A Universal mindig is híres volt szűkmarkúságáról, alacsony költségvetésű filmjeiről, éppen ezért, az idők szavára hallgatván utoljára szerződtek le a Technicolorral. Ekkora már minden stúdió kijött legalább egy színes filmmel, ők mégis vártak egészen 1942-ig, majd az akkor legyártott Ezeregyéjszaka Meséi után másodikként gyorsan előkapták az 1925-ös nagy sikerű némafilmet Az Operaház fantomját, és remakelték, pazar látványvilággal, a korszak leghíresebb színészeit leszerződtetvén, ráadásul másfél órában egyensúlyozva a musical és a horror között. S, hogy mennyire sikerült nekik? Lássuk!

„Még akinek szíve tiszta, s esténként imáját mondja, az is farkas lehet holdvilágnál, ha sisakvirág rügyét bontja."

Négy évvel a Frankenstein sikere után a Universal végre folytathatta a történetet. Három évnyi keserves scriptelés, művészi összeférhetetlenség és pénzhiány után minden együtt állt, hogy visszatérjen a szeretethiányos szörny és teremtője. A dokit eleve ezért hagyták életben a kibővített jelenettel, a szörnyet meg igazán nem volt nehéz ezek után valami mondvacsinált okkal visszarángatni. Elvégre egy élőholt (?) nem tud meghalni, ugye... Mindezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy a hollywoodi folytatások nem jelenkorunk szövődményei.

Ez a film

az Európa Tanács EUROIMAGES Alapítvány és

a Magyar Mozgókép Alapítvány

támogatásával készült.

1933-ra az USA úgy-ahogy kiheverte a Nagy Gazdasági Világválságot, vagy ahogy ők hívják: a Nagy Depressziót. Carl Laemmle jr. elég szépen megtollasodott ezekben a szűkös esztendőkben. Így megengedhette magának, hogy a következő „szörnyfilm” egy olyan adaptációból szülessen, amelynek írója még ekkor is élt, ez pedig nem volt más... de ugye, a cím alapján már látatlanban is kitaláltátok mind.

Hihetetlen egy év alatt mennyi változás történhet a filmiparban. Boris Karloff immár abszolút főszereplő, megjelennek a zenei betétek a filmben, és a Universal újabb szörnyet indít olyan útra, amely sok reinkarnációt, újragondolást teremt. Akkoriban bizonyára félelmetes lehetett - és be vallom, egy jelenete még ma is az -, de ez a horror inkább egy szerelmes kalandfilm, amelynek sajnos pont a kaland elemei vesznek el a sok duma közben.

Mostanában úgy hiszem, nem én találom meg a filmeket, hanem azok találnak meg engem. Értsd a Tess DVD-jét is legalább hét, nyolc éve megvettem, és azóta békésen pihent a polcon, várta hogy megnézzem, és én is vártam, hogy megérjek rá. Mindezek dacára nem értem se az alcímet, se azokat, akik szerint ezt a nőt „verte volna a sors”. Miért lenne tiszta nő? Bolond nő? Gyengeelméjű nő? Érthetetlenül viselkedő nő? Idegileg labilis nő?... Sokkal inkább. Mivel veri a sors? Hogy kiderül, nemesi vér csörgedezik ereiben? Roman Polanski 1979-es filmje mai napig Thomas Hardy regényének egyetlen mozifilmváltozata. Készült több tévéfilm, és nem rég egy sorozat is az angol irodalom egyik klasszikusának kikezdhetetlen művéből, de kétségtelen, hogy ez a leghíresebb, elsősorban Polanski miatt. Vigyázat! Spoilerek jöhetnek, kattintás csak a könyv olvasása, a film megtekintése után, vagy saját felelősségre, ugyanis sajnos a filmről másképp nem lehet, és nem is érdemes beszélni.

"- Vonatrablás?

- Tudományos kísérlet!"

Hogy vagytok? Úgy érzem nem lenne szép dolog egy kis baráti figyelmeztetés nélkül elolvasni a következő ismertetőt. A Frankensteinről szóló elmélkedésemet szeretném elétek tárni, a tudomány emberéről, aki a saját képére akart embert teremteni, anélkül, hogy számolt volna Istennel. Ez minden idők egyik legfurcsább története. A teremtés két nagy misztériumáról szól... az életről, és a halálról. Szerintem nagyon tanulságos lesz. Talán megrázó. Sőt... még rémisztő is. Tehát ha úgy éreznétek, hogy nem akarjátok ilyen feszültségnek kitenni az idegeiteket, még választhattok... Nos, én figyelmeztettelek benneteket.

Nem sokára itt a Halloween, és arra gondoltam, egy Halloween-i különkiadást mi mással lehetne jobban feldobni, minthogy minden egyes nap közlünk egy cikket egy-egy horror klasszikusról. A sort pedig e filmek nyitódarabjával, a Drakulával, illik kezdeni, mely különösen fontos nekünk magyaroknak. Több szempontból is.

"- Vegyél magadnak korabeli ruhát! Valami nem túl feltűnőt!"

"- A találkozás időparadoxont hoz létre, amelynek következtében olyan láncreakció keletkezhet, amitől felborul az egész tér-időkontinuum és megsemmisül a világegyetem... Ez persze a legrosszabb eshetőség, szerencsés esetben csak a mi galaxisunk fog megsemmisülni."

Olyan rég volt már játékismertető, hogy lesül a bőr az arcomról, és mivel még meglehetősen ősz van vegyük csak górcső alá a Broken első részének felújított verzióját, melyet a napokban játszottam ki másodjára, és annyira felvillanyozott, hogy rögvest arra gondoltam, írni kell róla. Bár, nem biztos, hogy a "felvillanyozott" szó illik rá legjobban.

A Bungie belső problémái miatt folytatás helyett a sci-fi és a fantasy közt egyensúlyozó Destiny idén egy masszív kiegészítőt kapott. Az MMO beütésű elsőszemélyű shootert indulása óta rengeteg kritika érte. Leginkább a kellő mennyiségű tartalom hiánya miatt adtam én is hamar túl a játékon, habár azt hozzá kell tennem, hogy azzal a kevéssel remekül elszórakoztam. Korábban megesküdtem magamnak, hogy a cég rólam nem gombol le több lóvét, de az összes eddig megjelent DLC-vel megpakolt Legendary Edition boltba kerülésének közeledtével egyre inkább viszketett a tenyerem, hogy újra visszatérjek abba a világba, mely a legjobb multiplayer élményt nyújtotta számomra PS4-en. A kiegészítőket a kiadvány letöltőkód formájában tartalmazza, de anyagilag még mindig jobban járunk így mintha külön vennénk meg őket, ugyanis enyhén szólva túl lettek árazva. Az első DLC, a The Dark Below olyan kevés pluszt nyújt, hogy pénzt se szabadott volna érte kérni. A második, a House of Wolfes pár fokkal jobb, látni rajta, hogy a készítők kezdenek reagálni a játékosok panaszaira, de a szükséges megújuláshoz még mindig elég kevés. A nemrég megjelent The Taken King más tészta. A 2.0-ás frissítéssel karöltve a játék érdemi változáson esett vele át.

"Utak? Ahová megyünk, ott nincs szükség utakra!"