Miután az első Rémálom elég nagy hatást tett rám annak idején, természetesen rendkívül kíváncsi voltam a folytatásokra is. A második részt kihagyva (azóta már tudom, hogy jól tettem, mindig ki kell hagyni) egyből az Álomharcosokat sikerült megnézni késő éjjel a tévében. Hatalmas csalódás volt, ugyanis legendás elődjénél érezhetően gyengébb, kissé unalmasabb és jóval kevésbé félelmetes a film. Akkor még nem tudtam, hogy valami különös oknál fogva egyértelműen ezt a részt tartják az egyetlen korrekt folytatásnak.

A második rész bár nagy sikernek bizonyult pénzügyi értelemben, a kritikusok és a nézők is egyaránt fanyalogtak ilyen mélységes igénytelenség láttán, így a producerek ezúttal képesek voltak két évet várni hogy mozikba küldjék az új epizódot. A sorozat atyja, Wes Craven ezúttal mint társ-forgatókönyvíró és producer vett részt a munkálatokban, ami már azért jelent egy bizonyos fokú igényességet. Ugyanez mondható el a forgatókönyvről is, melyet öt író (köztük Frank Darabont) jegyez, ami általában nem jelent sok jót, de ebben az esetben mégis örvendetes, hogy valaki legalább dolgozott a könyvön, nem úgy, mint az ezt megelőző folytatás esetében. A rendezői székbe pedig Chuck Russelt ültették, akitől így utólag A maszkra, vagy A skorpiókirályra emlékezhetünk.

John Woo eredetileg a Szebb holnap vietnami háború idején játszódó harmadik részét készítette volna el, de a producerrel Tsui Hark-al végül annyira összekaptak, hogy Hark maga készítette el a filmet, John Woo pedig más szereplőkkel, a saját forgatókönyvével látott neki a munkának. A végeredmény egyértelműen Woo-t igazolja. Még Chow Yun Fat fájó hiánya ellenére is sokkal jobban sikerült a Golyó a fejben, mint a Szerelem és halál Saigonban. Bizonyos szempontból pedig még John Woo filmjei közül is kiemelkedő moziról van szó, igaz bizonyos szempontokból pedig alulteljesít.
A Golyó a fejben a vietnami háború nem csak egy love story történetének hátteréül szolgál, mint a Szebb holnap 3-ban, hanem a történet fontos része ez a háborús zavar és káosz. Nem szétzenélt melodrámát láthatunk a közepesnél alig jobb akciójelenetekkel, hanem egy kőkemény, nagyon megrázó háborús drámát. John Woo jó szokásához híven a nők ezúttal is teljesen háttérbe szorulnak; főhősünk, Ben feleségének gyakorlatilag semmibe sincs beleszólása, épphogy csak feltűnik a film elején és a végén. A szomorú szemű énekesnő bár eleinte fontos szereplőnek tűnik, de váratlanul őt is teljesen kivonják a sztoriból, hogy ismét Woo kedvenc témája, a barátság kerüljön előtérbe.

A Szebb holnap kapcsán írtam, hogy pénz szempontjából Hongkong semmivel sem jobb, mint Hollywood. Tökéletes példa erre a Szellemharcosok trilógia is. Az első rész egy kerek, tökéletesen lezárt történet, amit nincs sok értelme folytatni. Mégis megtették, és azt kell hogy mondjam, ez egyáltalán nem baj, ugyanis rengeteg ötletük maradt még az alkotóknak.

Robert Merle első, önéletrajzi ihletésű regényét 1949-ben írta meg, amelyet 1964-ben filmesített meg Henri Verneuil az akkortájt egyre népszerűbbé váló Jean-Paul Belmondo főszereplésével. A történet a második világháború idején játszódik, melyben a németek egészen az Atlanti óceánig szorították vissza a kétségbeesetten menekülő francia és angol csapatokat. Az angolok áthajózhattak, de a franciák ott találták magukat a tenger és a németek szorításában. Ezen a hétvégén játszódik a már magyar címében is rendkívül melankolikus és lírai Két nap az élet.

Penny Marshall rendezőnő nevéhez olyan filmek fűződnek leginkább, mint a Tom Hanks féle Segítség, felnőttem!, vagy a Micsoda csapat című habkönnyű vígjátékok, így nem mondanám, hogy ő lenne az ideális jelöltem ezen az igaz történeten alapuló, komoly, megható dráma elkészítésére. A forgatókönyvet író Steven Zallian ellenben vérbeli profiként olyan filmeket írt az azóta eltelt időben, mint a Schindler listája, a New York bandái, vagy épp a Tetovált lány. Az egyik főszereplő Robin Williams eddig a filmig leginkább vicces szerepeiről volt ismert, mint amilyenek Mork, vagy éppen Popeye, de a Jó reggelt Vietnam-mal, és a Holt költők társaságával már tett néhány lépést a komolyabb mozik irányába. Vele ellentétben Robert De Niro akkoriban igazi kaméleonnak számított, aki a '80-as években eljátszotta Al Caponét, illetve az Angyalszívben magát a Sátánt is, de alakított óvadékügynököt, bokszolót és stand up komikust egyaránt. Ezek után mi sülhetett ki ebből?

A hongkongi szuperpáros, a rendező John Woo, és a producer Tsui Hark, akik közösen készítették el az akkori hongkongi akciófilmek legjobb darabjait (a Szebb holnap 1-2-t és A bérgyilkost) útjai különváltak a Szebb holnap 3. része előtt. Konfliktusoktól eddig sem mentes, ám gyümölcsöző kapcsolatuk véget ért, mert teljesen más hangvételű filmben gondolkodtak. Azt tudták, hogy előzményfilmet akarnak készíteni, azt is, hogy a vietnami háború idején kell játszódnia az eseményeknek, azonban gyakorlatilag semmi másban nem értettek egyet. Ennek köszönhetően külön-külön elkészítették a saját verziójukat a vietnami háborúba keveredett hongkongi fiatalokról.

Elképesztően rég láttam már ezt az 1981-ben készült filmet, az emlékeim néhány fontosabb momentumot leszámítva teljesen belevesztek a múlt sűrű homályába.

Ezúttal a régi, klasszikus 1985-ben, a Pannónia Filmstúdióban elkészített eredeti Mokép szinkron adta az apropót a megtekintésre. És hát előkerült a szokásos helyzet, a szinkron ebben az esetben sokkal igényesebb magánál a filmnél. Kezdjük ott, hogy Csernák János hangszíne kiválóan visszaadja Stallone keménységét, ráadásul kategóriákkal nagyobb átéléssel játszik (érdemes megnézni a kurvaanyázós jelenetet), mint az éppen feltörekvő amerikai sztár, de a hangja egyszerűen túl intelligens ehhez a kissé bunkó rendőrhöz. Ennél is érthetetlenebb a zseniális (gondoljatok csak Homer Simpsons-ra, vagy az Időzsaru gonosz szenátorára!) Székhelyi József Billy Dee Williams-ként, aki a főhős haverját alakítja. Hegedűs D. Géza már sokkal jobban illik a Rutger Hauer megformálta karizmatikus, ám kiszámíthatatlanul kegyetlen terrorista figurájához, aki önmagában élteti ezt az egész filmet. Merthogy a szinkront leszámítva milyen moziról is van szó?

Ha valakinek, hát Jeanne D’Arcnak az élete a filmvászonra kívánkozik, nem csak azért mert rengeteg minden maradt ránk az életéből, például a teljes peranyag, hanem mert a francia parasztlányból hadvezérré váló, majd politikai okok miatt bukott boszorkányként máglyán elégetett fiatal nő sorsa tökéletes alapanyag egy hatásos forgatókönyv számára. A rettenthetetlen világsikere után így gondolhatta ezt korának legfelkapottabb francia rendezője, Az ötödik elem és a Leon, a profi című remekművek készítője, Luc Besson is. És ilyen kiváló mozik után én is azt mondanám, hogy nem is kerülhetett volna jobb kezekbe ez a sztori.

John Woo életművének és a hongkongi akciófilmeknek egyértelmű és kikezdhetetlen csúcspontja A bérgyilkos, ami eredetileg megbukott hazájában, Hongkongban, ugyanis a nézők akkoriban még túl komor hangvételűnek tartották. Később mégis kultuszfilmmé vált az USA-ban, majd ennek köszönhetően emelték piedesztálra a heroic bloodshed műfajt, és a figyelem Hongkongra irányult. Itthon levetítették a Titanic fesztiválon, néhányszor késő éjjel a kereskedelmi tévékben, végül gyalázatos képminőséggel, eredeti hang nélkül kiadta dvd-n a Best Hollywood.

A film egy templomban kezdődik. A meghitt hely szép kontrasztban áll a finálé grandiózus leszámolásával, amely ugyanitt játszódik. A főhőst a hongkongi akciófilmek szupersztárja, Chow Yun Fat akinek ezúttal semmilyen humoros mellékzöngét, vagy a távol keletre jellemző ripacskodást nem figyelhetünk meg a játékában, végig visszafogottan és higgadtan alakítja az érzelmes bérgyilkos titokzatos figuráját. A kezdet melankolikus hangulata a szép énekesnő gyönyörű dalával hirtelen átfordul egy véres és mocskos, tipikusan Woo-ra jellemző akciójelenetté, melyben a gyors vágások keverednek a Peckinpahra jellemző lassított felvételekkel, és képkimerevítésekkel. A duplapisztolyos akció végén pedig főhősünk véletlenül eltalálja az énekesnő szemét.  Ez a jelenet olyan remekül sikerült, hogy Robert Rodriguez gyakorlatilag egy az egyben lenyúlta hat évvel későbbi Desperadoban. Hollywood a ’80-as években az akciójelenetek színvonalát még alulról se súrolta, mégis amiben igazán föléjük emelkedik A bérgyilkos, az a film érzelmi vonala. Főhősünket lelkiismeret furdalás gyötri a szép énekesnő miatt, és a szemműtétjére próbálnak pénzt gyűjteni. Kettejük kapcsolata meglepően tiszta és szépen ábrázolt, mentes mindenfajta ömlengéstől. Chow Yun Fat bármilyen titokzatos hőst is alakít, motivációi mindvégig világosak maradnak. számunkra.

(Vigyázat, fokozottan SPOILER-es írás, amennyiben nem láttad a filmet, ne olvasd tovább!)

A második részt már kétszer végigszenvedtem, leszaroztam mindig és azóta nem volt semmi affinitásom újra megnézni. Másodjára azért néztem meg, mert olvastam az enyémtől eltérő véleményeket is, így kíváncsi lettem. Most a harmadik megtekintés apropóját az adta, hogy előkerült az eredeti VICO szinkron, aminek legalább olyan kultikus státusza van, mint az első részének. És valóban remek, ez kétségtelen: Kautzky Armand és Kökényessy Ági sokat javítanak a főszereplők játékán, de az igazi ász az, ahogy Dózsa László mókázik Freddy-ként. Viszont egy jó szinkron nem tesz sokkal jobbá egy alapvetően rossz filmet, úgyhogy csak ha meg akarjátok nézni mindenképp az egész sorozatot, akkor nézzétek meg a második részt, és feltétlenül ezzel a szinkronnal próbáljátok.

"- Hogy érzed magad amióta utoljára láttuk egymást?

- Amióta TE láttál ENGEM, vagy amióta ÉN TÉGED?

- A saját szemeddel láttál?

- Megbízható szemmel..."

Gondterhelt férfi áll a szélcsendben, a domb ormán. Haja bár csapzott, mégis nemesi származásra utal. Szemében a kétkedés lángja, szívében az ősi törvény szavai. Tudja jól, ő itt már nem tehet semmit. Szolgái és tanácsadói csendben nézik, fiai halkan pusmognak. Majd egy mély lélegzetet vesz, és élve pallosjogával, lesújt szótlan áldozatára, akinek feje tova gurul a fűben. Ned Stark, Deres ura megtette, amit évszázadok óta megkövetel a hagyomány. Kivégzett egy szökevényt. Pallosát elteszi, majd int embereinek, hogy minél előbb induljanak haza, hiszen... Közeleg a Tél.

Pár hónapja néztem meg a film eredeti verzióját, hála a baromi nagy felhajtásnak, ami kellőképpen kíváncsivá tett. A játékidő végére érve nyugtáztam, hogy ez a rajongás inkább a regénynek szól, semmint a mozinak. Nem mintha azzal olyan nagyon komoly gondok lettek volna, de az egész megvalósítás kissé tévészerűre és papírízűre sikerült, amit legjobban a film hosszán lehetett érzékelni; egy két és fél órás, depresszív svéd krimit pedig nem feltétlenül egyszerű végigülni. Persze, tagadhatatlan érdemei is voltak, remek jeleneteket, izgalmas karaktereket, remek alakításokat láthattunk.

Ezek után már csak arra voltam kíváncsi, hogy a mostanában hype tekintetében a csúcson, de a filmjei színvonalát tekintve a mélyponton lévő rendezőnek, David Finchernek mit sikerül kihoznia ebből az alapanyagból. Fincher a ’90-es években két hatalmas klasszikust is letett az asztalra (Hetedik, Harcosok klubja), amelyekkel generációja legnagyobb reménységének tűnt, és senki sem számíthatott arra az elképesztő zuhanásra, ami az új évezredben követezett az unalmas Zodiákus, a giccses Benjamin Button és a a szinte már-már értékelhetetlen Közösségi háló formájában. Mindezek miatt könnyen el tudtam volna képzelni, hogy A tetovált lányt is nagyon durván elszúrja, de titkon reménykedtem benne, hogy nagy meglepetést okoz, és visszatér a régi önmagához.

Rengetegszer láttam ezt a filmet 16 éves koromban, teljesen magával ragadott a szépsége, illetve az a különleges mesevilág, amelyben játszódik. Merthogy ez ízig-vérig mese kísértetekkel, szörnyekkel és zombikkal, hőseink pedig röpködnek meg varázsolnak. Ha leülünk a Szellemharcosok elé, el kell fogadnunk ezt az egyedi világot, hogy élvezni tudjuk a filmet. Mindemellett be kell látnunk, hogy a kínai mesevilág jelentősen különbözik az európai kultúra mesevilágától, itt például egy kísértettel is lehet szeretkezni. Ha elménk képes befogadni ezt a fantáziadús, kissé elvont sztorit, akkor csodálatos élményben lehet részünk.

Stephen King első sikeres regényéből készült ez a film a fiatal Brian De Palma rendezésében, akinek szintén ezzel a filmmel kezdett el úgy igazán beindulni a karrierje. Egy ilyen mozitól ezek után sok rosszat nem lehet várni, és szerencsénkre nem is kell csalódnunk. Nem úgy, mint a későbbi Stephen King megfilmesítések nagy részében.

„Nancy minden éjjel sikoltva ébred. Ha szerencséje van.” 

A ’80-as években leginkább a slasher divatja hódított a horrorfilmek terén a ’78-as, legendás Halloween óta. Ennek a műfajnak a legismertebb, a többihez képest még akár mainstream-nek is titulálható sorozata a 1980-ban útjára indult Péntek 13 volt, mely egy nagyon egyszerű sémára épült: a táborozókat néhol egészen kreatív módon gyilkolja le Jason a másfél órás játékidő alatt. Valóban ez a színtiszta egyszerűség adja a slasher szépségét, de azért lássuk be, hogy hosszabb távon ez a fajta primitívizmus rohadt unalmass válthat. Wes Cravennek - aki már akkoriban is hírhedt rendezőnek számított – azonban volt egy rakás kiváló ötlete, hogy mivel dobhatná fel ezt a borzasztóan egyszerű sémát: a saját félelmeiből megalkotta Freddy Kruegert.