"a boldogsághoz elég egy kupac széna"

A '60-as évek volt a francia film nagy korszaka, ekkor készültek a mai napig klasszikusnak számító vígjátékok és kalandfilmek. Egy olyan rövid korszak volt, melyben szórakoztató és művészfilmekben Európa egyaránt messze felülmúlta Hollywood-ot. Még a legamerikaibb műfaj, a western legjobb darabjai is az olaszoknál születtek. Később pedig, az amerikaiak merítettek ezután innen, és nem pedig fordítva, mint manapság.

Belmondo nem olyan rég futott be a Kifulladásig-gal, már sztár volt, de még nem lehetett tudni, mivé futja ki magát. Ilyen szemtelenül fiatalon jól áll neki a csibész tolvaj szerepköre, de nagy vezérként már kevésbé hiteles. Claudia Cardinale viszont földöntúlian gyönyörű és káprázatos ebben a filmben, miközben mégis olyan bájosan aranyosan emberi marad. Alakítására se lehet panaszom, nagyon sokat dob a jelenléte az összképen. A film amúgy kiváló karakterekkel dolgozik a bivalyerős Jámbor, a kifinomult Vakondok, illetve a sunyi Malichot remekül kiegészítik a főhőst. A Belmondo alakította Dominic elég összetett figura, erényei, hibái egyaránt akadnak, és egyaránt bajba sodorják, ahogy a cselekmény folyik. Tökéletesen azonosulható hős, viszont a negatív karakterek Malichot kivételével nagyon a háttérbe szorulnak, nem sok idő jut nekik a fordulatos történetben, és a remek poénok áradatában. A Fekete Tulipánnal ellentétben a Cartouche mer drámai is lenni, a végkifejlet nagyon mélabús, melankolikus hangulatot áraszt magából. Mindamellett egy csöppet befejezetlennek érezhetjük az összképet, de ezt a kétórányi tömény szórakozás hatására könnyen megbocsájthatjuk.

A Cartouche a mai napig rendkívül élvezetes, és szórakoztató mozi a francia film legjobb korszakával. A Fekete Tulipánnal, nem csak állja a versenyt, de kifejezetten jobb is annál.

"Könyvek! Ezek pusztították el a világot!"

Erre a filmre 100%-osan igaz az a közhelyszerű megállapítás, hogy annyira szar, hogy már jó. Az olasz filmesek megnézték a Mad Max 2-öt és láták, hogy ez jó. Jó, mert brutális és olcsó, úgyhogy maguk is elkezdtek posztapokaliptikus filmeket készíteni. Nekem a régi olasz filmek nagy kedvelőjének, és a posztapokaliptikus zsáner örök hívének egyenesen kötelező megnézni ezeket, és az első a sorban Az új barbárok.

Az első képen egy borzalmasan megrajzolt várost láthatunk, majd egy hanghatással jelzik nekünk, hogy mindez felrobbant. Ezután megjelennek a Templomosok, a fanatikus söpredék, akik a maradék emberek kiirtására törekednek. Az olaszok nem elégedtek meg a sima lepusztultsággal, hanem igyekeztek futurisztikusak is lenne, ami jól meglátszik a jelmezeken. Nyilván az egyik raktárban találtak rájuk valahol, elég humorosan néznek ki. Az autójuknak pedig olyan idegesítően zümmögő hangjuk van, amitől falra lehet mászni. De ez mind semmi a főhős kocsijához képest: az autó Mad Max-re akar hajazni, de megtoldották mindkét oldalt két-két porszívócsővel, illetve több színes gombocska van belül a műszerfalon, mint amennyiről KIT a Knight Riderből valaha is álmodhatott volna. A főhős Giancarlo Prete, a szokásos jellegtelen tucatarc, így tökéletesen beleillik a filmbe. A többiek, élükön Fred Williamsonnal kissé túljátsszák a szerepüket, de ettől csak még szórakoztatóbbá válik az összkép. A kötelező jó csaj pedig Anna Kanakis, aki tényleg jó csaj és nagyon nem is lehet róla többet elmondani. Közben természetesen folyamatosan szól a '80-as évekre oly jellemző, futurisztikusnak szánt szintetizátorzene, ami a kihalt tájakkal együtt hivatott megteremteni a film hangulatát. A párbeszédek nevetségesen rosszak, és értelmetlenek, természetesen a fordulatok is hasonlóan logikátlanok, mindent az öncélú, pillanatnyi hatásvadászatnak rendeltek alá. Az akciójelenetek vágása helyenként a régi spagetiwesterneket, máskor pedig Peckinpah-t idézik, természetesen mindenféle bravúr, vagy stílusérzék nélkül. Ráadásul a végső párbajnál pofátlanul lenyúlták az Egy maréknyi dollárért című Sergio Leone klasszikus ötletét. Természetesen brutalitásban sem szűkölködhetünk, de túl gyengék a trükkfelvételek ahhoz, hogy bármi esélyünk legyen elborzadni.

Talán a fentiekből is kitűnik, hogy a The New Barbarians mennyire szórakoztató alkotás. Minden egyes percét lehet élvezni, telis tele van vicces momentumokkal (elég csak a szőke kisgyerekre gondolni, aki bármit megszerel, és kőkemény csúzlis harcos is egyben). A hangulat is nagyon rendben van, a tempó is nagyon pörgős, aki egy kicsit is fogékony az ilyesmire, az feltétlenül nézze meg ezt a filmet, mert fantasztikus élményben lesz része.

Na jó, ezt én is láttam annak idején. Sőt, mi több, ez volt az egyetlen Bud Spencer-Terence Hill film, amit felvettem a tévéből. Ennek ellenére nem láttam sokszor, csak halvány emlékfoszlányaim maradtak belőle. Így teljesen természetes, hogy most ez sem maradhatott ki, ideje volt feleleveníteni az emlékeimet.

Röviden és tömören: eddig messze ez a páros legjobb, legszínvonalasabb, legszórakoztatóbb filmje. Kezdjük ott, hogy ezúttal a forgatókönyvírók nem voltak olyan igénytelenek, mint eddig, hanem kitaláltak egy teljesen épkézláb történetet, jó kis fordulatokkal, és ennek rendelték alá a szereplőket. A Bud Spencer-Terence Hill jól összeszokott és működő párosa nagyjából most is ugyanazt hozza, mint máskor, leszámítva, hogy itt végre egymásnak is lekevernek néhány pofont. A többi karakter mellett szintén nem mehetek el szó nélkül: a bennszülöttek, élükön az idióta, halandzsázó Anulo-val, és a neki hatalmas pofonokat lekeverő nagydarab Mamával már alapból nagyon viccesek. Ehhez hozzájön, még a második világháborúból a szigeten ragadt szamuráj erkölcsű katona, akinek senki sem szólt, hogy vége van a háborúnak. Aztán itt vannak még a homoszexuális, szado-mazo kalózok, mint elsőrangú humorforrás. A szokásos maffiózók is megjelennek természetesen, de ők pont olyanok, mint bármikor máskor. A sztori egy szép szigeten játszódik, a fényképezés gyönyörű, de a tempó olyan gördülékeny, hogy azt szinte észre se vesszük. A páros védjegyének számító bunyói sem maradhattak el, és szerintem ezúttal sokkal kreatívabb és humorosabb lett a végeredmény, mint általában. A zenét pedig ki nem ismerné? Természetesen a zene is ebben a filmben a legjobb, garantálja a könnyed, humoros hangulatot, ha az ember meghallja, már sokkal jobb kedvre derül.

Összességében baromira örülök, hogy ez a film ennyivel jobb a többinél, és nem kellett csalódnom benne. Filmként is, szórakozásként is sokkal inkább kiállta az idő próbáját, mint az eddig tárgyalt alkotások.

Voltak rossz előérzeteim ezzel a filmmel kapcsolatban, hisz mit lehet várni attól a szuperhőstől, akinek az a neve, hogy Amerika kapitány? Nem nagyon akartam megint egy tipikus amerikaias hazafias baromságot nézni. Szerencsére nem vitték annyira túlzásba ezt a szálat a készítők, mint amennyire vártam.

Sokmindenen változtattak az első részhez képest. A legfontosabb változás, hogy a titokzatos Fantomasról, és a bajba keveredő újságíróról áttették a hangsúlyt a Louis De Funes által játszott Juve felügyelőre. Most már ő az abszolút főszereplő, ráépül a film, de persze azért nem annyira, mint a Csendőr filmek esetében. Kétségtelenül körülötte zajlik szinte minden jelenet, az ő poénjain teszik a filmet igazán kiváló szórakoztatássá. Funes zsenialitásáról órákat lehetne írni, mennyire durván képes bepörögni, és osztani sorban egymás után a poénokat. És ha már az ő zsenialitását megemlítettem, akkor nem hagyhatom ki a magyar hangját, Haumann Pétert sem, aki ha lehet, még dob egyet a színvonalon. Nem tudtam nem röhögni minden egyes alkalommal, amikor Funes valamelyik "mütyürkéjét" használta, utána pedig kivétel nélkül kárörvendezett az ellenségen. A másik különbség pedig épp ez az első filmhez képest, hogy ezúttal a Bond szerű kütyükkel nem lenyűgözni akarnak minket, hanem Louis De Funes segítségével ebből is viccet csinálnak (lásd a konferencián). Fantomas repülő autója persze biztos nagy szám lehetett akkoriban, de manapság már inkább csak egy gyenge trükkfelvétel. Az előtte lévő üldözés sem olyan nagy szabású, mint az első filmben, de a mint már mondtam a folytatásban nem erre helyezték a hangsúlyt, hanem a poénokra, ami remek ötlet volt a film időtállóságát tekintve. Fantomas főhadiszállása ezzel szemben nagyon giccsesnek hat már manapság, a hatvanas évek jellemzőit kicsit túlzásba vitték, a 007-es filmek alkotói azért mindig törekedtek a díszletekben is a kortalanságra. Ennek ellenére el kell ismernem, lenyűgöző munka, de manapság már inkább a retro feeling miatt érdekes.

Igazából nem mondanám, hogy a Fantomas visszatér jobb film az elsőnél, de az kétségtelen, hogy én jobban szórakoztam rajta.

Emberek az ufórákok ellen? Ez most komoly?

Soha az életben nem néztem volna meg ezt a filmet, ha nem ajánlják nekem többen is, hogy mennyire jó.

Valóban több kifejezetten érdekes, és egyedi momentum van benne. Először is a nagy ötlet. Idegenek érkeznek a Földre, de nem ők aláznak le minket, hanem mi kényszerítjük őket kvázi koncentrációs táborokba. Ahol természetesen zaklatjuk, kizsákmányoljuk, és irtjuk őket lelkesen röhögcsélve. Ez így önmagában már durva, ehhez hozzájön még az áldokumentum jelleg, ami szintén egy kiváló ötlet, egy nagy baj van vele, hogy a rákok CGI megvalósítása nem rossz ugyan, de azért annyira nem is jó, hogy igazán beleilleszkedjen egy ilyen dokumentumkörnyezetbe. A baj csak az, hogy senkivel sem lehet azonosulni: az emberek kivétel nélkül embertelen gecik, és most nehogy már a rákokkal kelljen azonosulnom... Aztán folyik tovább a cselekmény a Cronenberg-féle A légy című alkotást idézve, de ez a rész is lehetne kicsit undorítóbb és drasztikusabb, ha a készítők már ezt tűzték ki célul. A főhőssel itt sem sikerült azonosulnom, szimpla szánalmat éreztem csak iránta, még igazi együttérzést sem. A film vége pedig tobzódik az akciójelenetekben, amivel semmi bajom nem lenne, de valahogy manapság ilyen szempontból azért többet várnék látvány szempontjából, alacsony költségvetés ide-vagy oda. A befejezés nyitva hagyja a folytatás lehetőségét, ami valószínűleg el is fog készülni. Viszont ha a rákok megbüntetik az embereket, akkor az már semmiben sem fog különbözni egy átlag inváziós-ufós marhaságtól.

Szóval én nem tartom annyira nagyon jó filmnek a District 9-t, bár tényleg elég jó ötletek vannak benne, érdekes megvalósítással, és a történet sem ül le egy pillanatra sem.

1969-ben készült ez a minden ízében kiváló dráma, amely az amerikai álmot próbálja nekünk lerombolni, elég nagy sikerrel.

Nem gondoltam volna, hogy tudok majd azonosulni főhősünkkel, aki buta parasztgyerekként a nagyvárosban próbál meg érvényesülni, méghozzá selyemfiúként, úgy hogy semmilyen kapcsolata nincs. Nagymamája dicséretei és egyetlen kielégített nő sóhajai alapján tartja magát alkalmasnak erre a hivatásra. A hasonló a hasonlót vonzza, így belefut Patkányba, aki még nála is életképtelenebb ebben a veszélyes környezetben. Jon Voight tökéletesen meggyőző a hülye gyerek szerepében, de az film igazi adu ásza Dustin Hoffmann, aki a sánta, tüdőbeteg Patkányt alakítja. Szegénységben eltöltött, álmodozással teli nyomorúságukat látva, nem tudjuk nem szeretni őket, minden hibájuk ellenére sem. A filmtörténet legszívszorítóbb párosa az övék, sallangmentesen bemutatva, bármiféle giccs, vagy pátosz nélkül. A történetből mindenki levonhatja maga számára a kellő tanulságot, sokmindenen érdemes elgondolkodni, de tény, hogy az Éjféli cowboy sokkal inkább az érzelmeinkre próbál meg hatni, semmint az értelmünkre.

Engem kevés film tud igazán meghatni, de az Éjféli cowboy befejezésének sikerült. Ehhez képest csak mellesleg írom, hogy mennyire kiváló a film zenéje, amit John Barry, a Bond filmek állandó komponistája jegyzett, a tőle egyáltalán nem megszokott stílusban. A cselekmény folyása, vagy a vágások teljesen egyediek, és kiszámíthatatlanok, egy olyan korszakot jeleznek, amikor az amerikai filmkészítők feladták az eddigi konvencióikat és még keresték az új utakat. Az Éjféli cowboy egy nagyon nyomasztó, nagyon kemény, de mégis nagyszerű film, bátran ajánlom a figyelmetekbe.

Ugye ti is tudjátok, hogy ilyen szó nem létezik, hogy guardista? Nem vagyok túlzottan rákattanva a címfordítók butaságaira, de azért ez elég ciki. Persze, ha az In Bruges-ből Erőszakik lett, akkor ez is belefér.

És ha már Erőszakik, ennek a filmnek az egyetlen hibája, hogy kivétel nélkül mindenki a rendező, John Michael McDonagh testvérének, Martin McDonagh-nak a bemutatkozó rendezéséhez fogja hasonlítani. És nagyon nem alaptalanul, hisz rengeteg a közös vonás a két film között: mindkét alkotás elég szabadszájú, vicces, azonban mégis elég drámai bűnügyi történet, Brendan Gleeson szereplésével. Aki egyébként lassan a kedvenc színészeim egyikévé válik, ami ilyen mennyiségű kiváló filmmel (28 nappal később, A rettenthetetlen, Beowulf, Trója) és ilyen minőségi alakításokkal  a háta mögött nem is csoda. Ebben a filmben egy Torrentéhez hasonló, ír rendőrt játszik, aki nem elég, hogy rasszista, ráadásul mocskos rondán káromkodik, szeret kurvázni, és nem veti meg a drogokat sem, ha épp arról van szó. Mellesleg pedig az IRA terrorszervezettel is elég jó kapcsolatot ápol. Az egyetlen különbség közte és Torrente között, hogy Gerry Boyle őrmester ezekkel együtt is egy nagyon emberi, szerethető figura, akivel szívesen azonosulunk a történet során. A többi színész szintúgy rendkívül eltalált figura, kezdve Don Cheadle elit FBI nyomozójától, Lim o’ Leary szociopata bűnözőjén át, egészen Fionnula Flanagan haldokló édesanyjáig. De igazából minden színész remek, és a karaktereket is mintha rájuk szabták volna, Mark Strong jelenlétének meg mostanában mindig csak örülni tudunk. A forgatókönyv pedig nem csak tele van jobbnál jobb, viccesebbnél viccesebb dialógusokkal, illetve váratlan fordulatokkal, hanem nagyon átgondolt és remekül felépített. A guardista legnagyobb erénye pedig ugyanaz, mint az Erőszakiké: egyszerre képes teljes értékű vígjáték, illetve teljes értékű dráma maradni. Tökéletesen megtalálta az egyensúlyt a két egymást gyakran kioltó műfaj határmezsgyéjén, ha kell mindenfajta hollywoodi nyálaskodás nélkül képes hatni ránk, a következő pillanatban pedig már leesünk a székről, annyira röhögünk.

Viszont kétségtelen tény, és ezt valószínűleg mindenhol le fogják írni, hogy A guardistának nem sikerült elérnie az Erőszakik szintjét. Utóbbi film egyszerűen viccesebb, drámaibb, hangulatosabb, erősebb alkotás, szerintem egy igazán zseniális mozi, míg A guardista „csak” egy nagyon szórakoztató és nagyon jó film. Viszont manapság már ezeket is irtóra meg kell becsülnünk. Itthoni pályafutását szerintem már alapból elszúrta a magyar cím, de még az is kérdéses, hogy milyen minőségű szinkron kerül rá, ugyanis a poénok nagy része ezen áll vagy bukik.

Kétségtelenül az egyik legjobb Jackie Chan filmmel lesz dolga annak, aki a Rendőrsztori harmadik részének nekiveselkedik. Érdekes kérdés, hogy mihez hasonlítsam ezt a filmet? Ha a többi filmhez, akkor felületes a sztori, és nincsenek igazán nagy poénok. De ha például a mostanában tárgyalt Bud Spencer-Terence Hill duóval vonnánk egy gyors párhuzamot (hisz burleszkelemekre építkeznek mindannyian), akkor viszont összehasonlíthatatlanul színvonalasabb Jackie Chan munkássága.

De maradjunk annyiban, hogy inkább az eddigi Jackie Chan filmekhez hasonlítjuk a Rendőrsztori 3-at. Ez a rész a legkevésbé harsány az összes közül, nincsenek benne olyan idióta humorizálások, amiket eddig megszokhattunk, csak sokkal diszkrétebb formában. Magyarán ez a legkevésbé vicces Jackie Chan film. És ebben van a legkevesebb bunyós jelenet is. Ezek után fennáll a nagy kérdés: ha Jackie Chan-t a humora, és a humoros bunyói miatt szeretjük nézni, és ebben a filmben egyik sincs, akkor mégis mi a fenének nézzük meg?

A válasz pedig egyszerű: Michelle Yeoh. Na jó, nem ilyen egyszerű. Tény, hogy a női Jackie Chan (azért nála szebb), fantasztikusan kung fu-zik és legalább annyi elképesztő kaszkadőrmutatványt mutat be nekünk, mint híres neves kollégája, ráadásul személyisége nagyon feldobja magát a filmet is. Minden szempontból tökéletesen méltó párja a világsztár Jackie Chan-nek , meggyőződésem, hogy elsősorban ennek a filmnek köszönhetően kapta meg később a Holnap markában című 007-es kaland női főszerepét, ahol hasonló kvalitásait kellett újfent bizonyítania. 

A másik tényező, amivel a Rendőrsztori 3 jobb a többi Jackie Chan filmnél, hogy ennek van a legjobb története. Persze, nem kell nagy dolgokra gondolni, de legalább rendesen van eleje, közepe, vége, nem pedig csak két bunyó, vagy két poén között próbálják meg kitölteni az űrt. Ami pedig a lényeg, azok az akciójelenetek. Ezúttal sokkal több lövöldözést láthatunk, mint azt Jackie Chan filmjeitől eddig megszoktuk. Ezek látványvilágukban nem érik el az akkoriban készült John Woo, Ringo Lam és persze Chow Yun Fat nevével fémjelzett heroic bloodshedek látványvilágát, de a '80-as évekbeli amerikai átlagot simán megütik. Jackie-ék pedig ezeket a jeleneteket is fel tudják tölteni olyan burleszkszerű humorral, ami eddig leginkább a verekedéseit jellemezte. A fináléban pedig egy olyan szinten fantasztikus akciójelenetsort láthatunk (címszavakban: kocsik, helikopter, motor, vonat) tökéletesen valósághűen, mindenféle kaszkadőr nélkül, amitől egyik ámulatból a másikba esünk, az államat pedig folyamatosan próbáltam visszahelyezni a padlóról, de nem sikerült. Komolyan, ez még ma is lenyűgöző, mindenfajta túlzás nélkül, csak néztem, hogy ez a Jackie meg Michelle nem normálisak, hogy ezeket képesek voltak bevállalni.

Ha eddig nem volt világos: Nézzétek meg a Rendőrsztori 3-at!

Elképesztő, hogy Mads Mikkelsen mekkora színész. Eddig csak 3 filmben láttam, mindháromban teljesen más karaktert alakított, igencsak jellegzetes arca ellenére szinte felismerhetetlenül különböző figurákat. A Casino Royale-ban, hűvös, de szadista főgonoszt, az Ádám almái-ban egy valószínűtlenül jóságos, ám végletekig elgyötört papot, itt pedig... a hentest.

Az Ádám almái bebizonyította számomra, hogy érdemes odafigyelni a dán filmekre, főleg akkor, ha a rendező Anders Thomas Jensen. A Zöld hentesek pedig nagyon-nagyon hasonlít az Ádám almáira, az egyetlen probléma vele, hogy utóbbi filmet előbb láttam. A Zöld hentesek is egy hangulatos dráma, vígjáték elemekkel. De ez nagyon fekete humor, ami helyenként sokakat megbotránkoztathat. Azon például nem szokás röhögni, ha valaki elmeséli, hogyan verték gyerekkorában, de itt úgy van megírva a jelenet, hogy egyszerűen vicces lesz. A forgatókönyvet is remekbe szabták, ahogy az információkat és az összefüggéseket adagolják nekünk folyamatosan, ezzel fenntartva a néző érdeklődését. Külön érdekesség, hogy mennyire durván sérült karaktereket állítanak be főhősöknek. Ilyen lúzerek amerikai filmekben sosem fordulhatnának elő. És szánjuk őket, aminek következtében együtt tudunk érezni velük, de a rendező a figurák cselekedeteivel mégis el akar idegeníteni minket tőlük. Mindamellett persze ez egy humorforrás is, hogy ennyi szar dolog történt velük. A történet vége pedig nem tartogat számunkra se katarzist, se igazságtételt, hanem csak egyszerű megbékélést. Még boldogságnak sem lehet igazán nevezni, csak mi is érezzük, hogy itt, és így kell hogy véget érjen ez a történet.

Minden működik ebben a filmben, kiválóak a színészek, jó az alapötlet, és különleges a végeredmény. Kár, hogy az Ádám almáit előbb láttam.

Átkozottul vicces és nyugtalanító ez a film. Már témájából adódóan is kétségeket ébreszt bennünk, gondolkodásra késztet a médiával kapcsolatban. A film is úgy áll a saját magához, hogy ugyan csak viccelünk, de ki tudja, mi van ha mégse? A két zseniális színész Dustin Hoffmann és Robert De Niro pedig egyaránt sziporkáznak a szerepükben. Dustin Hoffmann az önfejű, önimádó producer, Robert De Niro pedig a "problémamegoldó". Annak ellenére, hogy ő a főszereplő nem igazán tudunk meg róla túl sok mindent, nagyon titokzatos figura marad. Mindkettejüknek remek szövegeket írtak, igazán szellemes párbeszédek bontakoznak ki. Igazából ebben a filmben minden működik a kiváló aláfestő zenétől kezdve, a zseniális történeten és befejezésen át egészen a szép fényképezésig. Érdemes megnézni, mert egyrészt könnyed szórakozás, másrészt utána egy kicsit más szemmel tudjuk nézni a tévét.

Nos igazából, amikor a Louis De Funesről beszélek, olyankor elsősorban a Csendőr sorozat jut eszembe. Fekete-fehéren indul a film, amin igencsak meglepődtem, úgy emlékeztem az összes Csendőr színesben készült már. Aztán kiderült, hogy így is van, csak a készítők jó érzékkel színtelennek ábrázolták a francia vidéket, és rikítóan színesnek Saint Tropez tengerparti városát. Számtalan apró humor csattan el, csak úgy éppen mellékesen a játékidő során, gyakran szellemes szóviccek formájában. Nem tudom, hogy ezek az eredeti francia szövegben is benne voltak-e, de igazából tökmindegy, mindenképpen a fordítók elképesztő kreativitását és leleményességét bizonyítja számunkra. Louis De Funes jól megszokott karaktere pedig végképp kikristályosodik: a lefelé két lábbal rúgó, felfelé minden létező eszközzel nyaló izgága, kissé idegbeteg kisember figurája, akinek azért legbelül aranyszíve van, és akin minden egyes alkalommal képesek vagyunk jóízűeket nevetni. A lányát alakító Geneviéve Grad pedig egy olyan természetesen szép és bájos nőideált képvisel, amely soha nem fog kimenni a divatból.

Érdekes, hogy az európaiak mennyire másképp viszonyulnak a cselekményvezetéshez, meg a forgatókönyvíráshoz, mint a manapság követendő példaként felhozott amerikaiak. Ez egyszerűen egy másik iskola, a sztori itt csaponghat kedvére, a történet szempontjából funkcióját nélkülöző, ám a néző rekeszizmának annál fontosabb jeleneteket láthatunk a csendőrök álmairól, vagy éppen a nudisták leleplezéséről. Simán előfordulhat, hogy egy jelentéktelennek tűnő mellékszál változik a sztori fő csapásirányává, a rosszfiúkkal pedig csak az utolsó két percben foglalkoznak, hisz senkit sem érdekelnek igazán. Helyette megkapjuk a francia vígjátékokra oly jellemző félreértéses-bújkálós-jelmezcserélős poénokat. És ez a fajta szertelenség elképesztően üdítő a mai hollywoodi tucatsablonok tengerében. Nem mellesleg pedig szanaszéjjel nevethetjük magunkat a mai napig. A tengerparti helyszíneket és a szép fényképezést pedig különösen jó nézni a jó meleg szobában, vasárnap délután ilyen hideg időben.

"Pisztácia elfogyott, csokoládé nem is volt"

Ez az idézet elég jó példa a híres páros nevével fémjelzett filmek humorára. Én meg komolyan elgondolkodtam ezen a jeleneten, hogy ezek tényleg azt várják tőlem, hogy azon röhögjek, hogy Bud Spencer újra és újra elmondja a fagyikínálatot, Terence Hill meg újra és újra fagyit kér?

Ez a film is tele van olyan szövegekkel, amiket azóta is idézgetnek, és valóban van pár jól eltalált beköpés, de nem igazán tudom ebből menni köszönhető a kiváló magyar szinkronnak. A krumplishal például tutira magyar találmány, az eredeti olasz hangsávon Bud egy büdös szót nem szól, Bujtor István pedig lazán bemondja. A magyar szöveget Schéry András fordította elsőrangúan, mint mindig, a színészek pedig csodálatosak, különösen Csákányi László vicces Papi szerepében. Szerencsére ezt a filmet soha nem próbálták meg újra leszinkronizálni, így mindenképpen az eredeti Pannónia Filmstúdiós változatot fogjátok hallani, ha megnézitek. És ezt aztán annyiszor adta a tévé, hogy biztosan láttátok, mert ezt még én is láttam, ami az utolsó sirályos poénról ugrott be, de már előtte is voltak gyanús jelek.

Ha filmként kell értékelni, a Különben dühbe jövünk-nél jobb, de a Bűnvadászoknál gyengébb. A helyszín ismét Miami, a zene jó, de nem annyira, és a poénok sem ütnek akkorát. Delfinekkel próbálták kicsit feldobni a sztorit, nem túl sok sikerrel. A tempó legalább pergős, de a film közepén elég poénos, amikor kitalálják ezt a testvér-szálat, meg behozzák új karakterként a Papit. Mintha a forgatókönyvírók hirtelen rájöttek volna, hogy ez a történet így önmagában kevés lesz a játékidőhöz, valami plusz kéne még bele. Egyébként abszolút tök felesleges újra és újra összeismertetni Budot és Terence-t, hisz mindig teljesen ugyanazt a karaktert játsszák mindketten, mégis újra és újra meg kell néznünk, ahogy megismerik egymást. Persze erre mindig elmegy legalább fél óra, aztán a bunyókkal még fél óra, így már csak a maradék egy órára kell valami alibisztorit kitalálni. És mivel ezek még így is tök mellékesek, nem csoda, hogy mindenkinek a fejében tökéletesen összekeveredik az összes Bud Spencer-Terence Hill film.

Egyébként érdekes, hogy még a '70-es-'80-as években is mekkora igény volt a némafilmkorszakból ismerős burleszk műfajra. Az embereknek úgy látszik mindig igényük lesz arra, hogy valaki seggre essen, és jól ki lehessen röhögni. A különbség csak az, hogy Chaplin például akrobatikus ügyességű kaszkadőrmutatványokat mutatott be komoly társadalmi mondanivaló kíséretében.

Bevallom, nagyon hatalmas, már-már túlzó elvárásaim voltak a The Church-el kapcsolatban. Michele Soavi rendező miatt szereztem be ezt a filmet, aki a korábban már tárgyalt Deliria/Stragefright/Lámpaláz című alkotást jegyezte, ami szerintem minden idők egyik legjobb horrorfilmje, elképesztő hatással volt rám. És akkor itt még meg kell említenem a Dellamorte Dellamore című klasszikust, amely a legkülönlegesebb filmek közé tartozik. Na ezek után A templom-nak is minimum kurvajónak kellett lennie.

Sajnos ezekhez a mozikhoz egyszerűen nem tudott felnőni. Helyenként kifejezetten unalmas volt, és bár végig éreztem a kiváló zenei aláfestésnek köszönhetően egyfajta nyugtalanságot, azért ez egy Soavi filmtől kevés. A végén beindultak az események, és a La Chiesa átváltozott egy Fulci rosszabb filmjeire emlékeztető, minden logikát nélkülöző, szürreális rémlátomássá. Lenyűgöző képek sorjáznak itt, sőt némely jelenet kifejezetten gyönyörű, de nem áll össze olyan egységes egésszé , mint a Deliria esetében.

A külső jeleneteket egyébként Budapesten forgatták, és fantasztikus az a rész, amikor a kamera átszáguld éjszaka a Lánchídon keresztül a Pesti oldalról a Budaira. Ezenkívül látható egy szerepben a még nagyon fiatal, hamvas Asia Argento, a későbbi gyönyörű szexdémon, mellesleg a nagy horrorguru Dario Argento lánya. Már ebben a filmben is nagyon édes, jelenléte jót tesz a filmnek. A színészekről olvastam valahol negatív kritikát, igazából semmi baj velük, hozzák az átlag horrorszínvonalat, és nem válnak olyan idegesítővé, mint a Deliria színészei. Mindent összevetve a La Chiesa így is kitűnik a világ horrorfilmterméséből, egy érdekes alkotás, egyszer mindenképpen érdemes megnézni, csak ne hasonlítgassuk Soavi többi munkájához.

Ebből látszik, hogy tudnak ezek az amcsik filmet készíteni. Ez az alapanyag egy izgalmas tévéfilmhez bőven elegendő lett volna, ehelyett telepakolták sztárokkal, meg látványos légijelenetekkel.

Nehéz szemet hunyni a tipikus amerikai giccs és viccesnek ható pátosz felett, ahogyan a szent, tökéletes elnöküknek tisztelegnek a naplementében, mielőtt feláldozzák magukat érte. Azt is nehéz lenne nem észrevenni, hogy '97-ben az oroszokat ellenségnek beállítani már nagyon durván lejáratott, sőt kifejezetten anakronisztikus húzás a fantáziátlan készítők részéről. A háttérben folyó politikai szarkeverések pedig nagyon haloványak, azokhoz képest, amikhez később a 24-ben volt szerencsénk. A történet maga pedig alapvetően egy Die Hard szituáció, amelyet rengeteg akciófilm használt fel a kilencvenes években.

Mégis élvezetes film Az elnök különgépe. Ha már Harrison Ford játssza az elnököt, akkor ezúttal megkapjuk ennek az örökkévaló karakternek az akcióhős változatát, de úgy, hogy viszonylag hihető marad az összkép. Ford jól alakít, kihozza a szerepből amit lehet, szegény Gary Oldmannek viszont nagyon hálátlan dolog volt ennyi nagyszabású és emlékezetes gonosztevő után (Leon, a profi, Tiszta románc, Dracula) egy ilyen sablongonoszt játszania, de az látszik, hogy megpróbált életet lehelni bele. Az elnök különgépe sablonos mivolta ellenére kifejezetten izgalmas, és egyre izgalmasabbá válik, ahogy folyik a cselekmény, egészen a végső légi csatáig. Külön jó suspense húzás, ahogy az áruló személye rejtve marad a főhősök elől.

Szóval, ha szemet tudunk hunyni a jellegzetes, és visszataszító amerikai önajnározás, és elnökkultusz felett, akkor egész jó szórakozásban lehet részünk. Más kérdés, hogy ma már a Bush éra után ilyen film nem készülhetne el. Viszont szívesen megnézném a paródiaváltozatát, amelyben egy gyáva és cingár elnök mindenáron menekülni próbálna, de a végén a sajtó mégis hősnek kiáltaná ki.