Vij

2011. szeptember 27. - Santino89

Szovjet horrorfilm? Hát létezik ilyen?

A bizottságokat állítólag úgy játszották ki, hogy egy orosz mesetörténetként adták be nekik az egész sztorit. Mindenhol leírják, hogy a forgatókönyv ugyanazon a Gogol novellán alapult, mint Mario Bava klasszikus The Mask of Satan című remekműve. Ezt azonban azért nem szerencsés megemlíteni, mert az összehasonlításban a nézőre gyakorolt hatást tekintve a Vij igencsak elvérezne Bava-val szemben. Különben sem sportszerű egy olyan rendezői tehetséghez hasonlítani, aki egymaga fektette le a műfaj alapjait, és filmjei a mai napig hatásosak. Ehhez az oroszoknak esélyük sem volt felnőni, meg különben sem volt gyakorlatilag semmilyen tapasztalatuk sem a horror területén.

A film maga alig több 70 percnél, viszont megtudjuk belőle milyenek is voltak az oroszoknál ezek a szép, hosszú snittek, a jó, lassú jelenetek, úgyhogy a játékidő jóval többnek tűnik. Nem mondom, hogy unalmas volt, mert érdekelt nagyon a történet, de hozzá kellett szoknom. A trükkjelenetek roppant bájosak voltak, nem lehetett nem mosolyogva nézni, ráadásul a sok festett háttér egy külön esztétikai élményt okozott az embernek. Az tetszett a legjobban, hogy egy olyan világban játszódott, amely valahol ismerős a számomra, de a megvalósítás egyáltalán nem szokványos. Az orosz, falusi, paraszti életet szintén megmutatja számunkra a rendező olyannyira, hogy néha úgy éreztem, sokkal inkább ezen van a hangsúly. A mesevilág ellenére nagyon kézzelfogható volt, az állatok etetése, az emberek reakció, és megannyi apróság, amely együttesen alkotta az összképet. A horrorjelenetek ma már természetesen nem ijesztőek; kellemesen hátborzongatóak, jó nézni őket, én ennél többet nem várok el egy '60-as években készült mozitól (bár Bava tudott ennél többet). A szereplőválasztás remekül sikerült, a boszorkányt alakító lány egyszerre tudott szende virágszálnak, és vérszomjas bestiának mutatkozni. Az pedig külön élmény volt nekem, hogy eredeti, orosz hanggal láthattam ezt a filmcsemegét.

Ez még azonban kevés lenne ahhoz, hogy igazán emlékezetessé váljon a Vij. A lényeg a film utolsó pár perce, amelyben főhősünket egy egész szörnyhadsereg rohamozza meg. Természetesen ez a jelenet legalább annyira poros, és avítt, mint a zenei aláfestés, de ennek ellenére hatalmas kreativitásról tesz tanúbizonyságot, mind a mai napig lenyűgöző a szörnyek sokfélesége. Rengeteg visszataszító külsejű lényt láthatunk, ügyes kameratrükköket, falból kinyúló kezeket, repülő koporsókat. Ez annak idején abszolút csúcstechnika volt, amerikaiak se nagyon tudtak ennél jobbat varázsolni a vászonra. Nagy kár, hogy épp a címszereplő Vij sikerült a leggagyibbra mai szemmel nézve.

A horror, mint műfaj iránt érdeklődőknek kötelező megnézni a Vij-t.

Tekerd vissza, haver!

2011. szeptember 26. - Santino89

Nagyon nagy ötlet volt a készítőktől, hogy kitalálták a "svédelt" filmeket, amik híres filmek házilag elkészített remake-jei. Ehhez ügyesen hozzáfűzték a videotékás sztorit, amelyben a dvd végleg kiszorítja a vhs-t a köztudatból. De a sablonsztori a téka lebontásáról már annyira nem hiányzott, engem könnyedén meg lehetett volna venni ezzel a melankolikus hangulattal, viszont ez most nem sikerült. Kár, pedig nem csak az alapötlet jó, de helyenként kifejezetten zseniális pillanatok jutnak nekünk, amikor úgy igazán jó szívből, jó érzéssel lehet nevetni a baromságokon, amiket elkövetnek hőseink. Jack Black pedig most csak közepesen idegesítő, nem úgy, mint Pop, csajok, stb-ben, Danny Glover viszont drámaian megöregedett, remélem nem csinálnak újabb Halálos fegyvert. A baj pedig az igazából, hogy túl kevés a dráma, ahhoz meggyőző legyen, és nincs elég sok poén ahhoz, hogy igazán önfeledten szórakozzunk. Ennek ellenére feltétlenül megérte elkészíteni a filmet, ugyanis ilyen svédelt filmek árasztották el a youtube-ot, amik igencsak szórakoztatóak tudnak lenni. Láthatjátok például egyik kedvenc filmemnek, minden idők legszebb meséjének, az Ollókezű Edward-nak a kiválóan sikerült svédelt változatát. Jó szórakozást hozzá!

Gyilkos rock

2011. szeptember 26. - Santino89

Végül egy Lucio Fulci filmmel fejezzük be giallo sorozatunkat.

A kör bezárult: az amcsik az olaszok ötleteit felhasználva (vagy lenyúlva, ahogy jobban tetszik) alkották meg a rendkívül népszerű, ám a giallónál sokkal egyszerűbb slasher alműfajt. A világ legnagyobb nyúlósai viszont kétségtelenül az olasz filmesek, akik minden divathullámot igyekeztek meglovagolni, miért pont ez maradt volna ki.

A Gyilkos rock-ot elnézve viszont ez egyértelműen felesleges próbálkozás volt. A majd' egy évtizeddel korábban divatos zsáner nem illik bele a '80-as évek csilli-villi környezetébe. A történet papírvékony, a párbeszédek gázosak, a színészek egytől egyig borzalmas alakítást nyújtanak, a végső csavar pedig kiszámítható, sőt várható, hisz Fulci saját magát másolta le. Az első gyilkossági jelenetet kétségtelenül nagyon hatásosan csinálták meg, de ezen kívül nem igazán tudnék semmi pozitívumot mondani, erre a nagyon B filmes próbálkozásra. Simán kihagyhattam volna.

Érdekes módon a Mokép leszinkronizálta, és kiadta ezt a filmet annak idején (de hogy miért pont ezt?), így ez az egyetlen giallo, amit magyar nyelven volt szerencsém (?) megnézni.

Harry Brown

2011. szeptember 25. - Santino89

Igazából csak egyetlen elvárásom volt a Harry Brown-nal kapcsolatban, hogy Michael Caine legyen benne legalább olyan kegyetlen, mint a Get Carter-ben. Ott teljesen lenyűgözött ez a visszafogott, kegyetlen, kőkemény, ízig-vérig brit csávó, aki könyörületet nem ismerve állt bosszút. Most Michel Caine-nek jópár évvel idősebben, kell megmutatnia ugyanezt. És természetesen jól áll neki ez a karakter, a méltóság amely minden egyes jelenetben sugárzik róla feledhetetlen: tökmindegy, hogy épp bizonyítékokat tüntet el, vagy sír, vagy egy kórházi ágyon ébred, ez nem változik. Durvának szintén elég durva, amikor kell, de kicsit többre számítottam volna így 2011-ben, a CGI gore pedig tök hiteltelenné tette az amúgy reális jeleneteket.

Maga a film tök kiszámítható volt az első perctől az utolsóig, de amikor véletlenül mégsem, ott meg pont hibáztak a készítők ezzel a nagybácsi dologgal. Caine-n kívül a többi színész említésre se méltó, a suhancok hiteles arcok, és jó látni, ahogy kinyírja őket, de ennyi. A tempó lassú, és nagyon nem illik ehhez a visszafogottsághoz az első percek hatásvadász, öncélú és felesleges gyilkolása sem. Még szerencse, hogy az érzelmi húrokon néhol remekül játszik ez a film, legalábbis ami a főhőst illeti. Ugyanis ne legyenek kétségeink, az égvilágon semmi újat nem mutat nekünk ez a film, csakis kizárólag Caine bácsi rajongóinak ajánlott.

Perversion Story

2011. szeptember 25. - Santino89

Lucio Fulci 1969-es filmje még jóval a nagy giallo hullám előtt készült, szóval ez is egy olyan film, amit csak utólag kategorizáltak be ebbe a műfajba. A Perversion Story nem annyira jó és emlékezetes, mint mondjuk a The Psychic, de azért megállja a helyét.

A Hitchcock Szédülés című klasszikusából átvett alapötlet és az ebből fakadó titokzatosság egy bizonyos szinten fent tudja tartani az érdeklődésünket, de izgalmakra, vérre, vagy gyilkosságokra ne számítsunk. Ellenben annál több erotikára: bár '69-es a film, és akkor ezt még nem volt divat ilyen nyíltan ábrázolni, ennek ellenére látogatást teszünk aktfotózásokon, sztriptízbárban, és láthatunk több szexjelenetet is. A főhősnőt alakító Marisa Mell aMellett, hogy többször is megmutatja a bájait, nemcsak lélegzetelállító szépség, hanem borzasztóan erős erotikus kisugárzása van. A történet első fele ugyanis nem tartogat számunkra túl sok izgalmat, de ő az, aki mindent kárpótol ezért. A főszereplőt játszó Jean Sorel gyakorlatilag ugyanaz a szimpatikus jófiú karakter, mint a Short Night..ban, azzal a különbséggel, hogy itt kicsit árnyaltabb a karaktere. Legalábbis a felesége mellett szeretőt tart, majd az elhunyt asszony hasonmásával szeretkezik, miközben többször is a felravatalozott nő jut eszébe. Azért ez elég perverz.

A történet második felében elmagyarázzák nekünk, mi miért történt, amitől elvész a titokzatosság, viszont innentől kezd ténylegesen izgalmassá válni a sztori. Maga a megoldás nagyon aprólékosnak, és jól megírtnak tűnhet első hallásra, de némi utánagondolás után nyilvánvaló lyukak tátonganak az ügyben. SPOILER! Például, ha örökölni akarták hősünk halála után a felesége életbiztosítását, azt elég nehéz lett volna úgy, hogy éppen a nő megölése miatt végzik ki. Ilyen esetekben nem sok biztosító fizet. Aztán a siralomház is túl korán jött el, ennyire a világon sehol sem gyors az igazság szolgáltatás. Ezektől viszont könnyedén eltekinthetünk, mert tényleg elképesztően izgalmas perceket láthatunk, amelyek alapból sokkal jobb színben tüntetik fel az eddig unalmas szofterotikus krimit. A végén ráadásul a különböző hely és időváltásokkal, meg a riporteres befejezéssel még feszültebbé sikerül tenni, az amúgy is ütős befejezést.

Rocco és fivérei

2011. szeptember 24. - Santino89

Ha úgy döntötök, hogy megnézitek a Rocco és fivéreit, úgy számoljatok az időtökkel, hogy egy három órás filmet fogtok látni. A legmeglepőbb ezzel kapcsolatban az, hogy mégsem unatkoztam, hanem kifejezetten élvezetesen telt számomra az idő.

Az akkoriban végbemenő társadalmi változásokat (vidéki földmunkáról a nagyvárosi iparba) akarja bemutatni Visconti egy család történetén keresztül, ami az elején hangulatos és realista, de a film felétől átmegy az egész egy teátrális melodrámába, ami egészen odáig fajul, hogy az egyetlen értelmes szereplő belemondja a tanulságot a kamerába, mint egy Szomszédok epizód végén. A színészek színpadiasan túljátsszák a jeleneteket, a jellemek végletesekig egysíkúvá válnak, és hiteltelenek lesznek a reakciók. Mégis tetszett a Rocco és fivérei, és nem puszta sznobizmusból. A kis apróságok teszik élvezetessé ezt a filmet, azok a dolgok amik később visszaköszönnek Scorsese vagy Coppola filmjeiben, itt szintén ezt a tipikus olasz világot látjuk. Ráadásul nagyon hatásosak a képek, szenvedélyes, és drámai a sztori, úgyhogy még úgy is élvezhető, ha Alain Delon sokkal kevésbé hiteles olasz bunyós szentként, mint jéghideg profiként, amit sok későbbi filmben láthattunk tőle. A Rocco és a fivérei ugyanis nagyon messze van a korábban már tárgyalt életérzéstől, helyette megkapjuk az olasz dolgos kisemberek mindennapi történetét. Hibái, hossza és avíttsága ellenére szerintem még ma is érdemes megnézni.

Sajnos nem az eredeti Pannónia Filmstúdiós szinkronnal láttam, ami szinte a filmmel egy időben készült, hanem az új, Magyar Televízió által megrendelt verzióval. Bár valószínűleg nem ér fel az eredeti színvonalához, de egy teljesen korrekt, jó minőségű munka remek színészek tolmácsolásában.

Diner

2011. szeptember 24. - Santino89

Mickey Rourke, Steve Guttenberg, Kevin Bacon, Ellen Barkin, Paul Reiser később mind-mind szerepeltek emblematikus filmekben, itt pedig a rendezővel együtt még csak a szárnyukat próbálgatták. Cselekményről, vagy valamirevaló történetről ne is álmodjunk, helyette nagyon kellemes nosztalgiát érezhetünk az '50-es évek iránt, amit kiválóan jelenít meg a film. Az események két korszak határán játszódnak a nyugalmas 50-es évek és a viharos 60-as évek közt, ugyanúgy a főhőseink is két korszak határán táncolnak; már el kéne kezdeni a felnőttkort, de még annyira nagyon nem akarják. Úgy látszik a dolgok nem sokat változtak az elmúlt 60 esztendőben.

Szóval a hangulat, a színészek, meg a korrajz miatt érdemes megnézni a Diner-t, de többet ne nagyon várjatok tőle. Vicces még, hogy egy jelenetet egy az egyben lenyúltak a nem sokkal korábbi Házibuliból, de ott igazából poénosabban jött ki.

Short Night of Glass Dolls

2011. szeptember 24. - Santino89

Újabb giallok közé keveredett thriller. Rájöttem, hogy marketingszempontokból kategorizálták be ezeket a filmeket mind giallo-nak, egy szűk dvd vásárló réteg minden bizonnyal külföldön ugrik a műfajra.

Ennek a mozinak zseniális az alapötlete. Egy férfit teljesen lebénítanak, a teste gyakorlatilag halott, csak a tudata marad tökéletesen éber. Az orvosok pedig hullaházba viszik, aztán nemsokára irány a boncasztal. Ez kellően feszült alaphelyzetet teremt, nekem is vannak hasonló félelmeim a tökéletes bénulásról, vagy a halál utáni létről, úgyhogy ezt nagyon át tudtam érezni. Jean Sorel nagyon szimpatikus főhős, Barbara Bach pedig egy olyan gyönyörű nő, akiért igazán lehet aggódni, maga a rejtély pedig nagyon érdekes. Vannak tehát erős pontjai a filmnek, amik között még feltétlenül meg kell említenem a durva befejezést is, összességében mégsem beszélhetünk egy igazán jó filmről. A tempó pont kicsit lassabb a kelleténél, a rejtély megoldásaként funkcionáló végtelenül zavaros szektás szál pedig egyáltalán nem nevezhető kielégítőnek, ami nagyon tönkre vágja az egész filmélményt.

A medence

2011. szeptember 23. - Santino89

"Van olyan este, amikor mindent szabad. Vagy majdnem."

A medence egy olyan film, amely leginkább a sztárok vonzerejére épít. Sugárzik belőle az "Alain Delon életérzés": a végtelenül cool, kegyetlen főhős, aki azt tesz a nőkkel, amit csak akar, egy gyönyörű villa égszínkék medencéje mellett sütteti lebarnult testét, miközben a szintén gyönyörű Romy Schneiderrel szeretkezik, vagy éppen egy vadonatúj sportautóval száguldozik. A hozzám hasonló mezei paraszt pedig szívesen bemegy a moziba, hogy két órára azt képzelhesse, hogy ő Alain Delon, mert felidézheti magában életének azon csodás pillanatait, amikor ő is hasonlóan érezhette magát cigivel a szájában, a mellette fekvő gyönyörű meztelen nővel, és előtte feküdt az egész város a maga pislákoló fényeivel.

Ebben rejlik a film legfőbb ereje. A színészek amúgy teljesen jók, a szupersztárok tökéletes vonásai mögött embereket látunk, a cselekmény viszont nagyon lassú, de sikerült ebbe az álombeli környezetbe beemelni valami egészen mindennapi, visszafojtott feszültséget. A gyilkossági jelenet nagyon érdekes volt nekem, különösen Delon játéka, ahogy visszafejlődött ez a szikár, cool mozihős egy hülye kisfiúvá. Máshogy ugyan, de ez jellemző volt Belmondo-ra is Az autóversenyzőben, érdekes, hogy ezek a régi nagy európai sztárok mennyire nem féltették az imázsukat, és képesek voltak ilyen szintű öniróniára. Bár az is lehet, hogy többek között ebben is rejlett a sztárságuk titka.

De ettől még nem ajánlanám feltétlenül mindenkinek ezt a filmet. Nagyon lassan folydogál előre, gyakorlatilag másfél órát kell várnunk, mire valami igazán jelentős történik, aztán annak se lesz semmi komolyabb hatása. Sokaknak ezért nem tetszhet a film, de az régi európai mozikat szerető ínyenceknek, és azoknak akik szívesen elmerülnek az "Alain Delon életérzésben", azoknak bátran ajánlhatom.

The Psychic

2011. szeptember 23. - Santino89

Sette note in nero, az olaszosok kedvéért, meg hát mennyivel szebben hangzik ez a cím, mint a semmitmondó angol. Ezt a kései giallo-t nem a műfaj iránti érdeklődésem okán szereztem be, hanem sokkal inkább a főhősnőt alakító színésznő, Jennifer O'Neill miatt, aki nagy hatást tett rám a Kamaszkorom legszebb nyara című filmben. Mivel nem vált sose igazán ismertté, ezért viszonylag kevés filmből szemezhetek, de ha már giallo, akkor természetesen muszáj megnéznem.

A The Psychic már érdekesen kezdődik. Mint a főcímből megtudtam, Lucio Fulci a rendező, ami kicsit elbizonytalanított ugyan, de én bátor vagyok, úgyhogy nekivágtam. Szóval az első jelenetben nagyon erős drámaiság rejlene, hisz egy telepatikus képességekkel rendelkező kislány lesz sok száz kilométerről szemtanúja az édesanyja öngyilkosságának. Fulci azonban tökéletesen elrontja ezt a jelenetet, ahogyan egy borzasztóan gagyi trükkel megmutatja nekünk, ahogy a sziklák leszakítják a nő arcát. Ezek után nem sok jóra számítottam, de az aggodalmam feleslegesnek bizonyult, később hasonló hülyeségek már nem fordultak elő. Láthatunk nemsokára egy látomást, amely az egész filmre kihat, és a darabkái egész ügyesen kerülnek természetesen csak a film legvégén a helyükre. Néha zavaró volt a sztoriban, hogy egy kis gondolkodással már jóval korábban rájöttem bizonyos fordulatokra, mint a szereplők, akik ezt nagy csavarként próbálták meg előttünk tálalni. Viszont a korábban tárgyalt rémségesen rossz The House with Laughing Windows-al ellentétben ezúttal meg tudjuk kedvelni a látomásokkal küzdő, gyakran hülyének nézett főhősnőt, és a történet sem időzik apróságokon, hanem kellemes tempóban halad előre a végkifejlet felé. Ez a végkifejlet pedig remekül elkészített, nagyon hangulatos, rendkívül izgalmas, és nagyszerűen felépített, hisz itt kerülnek helyükre a korábban már látott darabkák. A film utolsó jelenete pedig tényleg zseniális. Nem részletezném különösebben, a lényeg, hogy nagyon durva feszültséggel telített, és hangulatos, miközben tökéletesen befejezett, úgy hogy gyakorlatilag befejezetlen. Ebből így semmit sem értettetek, de hátha felkelti a kíváncsiságotokat.

A The Psychic-ben jócskán vannak hibák, talán másodszori megnézésre még több lukat fedeznék fel a történetben, a csavarjai jórészt megjósolhatóak, és már Jennifer O'Neill sem olyan éteri szépség, mint a Kamaszkorom legszebb nyarában, sőt a giallokra jellemző szex és erőszak is javarészt hiányzik belőle. Mégis egy mai napig nézhető, jó tempójú, vállalható giallo, amit az utolsó fél óra izgalmáért mindenkinek ajánlok a figyelmébe.

Érdekességképpen említem meg, hogy Tarantino ennek a filmnek is felhasználta a zenéjét, de csakúgy, mint a Szerelmi vérszomjban, ezúttal is sokkal hatásosabb az eredeti filmben. Én nem haragszom Tarantinora ezek miatt, sőt szórakoztatónak találom, de a giallo-k iránti rajongása nem olyan köztudott, mint a hongkongi akciók vagy a spagettiwesternek szeretete.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Felperzselt föld

2011. szeptember 23. - Santino89

Mielőtt megnézitek ezt a filmet, készítsétek fel magatokat, erősödjetek meg lélekben, mert iszonyatos borzalmakat fogtok látni, félelmetesen hiteles tálalásban, és még az amerikai filmekre oly jellemző giccsfaktorra sem számíthattok, amely talán kicsit tompíthatná ezt a nagyon erős történetet.

Aminek a kezdése viszont rém gyenge, ráadásul zavaros is. A sztori eleje feleslegesen lassú, néhol még mesterkélt is, a rendező pedig nem könnyíti meg a dolgunkat évszámokkal, vagy bármilyen segítséggel, nekünk kell rájönni, hogy kik ezek, hogy hol vagyunk, hogy mikor játszódnak a különböző szálak, és hogy mi a kapcsolat közöttük. A felvetés pedig szimplán nem érdekelt, nehezen tudtam volna elképzelni, hogy bármi jó kisülhet ebből a történetből, hogy az arab csaj keresi az apját. Azonban ahogy telt az idő, azon kaptam magam, hogy egyre jobban érdekelt, illetve lekötött a cselekmény, az alkotóknak végül mégiscsak sikerült beszippantaniuk a filmbe, csak sajnáltam, hogy erre ennyit kellett várni. Viszont megérte. A polgárháborúról, vagy az ottani politikai helyzetről gyakorlatilag a világon semmit sem tudunk meg, de nem ez a filmben az igazán érdekes, hanem az egyén, a család, vagy ha tágabb értelemben vesszük, akkor az emberek nagyon erős drámája. Az a jelenet, amelyben a keresztény(!) katonák megtámadnak egy buszt, valószínűleg örökre beégeti magát a nézők agyába. Nagyon váratlan, elképesztően feszült és végtelenül kegyetlen képsorokról van szó, amelyekben mégis felbukkan az emberség szikrája, hogy aztán egy pisztolylövéssel véget vessenek bármilyen illúziónknak. Mindemellett egyfajta visszafogott líra jellemzi ezt a jelenetet, ami remekül megfér a már fentebb dicsért realista ábrázolásmód mellett. De hasonlóan hatásos még a cellájában a szörnyű kínzást hallgató asszony dalra fakadása, vagy az orvlövész vadászata – gyerekekre. Közben a hatásvadászatot messziről elkerülik az alkotók, azért pedig különösen hálás voltam a rendezőnek Denis Villeneuve-nek, hogy a sanyarú börtönéveket, illetve a megerőszakolás részleteit csak érzékeltette, nem pedig frontálisan bemutatta, ebben az amúgy is hihetetlenül nyomasztó filmben. A végkifejletről külön kell, hogy szóljak; a történet végén található egy meglepő csavar, amely egyszerre förtelmesen undorító, és kegyetlen, másfelől viszont rengeteg mindent elmond az emberi természetről azzal, ahogy az anya karaktere szeretettel és megbocsájtással feloldja az erőszak önmagába forduló, éppen ezért végtelennek tűnő körét. Ilyen katartikus végkifejletre pedig igazán nem számítottam.

Azért a film persze nem hibátlan, amennyire érthetetlenül zavaros az első fele, később annyira szájbarágóssá, túlírttá, és túlrendezetté válik a második fele. Ennek köszönhetően a Felperzselt föld elején túl hülyének éreztem magam, később pedig úgy gondoltam engem néznek hülyének. Nyilván vannak olyanok, akiknek ez nem fog feltűnni, sőt még örülnek is neki, de nekem nagyon nem tetszett. Erényei azonban messze felülírják a mozi hibáit, így mindenképpen ajánlottnak tekinthető a megtekintése, csak azt az első fél órát bírjátok végigülni türelemmel.

The House with Laughing Windows

2011. szeptember 22. - Santino89

A főcímben egy felkötözött férfi üvölt, miközben halálra szurkálják késekkel, alatta pedig valami félelmetesnek tűnni akaró hang beszél vérről, meg színekről. Aztán elkezdődik a film kellemes zenével, szép fényképezéssel, úgyhogy gondoltam, az olaszok megint lépnek egy szintet a giallotól, és most ez valami igazán beteg lesz.

Nem lett. A főhős festőnket nincs miért megkedvelnünk, nincs miért együtt éreznünk vele, nem tudunk izgulni érte. Egy végtelenül jelentéktelen figura alakítja, említésre sem méltó színészi teljesítménnyel. Ez persze még nem feltétlenül jelentene gondot, lehetne mivel kompenzálni ezt, pláne egy giallo-ban, például egy nyomozós szállal. Sajnos azonban ennek előfeltétele az, hogy érdekes legyen a rejtély, amit itt sajnos nem kapunk meg. Egy ember kiesik egy ablakon, az őrült festő pedig eltűnt. Na de még ez sem feltétlenül katasztrófa, jó kis gyilkossági jelenetekkel fel lehet dobni még egy ilyen unalmas sztorit is. A főcímet leszámítva az egész filmben egyetlen ember hal meg, egészen a végkifejletig. De ugye olasz filmről beszélünk a '70-es évekből, tutira kell, hogy legyen minimum egy lélegzetelállítóan gyönyörű nő, aki teljes szépségében megmutatja magát nekünk valamilyen érzéki, erotikus jelenet formájában. Hát ne is álmodozzatok róla, itt ilyet nem kaptok!

El nem tudom nektek mondani, mennyire untam ezt a filmet, a 106 perces játékidő végtelenbe nyúlóan hosszúnak tűnt, egy legyőzhetetlen akadálynak, miközben végig erőszakoltam magamat, hogy ne aludjak el, mert akkor holnap kell folytatni ezt a szart, és jobb minél előbb túl lenni rajta. Aztán ahogy gyötrelmesen lassan vánszorogtak a percek, valahogy elértünk a hülye végkifejlethez. Kicsit úgy éreztem magam az utolsó 15 percben, mint Nicolas Cage a Nextben, amikor mindent előre látott. Ez nagyon fárasztó képesség, bizonyos hollywoodi műfajfilmeknél elő szokott fordulni, de én pont azért nézek régi, európai alkotásokat, mert valami különlegességre vágyok. Na a végső, nagy csavar formájában ezt megkapom: most ez a csavar akkora egy képtelen, hihetetlen baromság, amin először meglepődsz, aztán csak röhögsz, ahelyett, hogy döbbenten ülnél.

Az imdb-n a giallokhoz képest meglepően magas a pontszáma, jó kritikákat is lehet olvasni róla magyarul, úgy látszik a sznobság virágzik. Azt mondják minimalista film: erre azt mondom, nézzék meg Melville A szamuráját! Az minimalista, de mégis élvezetes, szórakoztató, érdekes, hangulatos, és valódi remekmű. Ez valami olyasmi próbált lenni, mint a korábban tárgyalt Perfume of the Lady in Black. Csak az a különbség, hogy az nem volt ennyire elképesztően unalmas, és ott a végső csavar valóban ütött. Ha giallokat szándékoztok nézni, ezt mindenképpen hagyjátok ki, bárhol bármennyire is ajánlják, az általam látottak közül egyértelműen a műfaj mélypontja.

Beowulf - Legendák lovagja

2011. szeptember 22. - Santino89

Ha tudtam volna, hogy ennyire ütős ez a film, abban a pillanatban rohantam volna a moziba, ahogy bemutatták. Nem sűrűn szoktam áradozni azokról a filmekről, amiket mostanában látok, de ez a Beowulf teljesen magával ragadott.

Tulajdonképpen CGI animáció az egész, de úgy, hogy remek színészeket modelleztek le, akik előjátszották a karaktereket, méghozzá nagyon jó színészek, úgy mint Anthony Hopkins, John Malkovich, Ray Winston, Robin Wright Penn, Brendan Gleeson vagy Alison Lohman. Így színészi játékról is beszélhetünk, ami vitán felül elsőrangú, és nagyon fontos is, hisz így könnyebben együtt tudunk érezni a szereplőkkel, ami jóval izgalmasabbá teszi az összképet. A CGI egyre közelebb és közelebb kerül a fotorealisztikussághoz, de azért azt lássuk be, hogy a mozgásokon még bőven látszik, hogy ez bizony nem a valóság. Nyilván ez nem jelenti azt, hogy ne lenne így is lenyűgöző a végeredmény, mert bizony az. Olyan jeleneteket láthatunk, amiktől garantáltan mindenkinek leesik az álla, és a befejezésig valószínűleg ott is marad. Grendel első támadása már nagyon hatásos, brutális, és félelmetes, de ez még csak a bemelegítés. Amikor Beowulf megküzd a vízi szörnyekkel, akkor azt hittem ez már fokozhatatlan lesz, de Grendel legyőzése ezt lazán überelte, a végső sárkányos akció pedig mindezt lazán félresöpörte. Komolyan mondom, olyan elképesztőek ezek az akciójelenetek, annyira magával ragadóan látványosak, amire nem sok precedens van a filmtörténelemben. Itt nem a Transformers féle kapkodós-agyonvágott-túlzsúfoltságra kell gondolni, hanem folyamatos és lélegzetelállítóan gyönyörű jelenetekre. És mindezek kiegészülnek olyan nagyszerű jelenetekkel, mint például a lángoló hídon való átvágtatás.

A legmeglepőbb mégis az, hogy ezek mellett még a sztori is tökéletesen rendben van, ami már nem is annyira figyelemreméltó, ha tudjuk hogy a forgatókönyvet Neil Gaiman (Csillagpor) és Roger Avary (Ponyvaregény) írták. Kellőképpen felturbózták, illetve kiegészítették az eredeti legendát. Csodás ötlet volt például Grendelből egy szerencsétlen, szánnivaló, ám mégis bestiális, undorító és veszélyes szörnyeteget csinálni, nem sok ilyen ellentmondásos karaktert láthatunk filmekben. Csodaszép allegóriákat is felvázol nekünk a Beowulf, például a hatalom természetéről, ami óhatatlanul magában hordozza a romlottságot, és ez később visszahat az uralkodóra, illetve népére egyaránt. Mindemellett egy melankolikus világot idéz fel nekünk az alkotás, melyben az igazi hősök ideje lejárt, és a világ éppen készül átadni magát az új római istennek, Krisztusnak. A rendező, Robert Zemeckis csodálatosan összehozott minden jót, ami egy különleges filmhez kell, de olyan klasszikusokkal a háta mögött, mint a Vissza a jövőbe trilógia, vagy a Forrest Gump, ez nem is olyan nagy csoda.

Szóval akinek van némi intellektuális igénye, könnyedén megtalálhatja a számításait, aki csak gyönyörű animációt, meseszép képeket akar látni, az kedvére gyönyörködhet, aki pedig minden idők legjobb akció-kaland-fantasy jeleneteire kíváncsi, annak szintén a Beowulfot ajánlom. Már csak azt nem értem, hogy lehet, hogy ez a film nem olyan ismert, nem robbantott kasszát, nincs agyonhype-olva, és az imdb-n is csúnyán le van pontozva? Nem szívesen teszek ilyen kijelentést, de a Beowulf messze lekörözi még A Gyűrűk Ura trilógiát is, meg úgy alapból az összes divatos fantasy-t.

A mesterdetektív (1972)

2011. szeptember 21. - Santino89

Két óra tizenkét perc. Ennyi a film hossza, és pont ez tartott eddig távol tőle. Most már inkább azt kívánom bárcsak ne lennék ennyire sznob geci, hogy nekem mindig az eredeti verziókat kell előbb látnom, nem a remake-t. Azóta belenéztem a remake-be is, beletekertem pár helyen, nagyon úgy néz ki, hogy tök ugyanaz a sztori, csak 84 percbe sűrítve, úgy talán még érdekes is lehet akár ez a sztori. Jó persze, a színészek nem rosszak egyáltalán: Laurence Olivier tökéletes (Sinkó László magyar hangjával még inkább az), viszont kiválasztani Michael Caine-t a legbritebb britet, mint latin szeretőt... A forgatókönyv nagyon csavaros akar lenni, de az első nagy csavar után már biztosan tudjuk, hogy minden következő már csak játék lesz, egészen a legvégéig. Ami, hú de nagyon messze van. Az az álruha, amit Michael Caine magára ölt a film közepe táján, nem tudom kit képes megtéveszteni, én első pillantásra láttam, hogy ő az, így minden feszültség kiesett abból a fél órás blokkból. Egyetlen mentség, hogy a remake hasonló jelenetében még ennél is sokkal gázabb sminkről beszélhetünk. Ha kevés szereplővel dolgozó, csavaros színpadi adaptációt akartok látni, remek dialógusokkal, akkor sokkal inkább a szintén Michael Caine főszereplésével készült Halálcsapdát ajánlom a figyelmetekbe.

The Killer Must Kill Again

2011. szeptember 21. - Santino89

"Menjünk felügyelő! Egy kicsit hideg van."

A félreértések elkerülése végett: már ez a film sem giallo, mégha máshol esetleg úgy is hivatkoznak rá, ez sokkal inkább egy thriller néhány szexjelenettel.

A gyilkos személye ezúttal olyannyira nem titok, hogy már a legelső képsorokon megpillanthatjuk az arcát. A színészválasztás ezúttal tökéletes: Michel Antoine pusztán az arcával, vagy a jelenlétével hiteles úgy, hogy közben nem is igazán kell játszania. Főszereplőnek mégis George Hiltont írták ki, ezúttal nem olyan irritáló, mint egyébként, talán azért mert kevesebbet szerepel, de az is lehet, hogy azért mert szerepe szerint is egy negatív figurát kell alakítania.

A történet kiindulópontja kísértetiesen hasonlít a Coen fivérek későbbi nagy klasszikusára a Fargo-ra, de a végkimenetel teljesen más. A történet tele van váratlan fordulatokkal, esetlegességekkel, a gyilkos pedig még úgy is képes ránk hozni a frászt, hogy elég hamar kiderül: egy lúzer. Ilyen tekintetben még a későbbi Tarantino hősökkel is mutat egy hangyányi rokonságot, és az is jó ötlet volt vele kapcsolatban, hogy az égvilágon semmit se tudunk meg róla, se a nevét, se azt, hogy kit ölt meg, vagy hogy miért. A sztori nagy részében egy hülye hibáját akarja helyrehozni, nem túl sok sikerrel.

A rendező olyan biztos kezűen tartja egyben ezt az egyenes, erőltetett fordulatoktól mentes történetet, hogy azt öröm nézni. Érdekes beállításokat láthatunk, és valami egészen egyedi vágástechnikát, eszembe nem jutott volna ezek alapján, hogy Luigi Cozzinak ez az első alkotása. Az izgalmakkal is kiválóan operál, hihetetlenül feszült, Hitchcockra emlékeztető suspense-t ugyanúgy láthatunk, mint nagy meglepetéseket, vagy éppen ezek érdekes elegyét, akár egy jeleneten belül. De még olyan zavarbaejtően drámai képsoroknak is szemtanúi lehetünk, amiben párhuzamos montázsban látjuk egy szűz lány megerőszakolását, illetve a lány barátjának szeretkezését egy butuska szőkével. Az operatőri munka szépségét remekül kiegészíti a kellemes zene, amitől egészen különleges hangulata lesz ennek a nyomasztó filmnek. Meglepve olvastam, hogy annak idején a The Killer Must Kill Again megbukott, és egyáltalán nem volt ismert alkotás (a dvd borítóján a "The Lost Giallo Classic" felirat szerepel, valószínűleg nem véletlenül), pedig egy végtelenül igényesen elkészített, a mai napig szórakoztató, és érdekes thriller.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

süti beállítások módosítása
Mobil