Amikor 18 évesen megírtam a Vadászat című novellámat, akkori mesterem úgy fogalmazott. Az eleje jó, a vége remek, de a közte lévő tíz oldal a kukába való. Egyszerre egy tucat szereplőt mozgattam, és nem értettem hozzá hogyan kell. Akkor ajánlotta először Agatha Christiet, akitől csupán pár félresikerült adaptációt láttam. Hiszen a hölgy mesteri módon mozgat többnyire tíz teljesen különböző, élő-lélegző karaktert.

Azt kell mondjam, rém szkeptikusan álltam Christie-hez. Raymond Chandler után nem hittem volna, hogy el tud varázsolni, hogy tud valami izgalmasat, újat mutatni. Ez volt életem második Christie regénye - ami után érdekes módon marha nagy szünetet tartottam -, és bár a Tíz kicsi néger nagyon tetszett, lehengerlő volt, továbbra sem voltam meggyőzve. Hohó, hát lehet az csak azért tetszett, mert nem volt benne Poáró! No de majd ez! Nem tudom, miért vagyok az öreglánnyal ennyire bizalmatlan, teljesen úgy véltem, hogy ezt már eldobom a felénél, mert öreguras lesz, meg avítt, és poros, és dohszagú.

Egyébként a Christiet körül lengő mítosz teszi. Mármint, hogy őt csak nők olvassák. Éppen hogy nem az antikvárius beszélt le, amikor elmosolyodott kérdésemet hallva, miszerint valami Christiet szeretnék, nyilván, mondván egy pillanatig férfinak gondolt. Azóta csak lopva, szerényen, titokban szerzek be Agatha Christiet, nehogy férfiasságomon csorba essen. Summa summarum. A második regény, amit Christie-től olvastam IS tudott újat mutatni. Azt hiszem az vett rá az elolvasására, hogy végigjátszottam a belőle készült játékot.

Először Magyarországon születésem évében jelent meg, azonban meglepően jó állapotban van. Az Európa adta ki a Fekete Könyvek sorozatában - itt többnyire krimik jelentek meg, van Chandler, Hammett, Doyle is bőven. A fordítást Katona Tamás végezte, mesteri módon, hihetetlenül gördülékeny, olvasmányos könyv, az ember észre sem veszi, hogy a végére ért. Persze némi köze ehhez talán az írónőnek is van, de mindig fontos megjegyezni a fordító nevét is, akinek köszönhetően tudjuk élvezni saját nyelvünkön az adott alkotást. A borító már nem ilyen szívderítő látvány, szívesen feltenném a kérdést Liener Katalinnak mi vezette arra a tévútra, hogy valami ilyen marhaság szerepeljen a címlapon. Ha nem tett volna be egy vonatot, már tényleg semmi köze sem lenne a regényhez.

Igazából nem tudnám megmondani mi ennyire jó ebben a regényben. Talán a különleges helyszín - vagy a pocsék filmfeldolgozások :D Christiet olvasva nem érti az ember, hogy lehetett ilyen agya ennek a nőnek. A történetet nagyrészt már vázoltam a játéknál. A regény pár fejezettel előrébb kezdődik, amiből azért Poirot már sok mindent levonhat, azonban itt egy barátja kéri meg, hogy vizsgálja ki az ügyet, ami Belgrádtól nem messze történik meg. A legérdekesebb, ahogy Poirot összerakja a részleteket, amikre talán rá sem jöhetne, ha az írója nem akarná, olyan kuszák. Mivel a regény szinte párbeszédek tömkelege, akár monoton is lehetne, mégsem az. Christie valódi mézesmadzagon csepegteti elénk az információt, s a regény végeztével, sikítva lapozunk vissza, valóban, ezt ezért mondotta akkor a nagy detektív.

A nagy detektívről egyébként csak annyit, hogy Poirotnak ekkor már visszavonult, miután óriási hírnévre tett szert. Poirot megszeretni nekem nem volt nehéz - Sherlockba egyszer már beletört a bicsakom -, mert pökhendi, intelligensebb, mint a sokévi átlag, alapvetően udvarias, de azért lenézi a földlakók 90%-át. Duzzad a szerénytelenségtől, és minden nap bőséges reggelivel kezdi napját. Szóval majdnem pont olyan, mint én :D Nem érdekli, ki mit gondol róla - többnyire már azon is nevetnek, ahogy kinéz vagy, ahogy megjelenik - a végén, amikor lelép a színről, mind a karakterekben, mind pedig az olvasóban csakis a legőszintébb elismerés maradhat. Ahogy a regényben fokozatosan hazudoznak neki, ő meg szépen gyűjtögeti az információt, és felgöngyölíti az ügyet, mint egy pók. Zseniális.

Az külön egy bravúr, hogy maga az eset egy másikba van beágyazva, az meg megint csak, hogy egy ellenszenves rohadékot ölnek meg, akit nagyjából mindenkinek érdekében állt megölni, miközben mindenkinek van sziklaszilárd alibije. A könyvben kapunk magyar vonatkozást is - amit a legújabb film elképesztő hozzánemértéssel formált meg -, valamint ebben a könyvben kapjuk a legjobb Poirot oltást: Nem tetszik az arca, hogy úgy mondjam! A regény végén fejtegetett kettős befejezés pedig minderre rátesz egy lapáttal - ez már megfigyelhető volt a Tíz kicsi négerben is - nem elég, hogy teljesen elfogadható lenne az egyik magyarázat is a kusza bűnténynek Christie képes kreálni egy második megoldást is, ami legalább úgy, ha nem jobban passzol a bűntényre.

Mint mindig szigorúan a regény ismeretében vágjunk bele mindenféle feldolgozásba, - film, színház, képregény és készült belőle egy szörnyű játék is - mert azok ismerete nagyban ronthatja az alapmű élvezetét. Ugyanakkor a történetről nem akarok sokat felfedni, mert a legjobb Christie könyvajánló nagyjából ennyi: Minél kevesebbet tudj róla, csak ülj neki és olvasd el, egy délután alatt el lehet. Francia tudásod meg közben fejlődik n'est-ce pas mon ami?

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4