District 9

2011. október 18. - Santino89

Emberek az ufórákok ellen? Ez most komoly?

Soha az életben nem néztem volna meg ezt a filmet, ha nem ajánlják nekem többen is, hogy mennyire jó.

Valóban több kifejezetten érdekes, és egyedi momentum van benne. Először is a nagy ötlet. Idegenek érkeznek a Földre, de nem ők aláznak le minket, hanem mi kényszerítjük őket kvázi koncentrációs táborokba. Ahol természetesen zaklatjuk, kizsákmányoljuk, és irtjuk őket lelkesen röhögcsélve. Ez így önmagában már durva, ehhez hozzájön még az áldokumentum jelleg, ami szintén egy kiváló ötlet, egy nagy baj van vele, hogy a rákok CGI megvalósítása nem rossz ugyan, de azért annyira nem is jó, hogy igazán beleilleszkedjen egy ilyen dokumentumkörnyezetbe. A baj csak az, hogy senkivel sem lehet azonosulni: az emberek kivétel nélkül embertelen gecik, és most nehogy már a rákokkal kelljen azonosulnom... Aztán folyik tovább a cselekmény a Cronenberg-féle A légy című alkotást idézve, de ez a rész is lehetne kicsit undorítóbb és drasztikusabb, ha a készítők már ezt tűzték ki célul. A főhőssel itt sem sikerült azonosulnom, szimpla szánalmat éreztem csak iránta, még igazi együttérzést sem. A film vége pedig tobzódik az akciójelenetekben, amivel semmi bajom nem lenne, de valahogy manapság ilyen szempontból azért többet várnék látvány szempontjából, alacsony költségvetés ide-vagy oda. A befejezés nyitva hagyja a folytatás lehetőségét, ami valószínűleg el is fog készülni. Viszont ha a rákok megbüntetik az embereket, akkor az már semmiben sem fog különbözni egy átlag inváziós-ufós marhaságtól.

Szóval én nem tartom annyira nagyon jó filmnek a District 9-t, bár tényleg elég jó ötletek vannak benne, érdekes megvalósítással, és a történet sem ül le egy pillanatra sem.

Éjféli cowboy

2011. október 18. - Santino89

1969-ben készült ez a minden ízében kiváló dráma, amely az amerikai álmot próbálja nekünk lerombolni, elég nagy sikerrel.

Nem gondoltam volna, hogy tudok majd azonosulni főhősünkkel, aki buta parasztgyerekként a nagyvárosban próbál meg érvényesülni, méghozzá selyemfiúként, úgy hogy semmilyen kapcsolata nincs. Nagymamája dicséretei és egyetlen kielégített nő sóhajai alapján tartja magát alkalmasnak erre a hivatásra. A hasonló a hasonlót vonzza, így belefut Patkányba, aki még nála is életképtelenebb ebben a veszélyes környezetben. Jon Voight tökéletesen meggyőző a hülye gyerek szerepében, de az film igazi adu ásza Dustin Hoffmann, aki a sánta, tüdőbeteg Patkányt alakítja. Szegénységben eltöltött, álmodozással teli nyomorúságukat látva, nem tudjuk nem szeretni őket, minden hibájuk ellenére sem. A filmtörténet legszívszorítóbb párosa az övék, sallangmentesen bemutatva, bármiféle giccs, vagy pátosz nélkül. A történetből mindenki levonhatja maga számára a kellő tanulságot, sokmindenen érdemes elgondolkodni, de tény, hogy az Éjféli cowboy sokkal inkább az érzelmeinkre próbál meg hatni, semmint az értelmünkre.

Engem kevés film tud igazán meghatni, de az Éjféli cowboy befejezésének sikerült. Ehhez képest csak mellesleg írom, hogy mennyire kiváló a film zenéje, amit John Barry, a Bond filmek állandó komponistája jegyzett, a tőle egyáltalán nem megszokott stílusban. A cselekmény folyása, vagy a vágások teljesen egyediek, és kiszámíthatatlanok, egy olyan korszakot jeleznek, amikor az amerikai filmkészítők feladták az eddigi konvencióikat és még keresték az új utakat. Az Éjféli cowboy egy nagyon nyomasztó, nagyon kemény, de mégis nagyszerű film, bátran ajánlom a figyelmetekbe.

A guardista

2011. október 18. - Santino89

Ugye ti is tudjátok, hogy ilyen szó nem létezik, hogy guardista? Nem vagyok túlzottan rákattanva a címfordítók butaságaira, de azért ez elég ciki. Persze, ha az In Bruges-ből Erőszakik lett, akkor ez is belefér.

És ha már Erőszakik, ennek a filmnek az egyetlen hibája, hogy kivétel nélkül mindenki a rendező, John Michael McDonagh testvérének, Martin McDonagh-nak a bemutatkozó rendezéséhez fogja hasonlítani. És nagyon nem alaptalanul, hisz rengeteg a közös vonás a két film között: mindkét alkotás elég szabadszájú, vicces, azonban mégis elég drámai bűnügyi történet, Brendan Gleeson szereplésével. Aki egyébként lassan a kedvenc színészeim egyikévé válik, ami ilyen mennyiségű kiváló filmmel (28 nappal később, A rettenthetetlen, Beowulf, Trója) és ilyen minőségi alakításokkal  a háta mögött nem is csoda. Ebben a filmben egy Torrentéhez hasonló, ír rendőrt játszik, aki nem elég, hogy rasszista, ráadásul mocskos rondán káromkodik, szeret kurvázni, és nem veti meg a drogokat sem, ha épp arról van szó. Mellesleg pedig az IRA terrorszervezettel is elég jó kapcsolatot ápol. Az egyetlen különbség közte és Torrente között, hogy Gerry Boyle őrmester ezekkel együtt is egy nagyon emberi, szerethető figura, akivel szívesen azonosulunk a történet során. A többi színész szintúgy rendkívül eltalált figura, kezdve Don Cheadle elit FBI nyomozójától, Lim o’ Leary szociopata bűnözőjén át, egészen Fionnula Flanagan haldokló édesanyjáig. De igazából minden színész remek, és a karaktereket is mintha rájuk szabták volna, Mark Strong jelenlétének meg mostanában mindig csak örülni tudunk. A forgatókönyv pedig nem csak tele van jobbnál jobb, viccesebbnél viccesebb dialógusokkal, illetve váratlan fordulatokkal, hanem nagyon átgondolt és remekül felépített. A guardista legnagyobb erénye pedig ugyanaz, mint az Erőszakiké: egyszerre képes teljes értékű vígjáték, illetve teljes értékű dráma maradni. Tökéletesen megtalálta az egyensúlyt a két egymást gyakran kioltó műfaj határmezsgyéjén, ha kell mindenfajta hollywoodi nyálaskodás nélkül képes hatni ránk, a következő pillanatban pedig már leesünk a székről, annyira röhögünk.

Viszont kétségtelen tény, és ezt valószínűleg mindenhol le fogják írni, hogy A guardistának nem sikerült elérnie az Erőszakik szintjét. Utóbbi film egyszerűen viccesebb, drámaibb, hangulatosabb, erősebb alkotás, szerintem egy igazán zseniális mozi, míg A guardista „csak” egy nagyon szórakoztató és nagyon jó film. Viszont manapság már ezeket is irtóra meg kell becsülnünk. Itthoni pályafutását szerintem már alapból elszúrta a magyar cím, de még az is kérdéses, hogy milyen minőségű szinkron kerül rá, ugyanis a poénok nagy része ezen áll vagy bukik.

Rendőrsztori 3

2011. október 17. - Santino89

Kétségtelenül az egyik legjobb Jackie Chan filmmel lesz dolga annak, aki a Rendőrsztori harmadik részének nekiveselkedik. Érdekes kérdés, hogy mihez hasonlítsam ezt a filmet? Ha a többi filmhez, akkor felületes a sztori, és nincsenek igazán nagy poénok. De ha például a mostanában tárgyalt Bud Spencer-Terence Hill duóval vonnánk egy gyors párhuzamot (hisz burleszkelemekre építkeznek mindannyian), akkor viszont összehasonlíthatatlanul színvonalasabb Jackie Chan munkássága.

De maradjunk annyiban, hogy inkább az eddigi Jackie Chan filmekhez hasonlítjuk a Rendőrsztori 3-at. Ez a rész a legkevésbé harsány az összes közül, nincsenek benne olyan idióta humorizálások, amiket eddig megszokhattunk, csak sokkal diszkrétebb formában. Magyarán ez a legkevésbé vicces Jackie Chan film. És ebben van a legkevesebb bunyós jelenet is. Ezek után fennáll a nagy kérdés: ha Jackie Chan-t a humora, és a humoros bunyói miatt szeretjük nézni, és ebben a filmben egyik sincs, akkor mégis mi a fenének nézzük meg?

A válasz pedig egyszerű: Michelle Yeoh. Na jó, nem ilyen egyszerű. Tény, hogy a női Jackie Chan (azért nála szebb), fantasztikusan kung fu-zik és legalább annyi elképesztő kaszkadőrmutatványt mutat be nekünk, mint híres neves kollégája, ráadásul személyisége nagyon feldobja magát a filmet is. Minden szempontból tökéletesen méltó párja a világsztár Jackie Chan-nek , meggyőződésem, hogy elsősorban ennek a filmnek köszönhetően kapta meg később a Holnap markában című 007-es kaland női főszerepét, ahol hasonló kvalitásait kellett újfent bizonyítania. 

A másik tényező, amivel a Rendőrsztori 3 jobb a többi Jackie Chan filmnél, hogy ennek van a legjobb története. Persze, nem kell nagy dolgokra gondolni, de legalább rendesen van eleje, közepe, vége, nem pedig csak két bunyó, vagy két poén között próbálják meg kitölteni az űrt. Ami pedig a lényeg, azok az akciójelenetek. Ezúttal sokkal több lövöldözést láthatunk, mint azt Jackie Chan filmjeitől eddig megszoktuk. Ezek látványvilágukban nem érik el az akkoriban készült John Woo, Ringo Lam és persze Chow Yun Fat nevével fémjelzett heroic bloodshedek látványvilágát, de a '80-as évekbeli amerikai átlagot simán megütik. Jackie-ék pedig ezeket a jeleneteket is fel tudják tölteni olyan burleszkszerű humorral, ami eddig leginkább a verekedéseit jellemezte. A fináléban pedig egy olyan szinten fantasztikus akciójelenetsort láthatunk (címszavakban: kocsik, helikopter, motor, vonat) tökéletesen valósághűen, mindenféle kaszkadőr nélkül, amitől egyik ámulatból a másikba esünk, az államat pedig folyamatosan próbáltam visszahelyezni a padlóról, de nem sikerült. Komolyan, ez még ma is lenyűgöző, mindenfajta túlzás nélkül, csak néztem, hogy ez a Jackie meg Michelle nem normálisak, hogy ezeket képesek voltak bevállalni.

Ha eddig nem volt világos: Nézzétek meg a Rendőrsztori 3-at!

Zöld hentesek

2011. október 17. - Santino89

Elképesztő, hogy Mads Mikkelsen mekkora színész. Eddig csak 3 filmben láttam, mindháromban teljesen más karaktert alakított, igencsak jellegzetes arca ellenére szinte felismerhetetlenül különböző figurákat. A Casino Royale-ban, hűvös, de szadista főgonoszt, az Ádám almái-ban egy valószínűtlenül jóságos, ám végletekig elgyötört papot, itt pedig... a hentest.

Az Ádám almái bebizonyította számomra, hogy érdemes odafigyelni a dán filmekre, főleg akkor, ha a rendező Anders Thomas Jensen. A Zöld hentesek pedig nagyon-nagyon hasonlít az Ádám almáira, az egyetlen probléma vele, hogy utóbbi filmet előbb láttam. A Zöld hentesek is egy hangulatos dráma, vígjáték elemekkel. De ez nagyon fekete humor, ami helyenként sokakat megbotránkoztathat. Azon például nem szokás röhögni, ha valaki elmeséli, hogyan verték gyerekkorában, de itt úgy van megírva a jelenet, hogy egyszerűen vicces lesz. A forgatókönyvet is remekbe szabták, ahogy az információkat és az összefüggéseket adagolják nekünk folyamatosan, ezzel fenntartva a néző érdeklődését. Külön érdekesség, hogy mennyire durván sérült karaktereket állítanak be főhősöknek. Ilyen lúzerek amerikai filmekben sosem fordulhatnának elő. És szánjuk őket, aminek következtében együtt tudunk érezni velük, de a rendező a figurák cselekedeteivel mégis el akar idegeníteni minket tőlük. Mindamellett persze ez egy humorforrás is, hogy ennyi szar dolog történt velük. A történet vége pedig nem tartogat számunkra se katarzist, se igazságtételt, hanem csak egyszerű megbékélést. Még boldogságnak sem lehet igazán nevezni, csak mi is érezzük, hogy itt, és így kell hogy véget érjen ez a történet.

Minden működik ebben a filmben, kiválóak a színészek, jó az alapötlet, és különleges a végeredmény. Kár, hogy az Ádám almáit előbb láttam.

Amikor a farok csóválja

2011. október 17. - Santino89

Átkozottul vicces és nyugtalanító ez a film. Már témájából adódóan is kétségeket ébreszt bennünk, gondolkodásra késztet a médiával kapcsolatban. A film is úgy áll a saját magához, hogy ugyan csak viccelünk, de ki tudja, mi van ha mégse? A két zseniális színész Dustin Hoffmann és Robert De Niro pedig egyaránt sziporkáznak a szerepükben. Dustin Hoffmann az önfejű, önimádó producer, Robert De Niro pedig a "problémamegoldó". Annak ellenére, hogy ő a főszereplő nem igazán tudunk meg róla túl sok mindent, nagyon titokzatos figura marad. Mindkettejüknek remek szövegeket írtak, igazán szellemes párbeszédek bontakoznak ki. Igazából ebben a filmben minden működik a kiváló aláfestő zenétől kezdve, a zseniális történeten és befejezésen át egészen a szép fényképezésig. Érdemes megnézni, mert egyrészt könnyed szórakozás, másrészt utána egy kicsit más szemmel tudjuk nézni a tévét.

A saint tropez-i csendőr

2011. október 16. - Santino89

Nos igazából, amikor a Louis De Funesről beszélek, olyankor elsősorban a Csendőr sorozat jut eszembe. Fekete-fehéren indul a film, amin igencsak meglepődtem, úgy emlékeztem az összes Csendőr színesben készült már. Aztán kiderült, hogy így is van, csak a készítők jó érzékkel színtelennek ábrázolták a francia vidéket, és rikítóan színesnek Saint Tropez tengerparti városát. Számtalan apró humor csattan el, csak úgy éppen mellékesen a játékidő során, gyakran szellemes szóviccek formájában. Nem tudom, hogy ezek az eredeti francia szövegben is benne voltak-e, de igazából tökmindegy, mindenképpen a fordítók elképesztő kreativitását és leleményességét bizonyítja számunkra. Louis De Funes jól megszokott karaktere pedig végképp kikristályosodik: a lefelé két lábbal rúgó, felfelé minden létező eszközzel nyaló izgága, kissé idegbeteg kisember figurája, akinek azért legbelül aranyszíve van, és akin minden egyes alkalommal képesek vagyunk jóízűeket nevetni. A lányát alakító Geneviéve Grad pedig egy olyan természetesen szép és bájos nőideált képvisel, amely soha nem fog kimenni a divatból.

Érdekes, hogy az európaiak mennyire másképp viszonyulnak a cselekményvezetéshez, meg a forgatókönyvíráshoz, mint a manapság követendő példaként felhozott amerikaiak. Ez egyszerűen egy másik iskola, a sztori itt csaponghat kedvére, a történet szempontjából funkcióját nélkülöző, ám a néző rekeszizmának annál fontosabb jeleneteket láthatunk a csendőrök álmairól, vagy éppen a nudisták leleplezéséről. Simán előfordulhat, hogy egy jelentéktelennek tűnő mellékszál változik a sztori fő csapásirányává, a rosszfiúkkal pedig csak az utolsó két percben foglalkoznak, hisz senkit sem érdekelnek igazán. Helyette megkapjuk a francia vígjátékokra oly jellemző félreértéses-bújkálós-jelmezcserélős poénokat. És ez a fajta szertelenség elképesztően üdítő a mai hollywoodi tucatsablonok tengerében. Nem mellesleg pedig szanaszéjjel nevethetjük magunkat a mai napig. A tengerparti helyszíneket és a szép fényképezést pedig különösen jó nézni a jó meleg szobában, vasárnap délután ilyen hideg időben.

És megint dühbe jövünk

2011. október 16. - Santino89

"Pisztácia elfogyott, csokoládé nem is volt"

Ez az idézet elég jó példa a híres páros nevével fémjelzett filmek humorára. Én meg komolyan elgondolkodtam ezen a jeleneten, hogy ezek tényleg azt várják tőlem, hogy azon röhögjek, hogy Bud Spencer újra és újra elmondja a fagyikínálatot, Terence Hill meg újra és újra fagyit kér?

Ez a film is tele van olyan szövegekkel, amiket azóta is idézgetnek, és valóban van pár jól eltalált beköpés, de nem igazán tudom ebből menni köszönhető a kiváló magyar szinkronnak. A krumplishal például tutira magyar találmány, az eredeti olasz hangsávon Bud egy büdös szót nem szól, Bujtor István pedig lazán bemondja. A magyar szöveget Schéry András fordította elsőrangúan, mint mindig, a színészek pedig csodálatosak, különösen Csákányi László vicces Papi szerepében. Szerencsére ezt a filmet soha nem próbálták meg újra leszinkronizálni, így mindenképpen az eredeti Pannónia Filmstúdiós változatot fogjátok hallani, ha megnézitek. És ezt aztán annyiszor adta a tévé, hogy biztosan láttátok, mert ezt még én is láttam, ami az utolsó sirályos poénról ugrott be, de már előtte is voltak gyanús jelek.

Ha filmként kell értékelni, a Különben dühbe jövünk-nél jobb, de a Bűnvadászoknál gyengébb. A helyszín ismét Miami, a zene jó, de nem annyira, és a poénok sem ütnek akkorát. Delfinekkel próbálták kicsit feldobni a sztorit, nem túl sok sikerrel. A tempó legalább pergős, de a film közepén elég poénos, amikor kitalálják ezt a testvér-szálat, meg behozzák új karakterként a Papit. Mintha a forgatókönyvírók hirtelen rájöttek volna, hogy ez a történet így önmagában kevés lesz a játékidőhöz, valami plusz kéne még bele. Egyébként abszolút tök felesleges újra és újra összeismertetni Budot és Terence-t, hisz mindig teljesen ugyanazt a karaktert játsszák mindketten, mégis újra és újra meg kell néznünk, ahogy megismerik egymást. Persze erre mindig elmegy legalább fél óra, aztán a bunyókkal még fél óra, így már csak a maradék egy órára kell valami alibisztorit kitalálni. És mivel ezek még így is tök mellékesek, nem csoda, hogy mindenkinek a fejében tökéletesen összekeveredik az összes Bud Spencer-Terence Hill film.

Egyébként érdekes, hogy még a '70-es-'80-as években is mekkora igény volt a némafilmkorszakból ismerős burleszk műfajra. Az embereknek úgy látszik mindig igényük lesz arra, hogy valaki seggre essen, és jól ki lehessen röhögni. A különbség csak az, hogy Chaplin például akrobatikus ügyességű kaszkadőrmutatványokat mutatott be komoly társadalmi mondanivaló kíséretében.

La Chiesa

2011. október 16. - Santino89

Bevallom, nagyon hatalmas, már-már túlzó elvárásaim voltak a The Church-el kapcsolatban. Michele Soavi rendező miatt szereztem be ezt a filmet, aki a korábban már tárgyalt Deliria/Stragefright/Lámpaláz című alkotást jegyezte, ami szerintem minden idők egyik legjobb horrorfilmje, elképesztő hatással volt rám. És akkor itt még meg kell említenem a Dellamorte Dellamore című klasszikust, amely a legkülönlegesebb filmek közé tartozik. Na ezek után A templom-nak is minimum kurvajónak kellett lennie.

Sajnos ezekhez a mozikhoz egyszerűen nem tudott felnőni. Helyenként kifejezetten unalmas volt, és bár végig éreztem a kiváló zenei aláfestésnek köszönhetően egyfajta nyugtalanságot, azért ez egy Soavi filmtől kevés. A végén beindultak az események, és a La Chiesa átváltozott egy Fulci rosszabb filmjeire emlékeztető, minden logikát nélkülöző, szürreális rémlátomássá. Lenyűgöző képek sorjáznak itt, sőt némely jelenet kifejezetten gyönyörű, de nem áll össze olyan egységes egésszé , mint a Deliria esetében.

A külső jeleneteket egyébként Budapesten forgatták, és fantasztikus az a rész, amikor a kamera átszáguld éjszaka a Lánchídon keresztül a Pesti oldalról a Budaira. Ezenkívül látható egy szerepben a még nagyon fiatal, hamvas Asia Argento, a későbbi gyönyörű szexdémon, mellesleg a nagy horrorguru Dario Argento lánya. Már ebben a filmben is nagyon édes, jelenléte jót tesz a filmnek. A színészekről olvastam valahol negatív kritikát, igazából semmi baj velük, hozzák az átlag horrorszínvonalat, és nem válnak olyan idegesítővé, mint a Deliria színészei. Mindent összevetve a La Chiesa így is kitűnik a világ horrorfilmterméséből, egy érdekes alkotás, egyszer mindenképpen érdemes megnézni, csak ne hasonlítgassuk Soavi többi munkájához.

Az elnök különgépe

2011. október 16. - Santino89

Ebből látszik, hogy tudnak ezek az amcsik filmet készíteni. Ez az alapanyag egy izgalmas tévéfilmhez bőven elegendő lett volna, ehelyett telepakolták sztárokkal, meg látványos légijelenetekkel.

Nehéz szemet hunyni a tipikus amerikai giccs és viccesnek ható pátosz felett, ahogyan a szent, tökéletes elnöküknek tisztelegnek a naplementében, mielőtt feláldozzák magukat érte. Azt is nehéz lenne nem észrevenni, hogy '97-ben az oroszokat ellenségnek beállítani már nagyon durván lejáratott, sőt kifejezetten anakronisztikus húzás a fantáziátlan készítők részéről. A háttérben folyó politikai szarkeverések pedig nagyon haloványak, azokhoz képest, amikhez később a 24-ben volt szerencsénk. A történet maga pedig alapvetően egy Die Hard szituáció, amelyet rengeteg akciófilm használt fel a kilencvenes években.

Mégis élvezetes film Az elnök különgépe. Ha már Harrison Ford játssza az elnököt, akkor ezúttal megkapjuk ennek az örökkévaló karakternek az akcióhős változatát, de úgy, hogy viszonylag hihető marad az összkép. Ford jól alakít, kihozza a szerepből amit lehet, szegény Gary Oldmannek viszont nagyon hálátlan dolog volt ennyi nagyszabású és emlékezetes gonosztevő után (Leon, a profi, Tiszta románc, Dracula) egy ilyen sablongonoszt játszania, de az látszik, hogy megpróbált életet lehelni bele. Az elnök különgépe sablonos mivolta ellenére kifejezetten izgalmas, és egyre izgalmasabbá válik, ahogy folyik a cselekmény, egészen a végső légi csatáig. Külön jó suspense húzás, ahogy az áruló személye rejtve marad a főhősök elől.

Szóval, ha szemet tudunk hunyni a jellegzetes, és visszataszító amerikai önajnározás, és elnökkultusz felett, akkor egész jó szórakozásban lehet részünk. Más kérdés, hogy ma már a Bush éra után ilyen film nem készülhetne el. Viszont szívesen megnézném a paródiaváltozatát, amelyben egy gyáva és cingár elnök mindenáron menekülni próbálna, de a végén a sajtó mégis hősnek kiáltaná ki.

Bűnvadászok

2011. október 15. - Santino89

" - Hogy bírod a piát?

- Az első öt litert nagyon jól, a hatodiknál elkezdek kötekedni. És te?

- Hogy? Viccelsz? Whisky-n nőttem fel, a vérem 86 fokos."


Bud Spencer-Terence Hill egyik legnépszerűbb, legsikeresebb közös filmjéről van szó, melyből rengeteg szállóigét lehetett volna kezdésként felhasználni, például a sokat emlegetett "Te mondd, hogy rablótámadás, a te hangod mélyebb!" sort, amelyet egy-egy remixben a mai napig hatalmas üdvrivalgás fogad bármilyen sznob is a tánctér.

De nézzük magát a filmet! Hogy tehet szert ekkora népszerűségre egy olyan film, amelynek gyakorlatilag nincs története, és színészi játékról is legfeljebb csak Terence Hill esetében ejthetünk szót. Ezen kívül persze ebben is vannak gyerekes poénok, és a történések sem száguldoznak olyan rohamtempóban, mint ahogy azt manapság megszoktuk, mégis a mai napig zabálják ezeket a filmeket.

Magyarországon nem olyan nehéz kitalálni, miért volt ekkora sikere Budék filmjeinek. A Bűnvadászok Miami-ban játszódik, egy egzotikus, szép környezetben, amivel már jobb, mint a Különben dühbe jövünk, és a hétköznapok szürke valóságából is képes kiragadni. Főhőseink olyan prolik minden filmben, akiknek egyszerű igényeik vannak: szeretik a piát, a sört, meg a whisky-t, szeretnek jókat enni, főleg virslit, vagy hamburgert. Ezenkívül véletlenül sincs semmi stílusuk, és a konfliktusmegoldó képességeik is kimerülnek pár viccesen lekevert tenyeres parasztlengőben. A történetek nem követelnek meg semmilyen agymunkát, ellenben tökéletesen ki tud kapcsolódni az ember, és elröhöghet a jó beszólásokon, meg a nagy pofonokon. Közben a háttérben szól valami szintén nagyon egyszerű, ám annál dallamosabb és élvezhetőbb melódia.

Így nem csoda, hogy a munkából hazatérő panelpatkánynak és a parasztgyereknek egyaránt a szíve csücske a '70-es évekbeli Stan és Pan összes közös filmje. A Bűnvadászok ráadásul pergősebb is, mint a Különben dühbe jövünk, jóval többet lehet rajta röhögni, és valóban kellemes kikapcsolódás végignézni. Nem akar semmivel se többet, mint amit nyújt, de azt legalább jól csinálja.

Fantomas

2011. október 15. - Santino89

Újabb francia sikerfilm 1964-ből. A Fantomas-t természetesen láttam már sok-sok évvel ezelőtt. Vagy ha nem is ezt a részt, hát valamelyik folytatását biztosan. A címszereplő karakter a némafilm korszakában folytatásos horrorfilmekben szerepelt, mikor 1964-ben elővették, egy teljesen más stílusú karaktert formáltak belőle, egy olyan bűnözőt, aki képes bárki eszén túljárni, és képes bárki arcát magára ölteni. Bár ez utóbbi aspektus ma már kicsit gagyinak tűnik, de egy ennyire régi filmnek sokmindent képesek vagyunk megbocsátani. Ezt az érdekes karaktert ráadásul körbevették a korban oly népszerű 007-es filmek külsőségeivel: Fantomas titkos bázisát akármelyik Bond gonosz megirigyelné, kocsija pedig a híres szuperügynök kütyüivel van ellátva. Egyébként is láthatunk itt izgalmas autós üldözést (elég a film fináléjára gondolni, ami önmagában egy majdnem fél órás hajsza), lövöldözéseket és bombatámadásokat. A főszerepben Jean Marais, a kor talán legnagyobb francia sztárja (Belmondo és Delon még csak ekkoriban kezdtek befutni), mellette pedig a komikusi tehetségét akkor már jópár filmben kamatoztató Louis De Funes. Mondhatni tökéletesen sikerre ítélték az alkotók a Fantomast, a folytatással kecsegtető befejezés is erről árulkodik. Ma már azért kicsit idejétmúltak a felgyorsított akciók és a jamesbondos külsőségek, a fék nélküli száguldás felesleges poénkodásai pedig kifejezetten kínosak. Ami azonban még ma is szórakoztatóvá teszi a filmet az egyértelműen Louis De Funes, akinek túlzó gesztusain és csak úgy mellékesen odavetett hülye beszólásain a mai napig jókat lehet kacarászni. Erre persze a kiváló magyar szinkron is rátesz, amiben Haumann Péter zseniálisan bohóckodik, valószínűleg még az eredetit is túlszárnyalva.

Utódomra ütök

2011. október 15. - Santino89

Valahogy sejtettem, hogy ez lesz a vége. Annyira lehúzták mindenhol ezt a filmet, amennyire csak lehetett. Valójában már az első rész sem volt olyan nagy szám, kicsit túlértékelték, önmagában nem több egy átlagosnál valamivel jobb vígjátéknál. És bár részről részre gyengült egy kicsit a sorozat, azért a színvonalat nagyjából mégiscsak sikerült megtartani. Robert De Niro zseniális, ahogy a komikusi vénáját megcsillogtatja ilyen idős korára. Ben Stiller volt talán a legkevésbé vicces, és Jessica Alba is éppen kezdett már idegesíteni, amikor szerencsére nekivetkőzött egy kicsit. Egy ilyen jó nő jelenléte legalább annyira üdítő, mint Owen Wilson egész karikatúra karaktere, vagy Dustin Hoffmann és Barbra Streisand rövid jelenléte. Harvey Keitel is feltűnik egy aprócska szerepben, amiben pont Robert De Niro-val kell veszekednie. Aki kicsit jártasabb a filmtörténetben, az értheti, hogy ez miért poén. A filmparódiák (Keresztapa, Cápa) szintén ütősre sikerültek. És ami a lényeg: a film vicces. Az Utódomra ütök szórakoztató, sokat lehet rajta röhögni, ami ritkán mondható el egy vígjáték harmadik részéről. Más kérdés, hogy úgy érezhették a kritikusok (és valamiért a nézők is, lásd nagyon alacsony imdb pontszám), hogy most már elég a Fockerekből, el kell rúgni felettük a port. Pedig sokkal eredetibb és szórakoztatóbb, mint az év nagy durranásának szánt hihetetlenül lapos Másnaposok 2, Szerintem pár év múlva már az Utódomra ütök-öt sorozat méltó darabjának fogják tartani, és ugyanúgy fognak rajta nevetni, mint az előző két részen. Én mindenesetre remekül szórakoztam, gyorsan eltelt ez a 97 perc.

Fekete tulipán

2011. október 14. - Santino89

Alain Delon 1964-es kalandfilmje nem egy igazán emlékezetes darab, sokkal inkább egy könnyed vasárnap délutáni szórakozás, annak viszont tökéletesen megfelel. Delon remekül alakítja a két testvér teljesen eltérő szerepét, és a film kora ellenére hihetően jelenítik meg egy képen a két Delont. A tempó meglepő módon igencsak pörgős, nincs sok időnk unatkozni. Természetesen megkapjuk az összes kalandfilmes klisét, némi humorral tarkítva. A könnyed szórakozásba csak a legvégén törik bele a készítők bicskája, amikor túlságosan is félvállról kezelik egy amúgy igencsak fontos szereplő halálát. Bár az is igaz, hogy nagyon meglepő volt ez a húzás, egyáltalán nem számítottam erre egy ilyen habkönnyű kalandfilmtől. A díszleteket meg a jelmezeket egyébként jó nézni mind a mai napig, viszont a kardpárbajoktól meg a csatáktól már nem esett le az állam, igaz nem is vártam tőle. A Fekete tulipán amúgy egy nagyon Zorro-szerű figura lenne, hisz mindketten nemesurak, akik gyakorlatilag tök ugyanolyan fekete ruhában, maszkban vitézkednek. A készítők ezt úgy próbálták tompítani, hogy megbonyolították még egy alteregóval a sztorit, illetve, hogy alig jelenik meg a főhős ebben a kosztümben. A többi szereplő sajnos már kevésbé érdekes, többségük csak komikus mellékalak, és sajnos a hölgyektől sem dobbant nagyobbat a szívem. Mindamellett továbbra is nyitott vagyok ezekre a régi, klasszikus kalandfilmekre, mert amúgy igencsak kedvelem a műfajt.

A gyilkosság

2011. október 14. - Santino89

Kubrick 1956-os filmje talán a legkevésbé ismert a filmográfiájából, pedig egy nagyon remek kis alkotással van dolgunk.

Egyetlen hibája, hogy Kubrick már itt is a rá jellemző hideg szenvtelenséggel ábrázolja a figurákat, így tulajdonképpen lehetetlen azonosulni bárkivel is. Ennek következtében akár lankadhatna is a figyelmünk, de a remek dramaturgia gondoskodik róla, hogy ez véletlen se történjék meg. Tarantino előtt negyven évvel már láthatunk egy több külön szálon futó gengsztermozit (ahol a gengszterek nem ismerik egymást), amelyben ugyanazt az eseményt az időben ugrálva több szemszögből is bemutatják. A feszültség fokozatosan növekszik, váratlan fordulatok sorjáznak, és hirtelen gyilkosságok történnek, gyakorlatilag teljesen értelmetlenül. Az operatőri munka szintén kiváló, Kubrick már ekkoriban is nagyon fontosnak tartotta a kiváló képkompozíciókat, a párbeszédeket pedig szintén elsőrangúan írták meg. Az utolsó előtti jelenet a kiskutyával pedig felejthetetlen.

De még így mindennel együtt is, A gyilkosság csak egy bemelegítés a Kubrik későbbi nagy dobásaihoz, amik a filmtörténet vitathatatlan ékköveivé nemesedtek az idő múlásával.

süti beállítások módosítása
Mobil