"Eltávolodni a hajótól majdnem olyan életveszélyes vállalkozás volt, mint fel- és leszállni rajta. 1942-ben nem létezett még repülőgépbe építhető radar. A többüléses torpedóvető vagy zuhanóbombázó lövésze vezethetett valami rögtönzött navigációs nyilvántartásfélét a repült irányokról és távolságokról, és visszakalauzolhatta a pilótáját a fölé a tengerrész fölé, ahol reményeik szerint szabad szemmel vagy távcsővel megpillanthatták anyahajójukat - nagy magasságban, tiszta időben. A gépében magányosan kuporgó vadászpilóta, amint szem elől veszítette úszó otthonát, beleveszett a végtelenbe, és csak spekuláció vagy a jó szerencse segítségével  találhatta meg a visszautat. Ha a hordozó visszafordult, vagy a pilótát egy ígéretes célpont  túlcsalogatta azon a ponton, ahonnan még visszatérhetett volna, a gép kifogyhatott a benzinből, és tengerre szállásra kényszerülhetett. Repülőgép-hordozón szolgáló pilótának csak a legbátrabb emberek jelentkeztek." - John Keegan - A második világháború (1989)

Nem lehet ennek a filmnek csak úgy félvállról nekifutni. Szóval szerintem nálunk a csendes-óceáni hadműveletekről lényegében lófaszt nem tanítanak. Volt egy Pearl Harbor, aztán a japók kaptak két atombombát, Victory! Ennyi volt a háború, pedig a valóságban sokkal több forgott itt kockán, jelesen itt dőlt el, hogy az USA nagyhatalommá válik a 20. század második felére.

Régen a szovjet filmek esetében bármilyen karakterdráma is zajlott a nép szeme láttára, a végére mindig kellett egy ún. “vörös farok”, ami az akkoriban regnáló rendszert vagy ideológiát támogatta, ezzel lényegében sikerült propagandát csempészni minden alkotásba. Korunk hollywoodi filmjeinél ezt talán a legjobban “woke farok”-ként tudnám hívni. A “feminista farok” nem hangzik olyan jól, a “píszí farok” meg nem fedi le a teljes képet, úgyhogy maradok ennél a kifejezésnél. Szóval most erről fogunk beszélni, de ezt nem lehet spoilermentesen, szóval innentől SPOILER, majd gyere vissza, ha már láttad a filmet.

Kezdjük a nyilvánvalóval!

Robert Pattinson nem volt jó választás Batman szerepére. Bruce Wayne-nek meg egyenesen csapnivaló. És nem azért, illetve nem csak azért, mert ő volt az alkonyatos csillámló vámpír, hanem amiatt a görcsös erőlködés miatt, amit azóta kénytelenek vagyunk elszenvedni tőle színjátszás címszó alatt. 

Miután dicstelen véget ért a rosszemlékű Alkonyat franchise, Pattinson görcsösen próbált kitörni a skatulyából, hogy az emberek ne csak a nyálas szépfiút lássák benne. Ennek az erőlködésnek a Cosmopolis című művészgiccs volt a mélypontja, ami simán az egyik legrosszabb film, ami valaha készült, de az Országúti bosszú fogyatékos karaktereke vagy a netflixes Mindig az ördöggel című amúgy korrekt filmecske aljas prédikátora szintén aranyérért kiáltott.

Sajnos a Pattinsont jellemző lassan évtizedes erőlködés erre a filmre is rányomja a bélyegét. Bruce Wayne-ként egy gyomorbajos, túlérzékeny, morózus, szenvedő szerencsétlenségnek tűnik, aki egy Billie Eillish számnyira van attól, hogy azonnal felvágja az ereit, de persze akkor is csak egy kicsit, nehogy véletlenül tényleg komoly baja legyen. Batmanként viszont már-már agyatlanul túlzásba viszi a keménykedést, meg a macsóskodást. Ilyen szintű kontrasztot Tobey Maguire Pókembere óta nem láthattunk, aki Peter Parkerként még szuperhősképességek birtokában is iszonyúan lúzer volt, gyakorlatilag egy felmosórongyot nem tudott visszatenni a helyére, míg Pókember álarca mögött ugyanennek a srácnak a létező és nem-létező legelképesztőbb bravúrokat, mutatványokat és szerencsesorozatokat is el kellett hinnünk.

Mégis, mindennek ellenére ez a Batman az utóbbi évek messze legjobb szuperhősfilmje.

Minden évben kiválaszt az Akadémia egy filmet, ami semmi célt nem szolgál, minthogy egyetlen kérdést zsolozsmázzanak miatta hónapokon át az emberek. Ez meg hogy a fenébe kapott ennyi jelölést? Ilyen volt anno Az angol beteg, A némafilmes, és ilyen idén A kutya karmai közt.

Lassan ideje ráfordulnunk az Oscar jelöltekre is - bár igazából minek? Mai díszpintyünk a Belfast, amit HAT Oscar díjra jelölt az Akadémia. Igazából meg nem tudnám mondani mikor vártam ennyire, egy meglepően rövid film végét. Unalmas, érdektelen, didaktikus, és még lop is innen-onnan, meglepően ügyetlenül. Úgy látszik Kenneth Branagh már mindegy mit csinál, abból ilyesfajta kulimász lesz.

Amikor 18 évesen megírtam a Vadászat című novellámat, akkori mesterem úgy fogalmazott. Az eleje jó, a vége remek, de a közte lévő tíz oldal a kukába való. Egyszerre egy tucat szereplőt mozgattam, és nem értettem hozzá hogyan kell. Akkor ajánlotta először Agatha Christiet, akitől csupán pár félresikerült adaptációt láttam. Hiszen a hölgy mesteri módon mozgat többnyire tíz teljesen különböző, élő-lélegző karaktert.

Ééééééés akkkooooor most TESIZÜNK! Titáttim!

Ez volt az első Raymond Chandler regény, és talán emiatt - bár nagy siker lett, olyannyira, hogy ebből készült az egyetlen vállalható filmadaptáció Humphrey Bogarttal - nekem kevésbé tetszik, mert eddigre már olvastam a nagyobb ágyúkat, de hozzátenném, csak és kizárólag Chandlerhez képest, vagyis a HÉT regényén belül. Nagyjából az Asszony a tóbannal egyenrangú nálam, ha jól csalódok ezt csak egyszer és félszer olvastam. Mindjárt rá is térek miért.

"Right, let's go adventuring!"

"Soha életemben nem láttam ennyi rohadékot egy filmben. Senkire se vár megváltás." - Lee Marvin

"- Hallottál már a munkáról, tudod mi az a munka?

- Azt akarom, hogy ez az ember börtönben rohadjon, és addig nem nyugszom, amíg ezt el nem érem!

- Ki vagy te? Ki a fasz vagy te, bazdmeg? Bazdmeg a fenyegetéseidet, és bazdmeg a bátyádat is!

- Mit mondott?

- Jól hallottad, bazdmeg!"

- Hát a bátyád mivel játszik?

- Mit tudom én, mindig talál magának valami szart. 

Corvin mozi (2017)

A mai nappal ismét elindítom egykor szebb napokat megélt sorozatomat, amely CE3-ban két évadot élt meg az oldalon. Aki nem tudná, a Tini Scal rovatban olyan filmekről írok, amik számomra a múlt ködébe vesztek és jóformán a lehetetlenség őket előbányászni, mert legtöbb esetben semmire nem emlékszek belőlük, csak egy hangra, egy jelenetre, egy érzésre. Talán mondanom se kell, hogy micsoda öröm, amikor ennek dacára mégis felbukkan egy film a múltamból, legyen ez lázas kutatómunka, avagy a puszta véletlen műve. Ezen filmek legtöbbje nem azzal éri el, hogy szó essen itt róla, hogy legendás alakítások vagy nagy színészek lennének benne, sőt többnyire nem is nagyon jók, mégis gyakran kellemesen csalódok az újrázás alkalmával. Így történt ez a mostani díszpéldánnyal is.