Különben dühbe jövünk

2011. október 14. - Santino89

"- Marad a sör virsli verseny?

- Hol?"

A Bud Spencer-Terence Hill páros filmjei ugyanúgy meghatározóak voltak a gyerekek számára a '80-as évek elején, mint a 2000-es években, amikor a magyar kereskedelmi csatornák nagyon gyakran sugározták nagy sikerrel ezeket a régi olasz filmeket. A nosztalgia miatt olyan kultuszuk van ezeknek a filmeknek mind a mai napig, hogy az valami egészen döbbenetes. Ha egy fórumon véletlenül kijelented, hogy nem ők képviselik a filmművészet csúcsát, akkor válogatott káromkodásokkal küldenek vissza oda, ahonnan jöttél. Bud Spencer-Terence Hill-t mindenki szereti, mert hozzátartozott a gyerekkorához, és a mai napig képes ezredjére végignézni a filmeket, és röhögni ugyanazon a poénokon.

A nagymamám a '80-as évek elején, mint mozigépész dolgozott (igen, a filmek szeretete a mi családunkban genetikailag öröklődött), és milliószor látott minden nagy klasszikust, és minden Bud Spencer filmet, ami egy jóízlésű felnőtt embernek azért könnyen betehet. Így hát a családi tévénézések alkalmával Budék tabunak számítottak, mert unalmas és gyerekes filmekről volt szó. Persze kikerülhetetlen volt, hogy néhány filmet azért lássak, így volt szerencsém a Szuperzsaruhoz, a Banános Joe-hoz, vagy a Kincs, ami nincs-hez is. Biztos láttam még ezen kívül is néhányat, amik most nem ugranak be, de ezeket kifejezetten szerettem. Tárgyalt filmünket viszont teljesen biztos, hogy nem láttam, bármekkora alapmű is itt Magyarországon.

A páros tényleg jól működik együtt, ahogy mindenben tökéletesen egymás ellentétei. A maguk egyszerű módján néhány humoros beszólásuk is akad, amelyre igencsak rátesz a kiváló magyar szinkron. Donald Pleasence-t érdekes volt komikus szerepben látni, üde színfoltja a filmnek. Azon viszont meglepődtem, hogy összesen csak két bunyó található a filmben. Ezek a jellegzetes, teljességgel valószerűtlen, humoros verekedések jellemezték leginkább a párost. Jól szórakoztam rajtuk, amihez jelentősen hozzájárult a film jó zenéje is. A másik oldalon viszont kétségtelen, hogy lehetne sokkal viccesebb is a Különben dühbe jövünk: jópárszor mosolyogtam, volt, hogy még hangosan fel is nevettem, de egy kultvígjátéktól ennél azért többet várok. Továbbá meglepett, hogy mennyire infantilis módon gyerekes a főgonosz figurája. Kifejezetten irritáló volt, még akkor is, ha egy gyerekfilmről beszélünk. További negatívum, hogy bizonyos jelenetek kissé ritmustalanok voltak, és túlnyújtottak, gondolok itt például a kórusjelenetre.

Összességében nem bántam meg egyáltalán, hogy megnéztem, abszolút jó kikapcsolódás a Különben dühbe jövünk. Megértem azokat is, akik ezeken a filmeken nőttek fel, hogy közel áll a szívükhöz, de ez leginkább a nosztalgiának tudható be.

Fanboys - Rajongók háborúja

2011. október 13. - Santino89

Eddig még nem nagyon készült film aminek a középpontjában a Star Wars iránti rajongás állt. És vajon lehet-e erről jó filmet készíteni?

A Fanboys-ról nem mondanám azt, hogy kifejezetten jó film volt, de mindenesetre voltak benne jó poénok, meg humoros volt, ahogy játszottak a Star Wars hangeffektekkel a vágásoknál. Természetesen telis tele volt utalásokkal az egész film megállás nélkül, így igazán csak az tudja értékelni a Fanboys-t, aki maga is nagyon szereti a Star Wars-t. Viszont fontos, hogy semmi igazán nagy dologra ne számítson egy olyan filmmel kapcsolatban, ami a rajongókról szól. Amúgy sablonkaraktereket, sablonhelyzeteket láthatunk, amihez egyedül a Star Wars-buzulás ad, némi kellemes mellékízt, csak ezzel emelkedik egy kicsit felül a film a langy középszeren. Azt kifejezetten sajnáltam, hogy George Lucas testi valójában nem jelent meg.

A rajongók háborúja magyar alcímnek kivételesen még értelme is volt, hála a Star Trek rajongók fokozott jelenlétének.

Cukorfalat

2011. október 13. - Santino89

Egy újabb ismeretlen gyöngyszem. Mikor végignéztem a filmet, eszembe jutott, hogy a Cukorfalat miért nem sokkal ismertebb? Atán belenéztem a port.hu-s kommentekbe, és sajnálattal vettem tudomásul, hogy túl sötétek az emberek ehhez a filmhez. Ami még szomorúbb, hogy a Cukorfalat még csak nem is egy különösebben okos darab.

Ellen Page már az X-Men 3-ban is tetszett. A nem különösebben kiváló filmnek vitathatatlanul ő volt a legüdébb színfoltja. Örültem, amikor a Juno idején kicsit felkapták, de maga a film engem annyira nem nyűgözött le. Igazán nagy színészi teljesítményt mégis a Cukorfalatban nyújt a 14 éves kislány szerepében, akiről a játékidő végéig nem tudjuk eldönteni, hogy pszichopata-e, avagy sem. Az alakítása nagyon meggyőző, sikerül hitelesnek maradnia, még úgy is, hogy egy ennyi idős lánytól nem várnánk el ilyen mutatványokat. Méltó partnere Patrick Wilson, akit eddig leginkább olyan halvány szerepekben láthattam, mint a Watchmen-ben, vagy Az operaház fantomjában. Ezzel a filmmel bebizonyította, hogy mekkora drámai potenciál van benne.

A Cukorfalat thrillerként végig fenntartja a feszültséget, még néhol kilógó, menő vágásai sem tudják elrontani az összképet. A párbeszédeket szintén remekül írták meg, és a filmnek van egy nagyon gonosz, nagyon beteg, nagyon fekete humora, ami egyeseknek nyilván nem lesz szórakoztató, de nekem az volt. A leghatásosabb azonban mégis csak az, hogy a Cukorfalat összezavar minket. De teljesen. Alapvetően az ember inkább a megkínzottal azonosul, mintsem a kínzóval. De mi van akkor, ha az, akit kínoznak rászolgált? És most hagyjuk a liberális maszlagot, hogy ezt senki sem érdemli meg. És mi van akkor, ha nem lehetünk benne teljesen biztosak, hogy rászolgált? Ugyanis a film nem mutat nekünk semmit, ami miatt egyértelműen haragudnunk kéne a pedofilra. Persze, tudjuk, hogy az, de amíg Hayley látja a fényképeket, mi nem látjuk.

Kemény dió ez a film, nem csodálom, hogy egyeseknek a torkukra akad, de ha figyeltek a végére, néhány csavar után fény derül néhány dologra. Na persze, nem mindenre, de nem is baj, hogy sok háttérinformáció a homályban marad, mert utat enged különféle értelmezéseknek.

Hogyan lettem vezérigazgató?

2011. október 13. - Santino89

Louis De Funes kevésbé ismert filmjei közé tartozik, és ez nem véletlen. Egyrészt kedvenc francia komikusunk ezúttal csak mellékszereplő, és ezen a filmen nem fogod halálra röhögni magad, de a készítőknek nem is ez volt a céljuk. Egyrészt ez egy szatíra, amely hatásos görbe tükröt tart a nagyvállalati működés elé. Másrészt egy darabig még érzékelhető benne a franciákra olyannyira jellemző figurák és helyzetkomikumok sorozata, de aztán egy számomra elég váratlan fordulattal a történet átcsap egy fekete komédiába. Ez pedig nem csak nagyon váratlan, hanem nagyon szellemes is. Szóval nem egy klasszikus Louis De Funes vígjátékot fogtok kapni, bár természetesen jó szokása szerint brillírozik a szerepben, hanem egy kissé szokatlan jellegű, francia fekete vígjátékot. A végén pedig egy cameo-ban még a másik nagy világsztár, Alain Delon is megjelenik. Szerintem érdemes megnézni ezt a filmet, már csak különlegessége miatt is, jó szórakozásban lesz részetek.

A horda

2011. október 13. - Santino89

Komolyan elgondolkodtam A horda megnézése után.

Mi értelme van minden egyes filmről írni, amit látok? Mi lenne ha csak azokról írnék, amikről érdemes írni. Mert A hordáról igazából nem nagyon érdemes.

Egy francia zombifilm, de hogy francia, az csak nyomokban fedezhető fel rajta, ugyanígy lehetne amerikai is. Azzal a különbséggel, hogy míg az eredeti Holtak hajnalában a fogyasztói társadalmat kritizálták a plázákban tántorgó zombik, addig itt inkább a franciák kisebbségektől való félelme jött át nekem. Az akciójelenetek néhol egész profik, máskor kifejezetten érezhető a trash hatás, ráadásul pont ott, ahol nem igazán kéne. Izgulni, vagy félni is lehet minimálisan A horda tulajdonképpen képes lekötni a figyelmünket, de ennél több már nemigen telik tőle. Trashfilmnek túl profi, rendes filmnek meg túl trash.

Este találkozunk

2011. október 11. - Santino89

Sophie Marceu úgy tűnik feladta a femme fatale szerepkört, ezúttal is középosztálybeli családanyát alakít. És az összes eddigi filmje közül, amit valaha láttam, egyértelműen ez a legrosszabb, pedig azért volt a művésznőnek jó pár gyengébb filmje. Az Este találkozunk pedig már nagyon erősen közelít az értékelhetetlen kategória felé.

Elvileg egy drámáról lenne szó, csak hát hiányzik belőle minden drámaiság. A szereplőkről semmit se tudunk meg, sőt igazából magáról a történetről sem. Próbál közben a film egyfajta morbid, groteszk vonulatot is megcsillogtatni, de annyira gyengén mintha nem is lenne. Közben értelmetlen, a levegőben lógó, sehova nem vezető mellékszálakat követhetünk nyomon. Sophie Marceu nem játszik rosszul, de annyira pocsék ez a szerep, hogy semmi lehetősége nincs a nézőnk arra, hogy együtt érezzen vele. És mindezek tetejébe olyan unalmas a film, hogy valódi kínszenvedés volt végignézni ezt a másfél órát. Egy ilyen témában rengeteg érzelmi potenciál rejlik, amit ki lehet használni giccsesen, vagy ízlésesen, de ez a film még odáig sem jut el, hogy egyáltalán bárhogyan használja. Az utolsó jelenetben található végletekig elnyújtott, közhelyes, semmitmondó szimbólum pedig az én intellektusomat gyalázta, kifejezetten rossz érzés volt. Nem értem, hogy mi volt a célja ennek a filmnek, hogy egyáltalán létrejött, minek kellett ezt megcsinálni?

A film nézése közben elgondolkodtam, hogy nem csak a magyar film van hatalmas válságban, hanem a francia is, ha egy ilyen csodálatos színésznőnek, mint Sophie Marceu egy ilyen nézhetetlen katyvaszban kell játszania. Aztán rájöttem, hogy az európai film van válságban, de gyorsan eszembe jutott a mai Hollywood ötlettelen egyszerhasználatos fogyasztási cikkei, amiket valamiért moziknak csúfolnak. Lehet, hogy ez a művészeti ág mostanra teljesen kifutotta magát, és tulajdonképpen ennyi volt?

Vitathatatlan 2

2011. október 10. - Santino89

Tegnap este egy jó kis tesztoszterontól bűzlő, keménykedős, verekedős filmre vágytam, így a Vitathatatlan 2 elsőrangú választásnak tűnt. Azt hallottam róla, hogy sokkal jobban sikerült, mint az első rész, és érdemes megnéznem. Ez baromság volt, az első részben legalább volt néhy kultarc, mint Ving Rhames, Wesley Snipes, Peter Falk, Wes Studi, vagy Michael Rooker, és egy olyan rutinos öreg róka rendezte, mint Walter Hill.

Kezdjük kivételesen a jó dolgokkal. A bunyós jelenetek tényleg baromi látványosak.

Ennyi.

Most jöjjön, minden ami szar volt:

A dolog "mű"-sége zavart a leginkább. Szeretem, ha egy film magába szippant, és nem jut eszembe, hogy filmet nézek. Itt ez nem sikerült. Végig érezhető, hogy ez nem egy igaz orosz börtön, hanem egy filmdíszlet, hogy az amerikaiak milyennek képzelik el mindezt. A színészek minősíthetetlenül ripacskodnak ezekben a keménykedős, macsósnak szánt jelenetekben egytől egyig viccesek lesznek. A történet hiába pörgős, annyira sablonos, hogy végtelenül unalmassá válik ez a másfél óra, mert mindig pontosan tudjuk, hogy mi fog történni. Emellett persze a cselekmény is logikátlan, a főszereplővel sem lehet együtt érezni egy pillanatig sem, a figurák meg az egész közeg tök hiteltelen, úgyhogy az amúgy még jó verekedős jelenetek sem olyan hatásosak, mint amilyenek lehetnének. A film vége pedig olyan nyálas, és annyira nem ideillő, hogy egész leesett az állam, amikor megláttam. Ez egyedül tényleg meglepő volt.

Vasököl

2011. október 08. - Santino89

Mi van akkor, ha egybegyógyítjuk a Túl a csúcson-t, a Rocky 1-el, és megfejeljük robotokkal, meg 5 vödör nyállal?

Hugh Jackman alapból nem is lenne rossz erre a link szerepkörre, de aztán jön a malacorrú kisfiú, és vele a sablonok sorozata. Komolyan mondom, olyan volt ez a film, mintha beleraktak volna egy nagyon sovány sztorit egy hollywoodi forgatókönyvíró programba, ami a végén ezt köpte ki végeredményben. Még az egyébként kiváló Danny Elfman zenéje is olyan, mint egy közhelyszótár, a családi filmek kis közhelyszótára. Nagy kár, hogy a film még véletlenül sem szolgál semmi újdonsággal, vagy meglepetéssel, de azért lássuk be,  nyomokban szórakoztató. Van egy-két egész jó poén, meg a robotbunyók szerintem élvezetesre sikeredtek, leszámítva itt is a kiszámíthatóságot. Egyszer ezek miatt meg lehet nézni, mert követhetőek és látványosak (nem úgy, mint a Transformersek túlzsúfolt világában). Viszont amikor már úgy érzed, hogy valamennyire kezded élvezni a mozit, és talán még egy alantas bűnös szórakozásnak elmegy a Vasököl, akkor jönnek az amerikai filmek nagyon sokszor látott kliséi, amiket ráadásul nagyon durván el is túloztak. Ahogy megjelenik a Hugh Jackman malacorrú gyereke, tudjuk hogy vele lesz, amint vele lesz, tudjuk, hogy nem akarja először magával vinni, de tudjuk, hogy mégis vele meg. Azt is tudjuk, hogy úgyis megszereti, és majd együtt lesznek, azt is tudjuk, hogy a régi robot lesz a nyerő, amint megjelenik a világbajnok robot, azt is tudjuk, hogy vele lesz a nagy meccs. Az is egyértelmű, hogy a kétharmadnál jön a mélypont, egyedül a vége meglepő, hogy hogyan mertek ennyire egyértelműen lopni a Rockyból. És közben persze megállás nélkül folyik a visszataszítóan hiteltelen hollywoodi nyálaskodás

Ne nézzétek meg családdal se a Vasöklöt! Menjetek el kirándulni helyette! Még akkor is, ha épp szakad az eső. Jobban jártok!

A család kicsi kincse

2011. október 08. - Santino89

Ilyesmi se fordul elő túl sűrűn, hogy egy családi film, ami a szeretetről, az összetartozásról szól, ennyire mentes legyen mindenféle sziruptól és nyálasságtól. Pedig a film tanulsága egyértelmű, még ha nem is mondják ki nyíltan a szemünkbe, ahogy Hollywoodtól szokás.

A család kicsi kincse mindamellett ennél jóval többről is szól, a sikerről, a lúzerségről, és hogy mi választja el egymástól a kettőt, hogy mennyiben igaz az amerikai álom. Remek karakterekkel van tele a film: a sikertelen apuka sikertanfolyamokat tart, a szabadszájú nagypapa kokainista,az öngyilkos hajlamú homokos nagybácsi, a családjától elszakadni vágyó kamaszfiú, aki némasági fogadalmat tett, és a szemüveges kislány, aki szépségversenyen akar indulni. Egyedül talán az anyuka normális valamennyire. A legfurcsább az, hogy ezek a figurák nem válnak idegesítővé, hanem egyre szerethetőbbek lesznek, mindenkivel együtt tudsz érezni, megérted a fájdalmait, a motivációit. Amúgy meg kiváló és váratlan ötletekkel, fordulatokkal van tele a film, borzasztóan sokat lehet rajta nevetni, de mindeközben nagyon mély dolgokról szól, így egyszerre teljes értékű dráma is. Van olyan jelenet, aminek az elején legszívesebben sírva fakadnál, a végén pedig nem tudod megállni a nevetést. A legnagyobb poén az, hogy mindez egyáltalán nem kelt disszonáns hatást, hanem így tökéletes. A zene szintén csodálatos, egyfajta európai hangulatot kölcsönöz ennek az ízig-vérig amerikai alkotásnak. A színészek egytől egyig tökéletesek a szerepükre, remek alakításokat láthatunk.

Ha mindenképpen valami negatív dolgot kéne felhoznom a film ellenében, akkor az a katartikusnak szánt táncolós jelenet. Nagyon-nagyon hasonló történik az egy fiúról című film végén is, csak ott jóval hatásosabb, és tényleg megtörténik a katarzis. A család kicsi kincse ezzel együtt is egy csodálatos, különleges film, amit még biztos újra fogok nézni, mert érdemes.

Szaffi

2011. október 08. - Santino89

"Én értelmiségi vagyok: okirat hamisítás, méregkeverés, pénz hamisítás, filmkritikák az igen. Na de gyilkosság?"

Egy magyar rajzfilmklasszikus, amit gyerekkoromban nem igazán szerettem. Dehát miért is kellett volna szeretnem, amikor tele volt groteszk figurákkal, és sehol sem volt egy tündibündi szereplő sem. Ha csak a fekete macskát nem számítjuk annak. Most újranézve sem vált a kedvencemmé, közelében sincsen a Vuk, vagy éppen a Macskafogó kiemelkedően magas színvonalához, de ettől függetlenül nem rossz mese egyáltalán. A rajzok szépek, kellően kidolgozottak, és jellegzetesek. A zene pedig annyira magyaros, amennyire azt csak el tudjátok képzelni. A karakterek közül most sem vált senki sem a kedvencemmé, de kétségtelen, hogy akadt benne jópár remek poén, verbális és képi egyaránt. Ezek többnyire olyanok voltak, amiket nyilván a gyerekek nem értenek, csak a felnőttek. A szinkronhangok természetesen elsőrangúak, dehát ez akkoriban alapdolog volt. Így végeredményben a Szaffi mindenkinek ajánlatos, de mély nyomokat tutira nem fog hagyni.

Egy makulátlan elme örök ragyogása

2011. október 06. - Santino89

Nagyon különleges filmről beszélünk az Egy makulátlan elme örök ragyogása esetében.

A legjobban talán arra voltam kíváncsi, hogy Jim Carrey milyen drámai szerepben. Persze ott a Truman Show, de azért valamennyire az is vígjáték volt. Ez már a legkevésbé sem az. Szerintem Carrey alkatilag komikus szerepekre termett, ennek ellenére annyira kiváló ebben a filmben, hogy nem is Jim Carrey-t láttam egy szerepben, hanem Joel Barish-t a főszereplőt. Pedig nem egy könnyű szerep, végig kell utazni az érzelmi hullámvasút teljes skáláján, nagyon groteszk helyzetekben úgy, hogy ne váljon idétlenné a jelenet. És Carrey tökéletesen oldotta meg a feladatot. Kate Winslet szintén nagyszerű, ő is feloldódott teljesen a szerepében, de ez egy ilyen kiváló színésznőtől kevésbé érdekes, mint a jó öreg Jimtől. A többi szereplő is kitűnő egytől egyig, Kristen Dunst nagyon cuki, Elijah Wood-ot pedig nagyon lehet utálni a lúzer szerepében.

A forgatókönyv szintén remek, egyrészt a különleges, mindenki számára átérezhető alapötlet miatt, másrészt pedig valami egészen zseniális a felépítése, semmi hollywoodi sablont nem éreztem rajta. Ugrálunk az idősíkokban, a főszereplő elméjében, és a valóságban, mégis a végére minden tökéletesen érthetővé válik. Remek szituációk is adódnak, például a film végén mikor Joel megdicséri Clementine haját. Mindamellett ez a film sosem lesz a párok kedvenc filmje, mert elképesztően nyomasztó, véletlenül sem enged meg semmilyen nyálasságot, vagy illúziót a kapcsolatokkal szemben. Ennek ellenére ott lehetünk a főszereplőkkel a lehet legintimebb szituációkban, a legszebb pillanatokban, és a legmocskosabb, legundorítóbb, pokoli szenvedésben is. Ez a fajta őszinteség talán nem annyira nyerő sokaknál, mint a cukormáz, de nekem nagyon bejött. Tény, hogy kell egyfajta melankolikus hangulat a film befogadásához, de ha ez megvan különleges élményben lehet részed, ha megnézed az Egy makulátlan elme örök ragyogását.

A nap, amikor megállt a Föld (1951)

2011. október 03. - Santino89

"Nem érdekel a világ többi része..."

A régi verzió, Amerikában nagy klasszikusnak számít, erről tanúskodik az irreálisan magas imdb pontszám is (8 csillag). Nagy valószínűséggel tényleg a kor messze legjobb sci-fijével van dolgunk, de ez ma vajon mennyit ér?

Nagyon szerencsés húzás volt a készítők részéről, hogy a trükktechnika terén csak addig nyújtózkodtak, amíg a takarójuk ért. A visszafogottságnak köszönhetően nem válik nevetségessé élemedett kora ellenére ez az alkotás. Bár Gort, a robot már nagyon idejétmúlt, de érdekes módon ez hozzájárul a nagyon kellemes retro hangulathoz. Egyébként maga a csészealj, a repülése, vagy a fegyverek eltüntetése elég jól néz ki. Sajnos a találkozás jelenete a film elején, egyben a mozi csúcspontja is, de ennek ellenére megéri végignézni. A cselekmény nagyon ráérősen hömpölyög előre, de az elektromosság leállításától kezdve felpörögnek az események, és még némi feszültséget(!) is érezhetünk. Michael Rennie jól játssza Klaatu-t, de a többiek sajnos nagyon felejthetőek egytől egyig. A kisgyerek pedig nagyon közel van ahhoz, hogy idegesítő legyen.

A film azzal emelkedik ki a sorból, hogy nem mindenféle hatásvadász elemre épít, bár azok is jócskán adódnak benne, hanem intelligensen próbál elmondani valamit rólunk emberekről. Jószándékúan, de tény, hogy kissé naivan.

16 utca

2011. október 02. - Santino89

A 16 utca azt adja, amit várunk tőle, egy közepes akciófilmet. Bruce Willis ezúttal is a lecsúszott zsarut alkítja, de sokkal szarabbul néz ki most, mint bármelyik másik eddigi filmjében. Mert eddig legalább a borosta mögött lehetett látni a szeme csillogását, vagy a huncut félmosolyát, és voltak jó beszólásai, de most halálosan unottan csinálja végig a film sablonszerepét. Mos Def nála is sokkal rosszabb, kifejezetten idegesítő a nagydumás nigger című (igen, direkt szóismétlés!) sablonszerepben. A főgonosz, David Morse nem rossz, de egyáltalán nem emlékezetes. A 16 utca végét is elszúrták, kicsit túl tanulságos, meg túl hollywoodiasra sikerült. Ezek alapján szimpla elbaltázott lehetőség lenne a 16 utca, de azért annyira nem beszélünk elveszett filmről. Például az alapötlet szerintem teljesen jó, néhány igencsak érdekes és kreatív szitu is kialakul a történet folyamán. A noiros kezdést szintén eltalálták, egy pillanatra sem ül le a film tempója, a buszos rész pedig egyértelmű csúcspontnak tekinthető. Az akciójelenetek nem valami ütősek, de nem is erre hajt a film. Egyszeri megnézésre, tökéletesen alkalmas a 16 utca, de Richard Donnertől, aki olyan klasszikusokat rendezett, mint az Ómen, az első Superman, a Halálos fegyver sorozat, vagy épp a Maverick, azért én kicsit többet várnék egy közepes rutinmunkánál.

Amikor énekes voltam

2011. október 02. - Santino89

Nagyon kellemes, teljesen egyszerű, visszafogott, hétköznapi, francia film az Amikor énekes voltam. Nem akar nagy tanulságokat mondani, de még csak igazán emlékezetes sem lenni, megmarad egyszerűnek, végtelenül hétköznapinak, és hitelesnek. Depardieu remekül játssza az öregedő sanzonénekest, tulajdonképpen az ő vállain nyugszik a film. Kétségtelenül kell egyfajta, nyugodt, belassult, kissé melankolikus hangulat a mozi nézhetőségéhez, ugyanis semmiféle nagy dologra, érdekesebb eseményre, változásra, vagy katarzisra ne számítsunk. Kicsit a 3 évvel későbbi Őrült szívre emlékeztetett az Amikor énekes voltam, de a Jeff Bridges film azért némileg emlékezetes. Ha ezt megnézitek, és ráhangolódtok, nem fogjátok falba verni a fejeteket a végén, de igazság szerint akkor sem veszítetek túl sokat, ha éppenséggel kihagyjátok.

Pee Wee nagy kalandja

2011. október 01. - Santino89

"Large Marge küldött..."

Tim Burton a kedvenc rendezőm. Ezt a hihetetlenül megtisztelő, már-már abszurdan nagylelkű titulust, egyéni ízlésvilágának, összetéveszthetetlen stílusérzékének, no meg jobbnál jobb filmjeinek köszönheti. Persze néhol becsúszott 1-2 gyengébb darab (Majmok bolygója, vagy az eddigi legrosszabb az Alice Csodaországban), de bőven kárpótolt mindezért a többi filmjével. Következő alkotása a Dark Shadows is nagyon ígéretesnek tűnik. A Pee Wee kalandjai volt Tim Burton első nagyjátékfilmje, korábban két kiváló kisfilmet készített az animációs Vincentet, és az élőszereplős Frankenweenie-t, de a Disney-nek mindkettő túl sok volt. A Pee Wee az egyetlen Burton film, amit eddig még nem néztem meg. Láttam belőle korábban részleteket, és azok alapján nem sok jóval kecsegtetett.

Az első negyed óra kész kínszenvedés volt, amíg még a főhősre épült a sztori. Pee Wee gyakorlatilag elviselhetetlen. Nem tudtam rajta egyszer se nevetni, annyira erőltetett, gyerekes, szánalmas és ciki volt. Aztán amikor beindult a road movie egy fokkal jobb lett a film. Néhány Tim Burton-re jellemző jelenet is adódik, ilyen a Large Marge-os kísértés, vagy Pee Wee rémálmai a bohócdoktorokról. Ezeket érdemes megnézni, mert legalább tudjuk Burton honnan bontakozott ki. A filmidézgetések is szellemesek a történet vége felé, megjelenik James Bond, Tarzan, Godzilla, az '50-es évek gyerekfilmjei, és a '60-asok szörfös filmjei egyaránt. Ezek az apró nüanszok teszik csak éppen hogy nézhetővé a Pee Wee kalandjait, egyébként egy borzalmasan rossz film.

Mégis, személy szerint iszonyúan hálás vagyok, hogy elkészült. Burton remekül csinálta, hogy legelső filmjében egy népszerű tévés karaktert szerepeltetett (bár belegondolni is szörnyű, hogy az amerikaiak annyira idióták, hogy ott Pee Wee népszerű lehet, pedig a 6.9 imdb csillag is erről a végtelenül szomorú tényről árulkodik). Mivel nagy sikert aratott ez a rémség, megnyílt az út a Beetlejuice felé, onnan meg már csak egy lépés volt a legendás '89-es Batman.

süti beállítások módosítása
Mobil