik lába rövidebb volt, valamint két helyen is elgörbült a gerince. Halálakor 2000 dollárnyi érték volt nála, amerikai és kanadai dollárban, valamint némi aranyban. Ezen kívül iránytű, borotva, kés, horgok, egy döglött mókus, egy döglött madár, nagy adag hashajtó. Johnson az egész üldözés alatt egyszer szólalt meg, röhögött egyet, amikor lelőtte Millent. A rendőrök ezután nagy erőkkel igyekeztek kideríteni Johnson valódi kilétét, de sosem jártak eredménnyel. Bronson szerint nagyon sokan a feleségük elöl szöktek erre a vidékre, hogy egyedül legyenek, és ne zargassák őket.

Az esetről két korábbi film is készült, az egyik 1972-ben egy brit tévéfilm az Őrült vadász címmel, - erre a titulusra itt is sokat utalnak, és el is érik vele, hogy Bronson karaktere megfoghatatlanná válik, nem lehet róla tudni mi az igazság. Valamint  egy másik 1975-ben Challange to be Free címmel.

A film szinte észrevétlenül építi fel egy éra hattyúdalát, amiben benne van Bronson, Marvin, meg ennek az egész kornak a nosztalgiája, miszerint hiába menekültek el a civilizációból a világ végére, hiába fújta össze itt a szemetet a szél, a fejlődést nem lehet megállítani. Jön a rádió, jön a repülőgép, jönnek az agilis újoncok, akik át akarják venni helyüket az új évszázadban, és mindezt úgy, hogy úgy beszél az 1800-as évek elmúlásáról, hogy már komikusan messze járunk tőle, de ezek az emberek még mindig a vadnyugatot akarják visszaszerezni, ha kell hát az elhagyatott kanadai vadonban.