Oldfan ajánlására néztem meg ezt a filmet, azt mondta róla, hogy egy "lenyűgöző látomás". Mivel az amúgy rendkívül igényes magyar feliratot szintén ő készítette hozzá, így elég egyértelmű volt, hogy megnézem minél hamarabb.

Nincsenek ellenemre a távol-keleti alkotások, ha valaki, hát én vevő vagyok az ázsiai egzotikumokra. Ennek ellenére kétségtelen, hogy a nyugatias szememmel nem mindig értem ezeket a filmeket, és korántsem vagyok a téma szakértője. A Portrait of Hell tulajdonképpen egy allegorikus dráma, amely a művészet és a zsarnokság természetéről, illetve a kettő között feszülő örök ellentétekről szól a teljhatalmú sógun, illetve az ország legjobb festője közötti harcról. Az egész történetet érdekes képkompozíciók és különleges képi hatások kísérik, a lángoló fogat jelenete például a maga megrázó drámaiságában válik gyönyörűvé, ami szép bravúr a filmesek részéről.

Viszont ennek a következetesen véghezvitt metafora vonulatnak köszönhetően emberséget nemigen találunk a filmben. Azonosulni nem lehet senkivel, a festő döntései sokszor érthetetlenek, máskor tragédiába vezetnek. Az pedig kifejezetten szörnyű, hogy a végén hagyja a saját lányát elevenen elégni, csak azért, hogy neki legyen igaza. Az őt alakító Tatsuya Nakadai korának egyik legkiemelkedőbb színésze volt, aki bármilyen szerepben tökéletesen megállta a helyét, festőként itt valóban hipnotikus alakítást nyújt. A vele szemben álló sógun karaktere viszont semmivel sem több az ázsiai akciófilmek sematikus, sablonos, minden ízében romlott főgonoszaitól.

Szerintem kicsit több emberséggel még jobb film lehetett volna A pokol látképéből, de kétségtelen, hogy érdemes megnézni a különleges jellege, Nakadai alakítása, a képi hatások, illetve a mondanivaló miatt.

A vadak ura hozzátartozott a gyerekkoromhoz. Nem emlékszem, mikor láthattam először, de amióta az eszemet tudom, mindig megvolt nekünk életlen, narrátoros videokazettán Bestiák Mestere címen. A ’80-as években ugyanis a Bestiák Mestere (nektek is jobban tetszik a félrefordított, nemhivatalos cím?) az egyik legnépszerűbb film volt itthon is, a laktanyák és a kocsmai videózások egyik alapműve. Hivatalosan csak 1992-ben mutatták be, akkor kapta meg A vadak ura címet is, meg a szinkront is, de akkor már nem igazán keltett feltűnést.  Amerikában szintén a ’80-as években vált népszerűvé, de teljesen más okból: az akkor induló kábeltévék egyik kedvenc filmjévé lépett elő, az HBO annakidején állítólag átlagban napi négyszer levetítette, így ott is hamar kultuszfilm lett belőle, amit mindenki ismert. Senkit sem érdekelt, hogy gyakorlatilag egy sima Conan utánzatot néz (bár ez vitatott, mivel gyakorlatilag két hónap a különbség a két film premierje között, mégis nagyon szembetűnőek a hasonlóságok), és az sem, hogy a The Beastmaster nem egy jó film. Sőt, kifejezetten rossz. Én mégis nagyon szeretem.

Magyar thriller, ami az '50-es években játszódik? Még szép, hogy kíváncsi vagyok rá!

Nem is olyan rég írtam Woody Allen  Férfit látok álmaidban című végtelenül középszerű filmjéről, ami most kiderült, hogy gyakorlatilag nem más, mint a Férjek és feleségek remake-je. És mint a remakeknél oly gyakran előfordul, az eredeti ezúttal is sokkal jobb.

A Férjek és feleségek komoly drámai, illetve filozofikus dolgokkal foglalkozik, melyek ráadásul nagyon életszerű problémákból indul ki, és rendkívül bölcs megoldásokkal zárulnak le. Mindemellett rendkívül szellemes is a film, amely javarészt a remek párbeszédekből, illetve a szánalmas szereplők jelleméből fakadó humor, és igen jól működik. A színészek pedig nagyszerűek, de ki kell emelnem közülük az ekkor még nagyon fiatal Juliette Lewis-t, akiből a filmvászon messze legjobb Lolitája lehetett volna, annyira bájosan alakítja a rendkívül érzéki és erőteljes szexuális kisugárzással bíró tinikaraktert. Bár a történet szerint 21 éves ugyan, de nézzétek meg a filmet, és majd rájöttök, miről beszélek! Éppen ezért kissé álszent Woody Allen végső önmegtartóztatása a végtelenül romantikus csókjelenet után, pláne ha a színész-rendező magánéletére gondolunk. Ilyen szempontból Woody Allen számomra mindig is sokkal hitelesebb volt az Agyament Harry antihőseként. Továbbá a kifejezetten sokat rángatózó kameramunka se nyerte el a tetszésemet, számomra sokkal inkább volt elidegenítő hatású, pedig pont az ellenkezője lett volna a cél.

A Férjek és feleségek egyértelműen a Woody Allen életmű egyik igencsak kiváló darabja, amit azért nem sorolnék a legjobbak közé. Más kérdés persze, hogy egy ennyire jó mozi más rendezőnek az élete csúcspontja is lehetne.

Hongkong se sokkal jobb, mint Hollywood: a Szebb holnap első részét még el akarták égetni a producerek, de amikor a valaha készült legsikeresebb filmjük lett, egyből a következő évben meg is csinálták a második részt. A hollywoodi folytatásokkal ellentétben ezúttal nem az eredeti felturbózott, szolgai másolatát láthatjuk, viszont az álomgyárban ritkán fordul elő az, ami a Szebb holnap 2 esetében: hogy elvegyék a sikeres rendezőtől a kész filmet és szanaszét vágják. Sajnos itt ez történt, így már sosem tudjuk meg, eredetileg milyen lett volna a Szebb holnap második része.

Az amerikai történelem legendás alakja volt William Frederick Cody abban az időszakban, amikor az ország kezdte elnyerni a ma ismert területi formáját. Ha most néhány ember megvakarja a fejét, mondván, mennyire kezd megkopni a memóriája, mert az illetőnek a neve sem rémlik, ne keseredjenek el. És ha azt írom le, hogy: Buffalo Bill? Gondolom, erre már sokan mondják magukban: "Ja, hogy ő...." A világon bár merre jár az ember, biztosan talál olyanokat, akik számára ez a név egybeforrott a Vadnyugat szóval. Ez a mozi az életéről, pontosabban, inkább a legendájának kialakulásáról szól.

A már jó nevű scout (felderítő), megvéd pár részeg indiántól egy amerikai szenátort, no meg a gyönyörű lányát. A két fiatal között már az első találkozáskor felszikrázik valami, ami megalapozza egy kapcsolat tartalmát. Ám a szerelem beteljesüléséig még hosszú az út, sok az akadály. De Ámor hatalma még a vad határvidéken, vagy a nagyváros forgatagában is érvényesül, álljon bár indián fölkelés vagy váratlan tragédia az útjába....

Alain Delon és Lino Ventura közös filmje igazából semmilyen szempontból nem győzött meg. Korántsem tartozik persze a nézhetetlen kategóriába, például a zenéje kivételesen jól sikerült, és a készítők is ügyesen használják fel. Ezen kívül akad pár figyelemreméltó jelenet is, például amelyben autóroncsok és alkatrészek dobolásával lejtenek hőseink trópusi táncot. Még dráma is található a filmben, no meg egzotikum, mindez pedig elég ahhoz, hogy egy hangulatos kis európai mozi legyen.

A színészek alapból jók lennének (kivéve Joanna Shimkust), de igazából nem tudnak emlékezeteset alakítani. A karaktereikben elvileg benne rejlene a szabadság utáni vágy, illetve a folyamatos adrenalinkényszer, de mi a nézők, igazából ebből semmit sem érzünk. Ugyanígy a köztük lévő érzelmi hálókat sem mutatja be kellőképpen a film. Mindezzel még abszolút nem lenne gond, ha egy pergős, kalandos, humoros mozival állnánk szembe, de sajnos ezek az elemek, mind nagyon hiányoznak a történetből. A tempó elég lassú, a valódi cselekmény pedig jó 40 perc elteltével indul csak be, de ezek után se lesz sokkal gyorsabb, a karaktereket pedig nem tudjuk annyira szeretni, hogy bárhova velük tartsunk. Így a Kalandorok legfeljebb csak a zenéje miatt válhat kissé emlékezetessé, ami azért lássuk be, elég kevés.

A ’80-as évek közepén a hongkongi akciófilmek már több mint egy évtizede a harcművészetről szóltak, ami a legnépszerűbb filmes importcikkük is volt egyben. A lövöldözést megtartották az amerikaiaknak. Aztán John Woo, egy középszerűnek tartott rendező elkészítette a Szebb holnapot. Nehéz ennek a filmnek a hatásáról írni. Az egy elhanyagolható dolog a mi szempontunkból, hogy öltözködési divatot teremtett előbb a hongkongi fiatalok, majd Tarantino hőseinek körében. Az már érdekesebb, hogy létrejött a heroic bloodshed műfaj, mely jelentősen megváltoztatta a hongkongi akciómozikat a ’90-es évek elejéig. Olyan gyöngyszemek készültek, mint például A bérgyilkos, vagy a Fegyverek istene, amik aztán később az USA-ban is nagyon népszerűek lettek, és komoly hatást váltottak ki az amerikai filmekre, és nem csak azért, mert néhány jelentősebb rendező átment Hollywoodba, hanem mert olyan elismert filmkészítők, mint Tarantino, Rodriguez, vagy éppen Tony Scott rengeteg mindent átvettek a hongkongiaktól. Nekik köszönhetően az amerikai közönség is megismerte, és megszerette ezeket a hongkongi akciókat.

A rendszerváltás után, 1990-ben az addigi gyakorlattal ellentétben már a készítés évében bemutatták itthon ezt a vadiúj amerikai krimit. És szerintem nagyon benézhettek valamit a címadásnál, ugyanis nem a film címét, hanem a plakát mottóját "Trust him... he's a cop" fordították le, ami borzasztóan hülyén veszi ki magát, ráadásul valószínűleg nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy nem egy különösebben ismert mozi ez itthon. Pedig nagyon megérdemelné.

Utánanéztem a rendező, illetve a forgatókönyvíró munkásságának, sem ezelőtt, sem ezután nem alkottak igazából semmi maradandót, de az Internal Affairs (maradjunk az eredeti címnél) kifejezetten ütős munka. A forgatókönyv rendkívül fordulatos, összetett, jobbnál jobb szituációkat vonultat fel, tele van remek karakterekkel, szóval igazi kincs egy profi rendező számára, olyasmi amin csak rontani lehet. És a rendező Mike Figgis azért tényleg elszúrt 1-2 dolgot; bár a cselekmény egy percre sem ül le, de mondjuk a feleslegesen belassított, menőnek szánt akciójelenetek egyáltalán nem illenek bele az amúgy kifejezetten realista kiállítású és cselekményvezetésű moziba. Ráadásul a sátáni főgonosz szerepére kiválasztotta a bájgúnár Richard Gere-t, amelynél nem is nagyon tudnék félresikerültebb színész választást mondani. A vicc pedig az, hogy tökéletesen működik a dolog. Elsősorban persze az elképesztően jól megírt karakter miatt, illetve azért mert Gere-től pont nem számítanánk egy ilyen figurára, ugyanígy a forgatókönyvnek is épp ez a lényege, hogy a kemény, de szívtipró zsaruról álmunkban sem gondolnánk, hogy ő maga a megtestesült gonosz. Ez az első film, ahol úgy éreztem, hogy Richard Gere-nek van jelenléte és tekintélye a vásznon, bájos mosolya mögött pedig folyamatosan munkálkodnak a démoni erők. Mellette Andy Garcia csak szimplán egy hiteles jófiú lehet, ahogy a többi színésszel sincsen gond egyáltalán, de ez elsősorban Gere filmje. Erre a magyar szinkronban nagyon rásegít, hogy Vass Gábor lett a szinkronhangja, aki ugyanúgy nem illik hozzá sem, ahogy Bruce Willishez sem, de a Die Hard-beli alakításától eltérően itt ez a kemény hanghordozás rengeteg pluszt ad hozzá a szerephez. Könnyen el tudnám képzelni, hogy eredetiben közel sem ennyire hatásos az összkép.

Nézzétek meg ezt a filmet az intelligens, csavaros és összetett forgatókönyve miatt, illetve azért mert Gere-t a büdös életben nem láthatjátok bárhol máshol értékelhetően alakítani, itt pedig kifejezetten miatta működik az egész. Nekem tulajdonképpen jobban tetszett, mint a kissé hasonló témájú, ám jóval híresebb és szintén kiváló Denzel Washington-os Kiképzés

Ha a ’90-es évek legjobb kalandfilmje Az utolsó mohikán, akkor a második legjobb feltétlenül a Zorro álarca. És nem mellesleg a valaha készült legjobb Zorro film is egyben.

 A hős a magyar nézők számára leginkább a Walt Disney féle sorozatból ismert, melyet a ’60-as évek végén és a ’90-es évtized közepén is láthatott a nagyérdemű, újabban pedig a Duna tv tűzte műsorára. Eredetileg egy 1919-es folytatásos ponyvaregény a The Curse of Capistrano főhőseként látta meg Zorro a napvilágot, 1920-ban pedig már el is készült az első filmváltozat Douglas Fairbanks-el a főszerepben. Nagyon humoros és kalandos kis filmecske kerekedett ebből akkoriban, tele a kor elsőrangú kaszkadőrmutatványaival. A következő nagy állomás Tyrone Power 1940-es Zorroja volt, melyben inkább a romantikára helyezték a hangsúlyt, ennek ellenére kiválóan sikerült, remek zenével és néhány egész jó vívójelenettel. Maga Zorro alig néhány perce tűnik fel a filmben (nem véletlen, hogy a magyar cím csak simán Kard és szerelem), mégis Tyrone Power talán a legjobb választás az összes eddigi színész közül Zorro szerepére. A következő évtized Disney sorozatának bár megvan a maga nosztalgikus bája, mégis szembetűnő mennyire régen készült, mennyire stúdióban, és mennyire gyerekeknek. Ettől függetlenül természetesen nem véletlenült vált generációk kedvencévé (köztük az enyémé is). Jellegzetes karakterei, mint a néma szolga, Bernardo, vagy a kövér Garcia őrmester sokunk emlékezetébe belevésődtek. A kalandok mindig megmaradtak a maguk műfajában, humorból sohase szenvedtünk hiányt, és minden rész végén volt egy pár percnyi kardozás, vagy vágtázás is, általában valami jó ügy érdekében. Ezért sokaknak ez az egyetlen igazi Zorro. Említést talán még az '70-es évekbeli Alain Delon-féle változat érdemelne, a finálé maratoni hosszú kardpárbajával.

Végül megérkeztünk tárgyalt filmünkhöz a ’90-es évekbe, amikor úgy döntöttek ideje modernizálni a legendát.

Ma már senkinek se jut eszébe vitatni, hogy Kubrick mekkora zseni volt; a valaha született egyik legnagyobb rendező, akinek minden filmje felejthetetlen, de akár a Mechanikus narancsról, a Ragyogásról, vagy az Acéllövedékekről legyen szó, melyeknek minden egyes képkockáját tökéletesre csiszolta a mester, hogy hosszan beleégnek a néző emlékezetébe, az érző lélek valahogy mégis hiányzik ezekből a vitathatatlan remekművekből. Ez még Kubrick korai filmjére, a Gyilkosságra is teljes mértékben igaz, viszont kétségtelen, hogy így Kubrick a lehető legmesszebbről elkerülte a giccs csapdáját, érzelgősséggel még csak véletlenül sem vádolhatja senki sem. (Ez alól egyedül a gigaköltségvetésű Spartacus a kivétel, mely minden szempontból kilóg az életműből.)

A Gyilkosság után közvetlenül készítette el Kubrick A dicsőség ösvényeit, mely hatalmas kritikai és pénzügyi sikernek bizonyult, nem mellesleg pedig a hadsereg ábrázolása miatt igazi botrányfilm lett belőle a maga idejében. A dicsőség ösvényei sikeresen kiállta az idő próbáját, ma ugyanolyan felkavaró, mint amilyen 1957-ben volt. Láthatunk egy mai szemmel is teljesen korrektnek mondható csatajelenetet ugyan, azonban a film erősségeit nem ebben kell keresnünk. Ez a mozi ugyanis nem a véres hullák látványával akar minket befolyásolni, hanem azzal, hogy bemutatja a hadsereg embertelen gépezetét, amelyet nem mellesleg gyarló, képmutató, aljas emberek vezetnek, így nem a németek válnak az igazi ellenséggé, hanem a hierarchia legfelső szintjén álló tisztek. A halálraítéltek drámájával együtt mindez olyan felháborító lesz a sztori végére, amennyire csak el tudjátok képzelni. Adott egy abszurd helyzet, amiben szépen lassan megismerjük az elítéltek reakcióit, majd láthatunk egy szándékosan elképesztően hosszúra nyújtott jelenetet a kivégzés előtt, ami azért hatalmas húzás, mert végig reménykedünk benne az elítéltekkel együtt, hogy az utolsó pillanatban majd megmenekülnek. Az alapból erős forgatókönyvet Kubrick természetesen megtámogatja nekünk remekül időzített képi hatásokkal, továbbá elsőrangú színészi alakításokkal, Kirk Douglas például élete talán legjobbját nyújtja itt.

A befejezés pedig igazán megrendítő erejű, a leghatásosabb, legszomorúbb befejezések egyike. Így mindezekkel együtt pedig kijelentem, hogy A dicsőség ösvényei Kubrick legérzelemdúsabb filmje, az abszolút legjobb értelemben. Ha így nézzük, akkor talán kissé meggondolatlanul jelentem ki, hogy számomra a legjobb is. De a háborús filmek között egyértelműen kiemelkedő, és sokkal jobban tetszett, mint Kubrick másik sokkal híresebb mozija, az Acéllövedékek.

Michael Winner 1974-es filmjét mindig is egyfajta átmenetnek tekintettem a Piszkos Harry és a Taxisofőr között. Mindhárom amerikai filmben, egy magányos antihős, (akik azóta ikonikus figurákká nőtték ki magukat) próbál meg rendet tenni a mocskos nagyvárosban. A Bosszúvágy főalakja Paul Kersey jóval esendőbb és emberibb, mint a Clint Eastwood által megtestesített Harry Callahan. A cselekményt pedig kicsit gyorsabb, mint a Taxisofőrben. Persze a Bosszúvágy nincs is annyira kidolgozva, és nem is olyan jól felépített, mint Scorsese alkotása.

Mindenesetre a mozi (akárcsak az Ördögűző) egy eltúlzottan idilli életképpel indít, persze előre tudjuk, hogy az egész hamarosan tönkremegy, hisz nem véletlenül az a film címe, ami. A naplementés, pálmafás tengerparton a kidolgozott testű Bronson, és a magát elég jól tartó neje évődnek szerelmesen. Talán meg is feküdné a gyomromat, ha nem kezdődne el a vészjósló főcím és a tipikus ’70es évekbeli filmzene. Plusz kapunk egy direkt, ám rövid utalást arra, milyen rossz a közbiztonság New Yorkban.

"Per aspera ad astra" - veretes, klasszikus mondás, úgy illik, hogy hasonló mozi társuljon ilyen címhez. Ez feltétel nélkül teljesül, pedig korántsem volt egyszerű összehozni. Kezdve ott, hogy az 1980-as évekre bizony alaposan megkopott az egykor remek szovjet stúdiók eszköztára. Ekkor már az amerikai filmesek fényévekkel jártak előttük a lehetőségekben, hogy stílusos próbáljak lenni. A moszkvai olimpia sokba került, az afganisztáni már kivesézte az anyagi lehetőségeket a szovjet hadseregnél is, - a csillagháborús verseny érett a háttérben, -  így holmi művésznépségre igen kevés jutott, akiket ráadásul gyanakodva figyelt a hatalom, lévén, hogy mindenféle gyanús eszmék bukkantak fel a köreikben. Például az, hogy rosszul állnak a dolgok. Ilyet akkoriban még nem volt tanácsos megfogalmazni.

Miért működik a mai napig ez a film, holott már lassan 72 éves lesz? Persze a színészi játék már néha egy picit elavultnak tűnhet, de még ez sem akadály, ugyanis Joan Fontaine annyira szerethető, és minden pillanatában tökéletesen azonosulható főhősnő, hogy a színpadias hatásokat észre sem vesszük. Annál is inkább mert Laurence Olivier mélabús karaktere vele szemben annyira kiszámíthatatlan, egészen a film háromnegyedéig nem lehetünk tisztában vele, hogy mit érez valójában, mik a szándékai. De a legnagyobb meglepetés mégis inkább a házvezetőnő szerepében látható Judith Anderson, aki a megszállott hidegségével a mai napig a frászt hozhatja ránk elég könnyen.

Amikor először láttam, nagyot csalódtam a Diploma előtt-ben. Azonban kivételesen nem a filmben volt a hiba, hanem bennem. Először is vígjátékot vártam, és ugyan tényleg előfordult itt-ott néhány poén, mégis túlzás lenne rávágni erre a filmre, hogy vígjáték. Másodszor pedig nem értettem, miért tartják olyan nagy alkotásnak; egy csöndes, mai szemmel nézve visszafogott film. Persze a zene tetszett, meg az egész hangulat megfogott, de attól még úgy éreztem a számtalan felesleges epizóddal a csigalassú cselekményhez hiába társul a remek színészi játék. Pár év elteltével eszembe jutott, hogy újra meg kéne nézni. Nem tudom mi vitt rá, de meg akartam nézni. Az egyik kedvenc filmem lett.

A Diploma előtt nagyjából három nagy részre (felvonásra) osztható, amelyek eléggé elkülönülnek egymástól, és a zenei betétek is különválasztják ezeket a szakaszokat. Az első felvonás Mrs. Robinson és Ben, a második Mrs Robinson, Ben és Elaine, a harmadik pedig Ben és Elaine kapcsolatáról szól, miközben Ben folyamatosan változik a film során, hogy a végén ugyanoda lyukadjon ki, ahonnan elindult.