Bizonyos videojáték gyártó, kiadó cégek általános szokása volt, hogy ha betaláltak egy játékkal, ami esetleg franchise-vá nőtte ki magát, időről-időre kiadták a sztori folytatását. Néha bejött, néha nem, ám előbb-utóbb a fogyasztó közönség megkapta azt, amire legkevésbé sem vágyott: a végletekig lebutított történetvezetést, papírmasé karaktereket, unalmas  és érdektelen mellékszereplőket, de persze a kor követelményeinek megfelelően high-tech grafikai megoldásokkal felturbózva, hogy a játékra éhes gamer hadd költse már el egy használt kocsi árát videokártyára (vagy komplett gépre), ha élvezni akarja  a "valósághű" technikát és a még nagyobb fegyvereket, még nagyobb robbanásokat. Kicsit ez volt az érzésem a "Jurassic World" bemutatóján is. Minden nagyobb lett, mégsem lett jobb. 

Amikor műfaji keveredés érhető tetten egy-egy filmnél, ott az alkotók mindig vékony jégre tévednek. Nem pusztán azért, mert a nézők eleve előítéletesen állnak hozzá az ilyesfajta csínyekhez, hanem főként azért, mert nagyon nehéz jól megcsinálni. A teljesen ismeretlen Tom Green-nek ez olyannyira nem sikerült, hogy ha nem hinnék a második esélyben, azt mondanám, nagy ívben kerülje el a továbbiakban a forgatókönyvírást és a rendezést. 

A Conan, a barbár akkorát bukott mint kevés film a 2011-es nyári szezonban, véleményem szerint igencsak érdemtelenül. Amit lehet kihoztak ebből az alkotásból, és sokkal több, ennél rosszabb rebootot/adaptációt tudnék kapásból említeni. Leginkább egy komoly kérdést vetett fel: biztos, hogy szükség volt rá?

Ha netalán maradt volna hajunk Abe koma kalandjai után, akkor a teljes kopaszság érdekében ajánlanám mindenki figyelmébe ezt az Xbox One kategóriás játékot, amit szerencsére kiadtak PC-re is, és kb. három hónapja tőle hangos az internet. Nehézsége gondoskodni fog róla, hogy a maradék hajunkat is kitépjük az idegességtől. Idegtépő játékmenete talán csak pár hajszállal marad el a tegnapi alanyétól - azzal a párral, ami megmarad a fejünk búbján, miután mindkét játékot kimaxoltuk -, szinte ugyanazt a platform cuccost kapjuk, de mégis az egész olyan más, és formabontó, egész egyszerűen ha nem hallottál róla, nem ismered 2015 játékait eléggé. És ha ennyire idegesítő, meg nehéz, akkor mégis miért kéne vele játszanunk? Nos, annyira örülök, hogy megkérdeztétek...

Hélóóó! Fáló mííííí!

Bevezetőként tisztáznunk kell két szörnyen fontos kérdést, amelyek szinte megszállottként foglalkoztatták az elmúlt hónapokban a "Törésvonal" kritikusait. Elsőként, hogyan is lehetséges, hogy Alexandra Daddario játszhatja Dwayne Johnson lányát, holott csak tizennégy év a korkülönbség közöttük? Nos, úgy, ahogyan anno Jessie Royce Landis eljátszhatta Cary Grant hóbortos anyját az "Észak-északnyugat" (1959) című Hitchcock thrillerben, holott csak nyolc év volt a differencia Grant javára. Másodszor, a filmnek semmi köze a Rockstar Games által fejlesztett és 2004-ben kiadott nagysikerű "GTA: San Andreas" videojátékhoz, lévén a "San Andreas Fault"-ra, a Szent András-törésvonalra utal. Miután ezeken az akadályokon túljutottunk, nézzük, hogyan is állunk? 

16 évünk volt megtanulni az első és második szabályt, Fincher kultfilmje mégis frissen hat. A Pannonia Entertainment forgalmazásában 2015. június 18-tól ismét látható a hazai mozikban a Fight Club, azaz a Harcosok klubja.

Tény, hogy EZ a mester ékköve. Volt hozzá egy ív felfelé, és amint látjuk van egy lefelé is. Sajnos az elmúlt tíz évben sem tudta ezt űberelni, még a zseniális Holtodiglannal sem. Ráadásul ezzel a filmmel le is zárta város-trilógiáját, a másik kettő a He7edik, és a Játsz/Ma. Akkor hogy stílusos legyek: kérem állítsák az üléstámlákat függőleges helyzetbe!

Mint mindig, most is jelzem, hogy csak az olvassa el az ismertetőt, aki már látta a filmet, mert a film végének ismerete sok mindent elronthat, ráadásul ezúttal nagyon durván.

Az emberiség jövője. Olyan téma, aminek már évszázadok (évezredek?) óta újra meg újra nekirugaszkodnak az írók. Születtek róla utópiák és disztópiák, a szerzők világlátása szerint. Aztán megjelent a mozgókép és a rendezők sem óhajtottak kimaradni sorból, hogy közöljék az álláspontjukat a témakörben. Bizonyos filmekben egymásra talált a két alkotógárda. Ilyen a Rút hattyúk is. A cím könnyen felismerhetően a klasszikus mesére, „A rút kiskacsa” történetére utal. De mi van akkor, ha az átváltozás után a hattyút találjuk rútnak? Konsztantyin Lopusanszkij már többször bizonyítékát adta, hogy mélyen aggasztja a Föld sorsa. A halott ember leveleiben egy nukleáris háború következményeivel szembesítette a nézőt, majd. A múzeumlátogatóban egy világméretű ökológiai katasztrófa látomását tárta elénk. A Rút hattyúk, ha némileg közvetve is, de illeszkedik a sorba. Ezúttal egy radikális társadalmi szemléletváltozás felbukkanásának tesz ki bennünket. Jó társakra talált mindehhez a Sztrugackij fivérekben. A testvérpáros utolsó közösen írt könyve adja a laza alapot a film történetéhez. A fentebb említett „A halott ember leveleiben” Borisz Sztrugackijjal már dolgoztak együtt. Akkor az eredmény egy világhírű film lett. Vajon ezúttal mire mentek?

A Cinetel és a FilmBOOK közös nyereményjátékának keretein belül itt a soha vissza nem térő lehetőség. A Cinetel jóvoltából most rá teheted a mancsod a 2 db páros jegy egyikére, melyek a MOM Parkba szólnak  2016. május 31-én, kedden, a 20:00-as előadásra. A feltételekért kattints a „Tovább” gombra!

Paul Feig eddig rendezőként, színészként és producerként nem tett le olyasmit az asztalra, amivel kivívta volna azt az elismerést, amely egy rendezőt (színészt, producert) kiemel az átlagból és a nézőnek is eszébe juttatja, hogy "hát nézd már ő rendezte a....filmet". Viszont már többször dolgozott együtt mostani filmjének főhősnőjével Melissa McCarthy-val. Ám ez nem előny, sőt...

A vetítés kezdete előtt a Mozinet (forgalmazó) képviselője elejtett egy mondatot, amin el kellett gondolkodjak. Idézni pontosan nem tudom, de a lényege az volt, hogy a Saul fia nem szórakoztató film, hanem egy műalkotás. És ebben az a szomorú, hogy az emberek tényleg így gondolkoznak. Vannak azok, amiket azért fogyasztunk, mert szórakozni szeretnénk, és vannak a műalkotások, amik... izé... Na de most nem azért, de a művészet tényleg ennyire külön kellene váljon a szórakoztatástól? Eredetileg nem pont az volt a célja, hogy elkápráztasson, hogy örömünkre szolgáljon élni vele, hogy nem haszon alapján nézve jobbá tegye az életünket?

Vannak olyan filmek a filmtörténelemben, amelyeket többféle módon is lehet értelmezni. Ha csak az egyszerű fegyveres konfliktust látjuk meg benne, akkor nem fogunk sokat lamentálni azon, vajon, mi is lehetett a mélyebb jelentése. Ha a történelmi tényeket nézzük, akkor beleláthatjuk, hogy - jelen esetben - a Nyugatot lassan meghódították és a civilizáció vette át az uralmat a vadon felett, amelyben a fegyverek szavának és a párbajhősöknek már vajmi kevés hely jutott. Ha pedig személyes tragédiaként nézzük, akkor máig tartó értelmet nyer. Ez a "Shane". 

A most következő cikk egy archív játékteszt 2004. augusztusából, amit a megboldogult GAMER magazinnak küldtem, amikor tesztelőket kerestek. Nagyon lelkes voltam, a játékból magam mentettem le vagy háromszáz képet, amik közül kiválasztottam a tíz végelegest, érdekességeket írtam külön dobozkákba... erre az újság a kiírás után egy hónappal megszűnt. Elöljáróban annyit, bármennyire nem szeretem a háromdés Brokeneket, mégiscsak egy Broken játékról beszélünk, és az ötödik részig úgy tűnt ez lesz a végleges irány...

Ó azok a délceg építmények, az emberiség alapkövei. Melyek fennen hirdetik sok ezer év múlva is, igen itt intelligens lények éltek egykoron. Mert nincs szebb dolog, mint építeni, alkotni, a Párizsi Notre Dame, az Aacheni katedrális, az Eiffel torony, a Szabadság szobor, az Egyiptomi Piramisok. Az a sok idő, és energia míg ezeket emberi kezecskék felépítették. Micsoda gyönyör, micsoda élvezet beütni az utolsó szöget, átvágni a szalagot, és elmormolni: kész lett már a nagy mű igen, a gép forog, az alkotó pihen... És tudjátok még mi okoz ekkora gyönyört? Felrobbantani az egészet a picsába!