Minden évben fordítok annyi figyelmet a legrangosabb filmes díjkiosztóra, hogy legalább a főkategória jelöltjeit megnézem. Nem mindegy, kinek szurkol az ember, kit kell utálni, vagy kiátkozni a filmes kánonból a díjátadó után. És nem árulok el különösebben nagy titkot, minden egyes évben ez számomra a mélypont. Rosszabbnál rosszabb, unalmasabbnál unalmasabb filmeket, boncasztalra való lószarokat kell végigszenvednem, amiknek különben a közelébe sem mennék, de ilyenkor mégis kénytelen vagyok. Mert hogy nézne ki, ha nem látnék rá az év legnagyobb eseményére. Idén hatalmas kő – mit kő, kőszikla, sőt hegyomlás – gördült le a szívemről, amikor megláttam a jelölteket. Szinte egyik sem tűnt vérlázítóan rossznak, és majdnem mindegyiket megnéztem volna egyébként is.

Három fiatal sztárpalántát sikerült összeverbuválnia a film készítőinek, hogy a húszas éveik közepén járó férfiak "amerikaipitéjét" leforgassák velük. Itt már nem a szüzesség elvesztésének létkérdéssé avanzsálódása jelenti a fő problémát, hanem a kényszeres kapaszkodás a fiatalkorba: mindenáron szinglinek maradni, hiszen azok az ember legjobb évei, amikor gondtalanul vadászhat a gyengébb nem gyengébb jellemű, ám kinézetben koránt sem gyenge képviselőire...

Minden szupi szupeeeeeeeeeer! Minden olyan jóóóó, hogy ha közös a céééél! Minden szupi szupeeeeer, ha az álmainkért élsz! És itt még egy csomó minden más is jönne, de egész egyszerűen nem találtam magyar verziójú klipet ahol a teljes szám hallható.

Jaj ez nagyon szerelmetes volt, végtelenül szerelmetes, múlt hét péntekjén volt Bálint-nap...

Hogyan lehet sikeres hazánkban egy olyan mese, melynek témája olyan ünnep, amit nálunk nem is ünnepelnek? Ugyanakkor a film gyerekeknek készült, mégis tele van felnőttes poénokkal. Mint köztudott, az emberek ünneplik a Hálaadást és a fő fogás ilyenkor a pulyka.

Elemi erejű félelem. Páni félelem. Ez járt át nem is olyan rég amikor megtekintettem az utóbbi idők talán legijesztőbb horrorját. Még jobb lett volna, ha páran a nézőtéren nem azzal próbálják leplezni, hogy most becsunyiztak, hogy végigpofázzák a filmet. De hát mit mondhatnék, ez a mozi varázsa. Máskülönben hálás is vagyok nekik, mert ennyi szorongás éppen elég volt, mi lett volna ha egyedül nézem, a sötétben?

Ezen a héten kerül a mozikba Clint Eastwood legújabb filmje, az Amerikai mesterlövész,  Bradley Cooperrel  a főszerepben. A filmet hat Oscar díjra jelölték! A MozICom felajánlásából most itt a lehetőség, hogy felszerelkezz a film alapjául szolgáló könyvvel, melyet a 2013-ban elhunyt Chris Kyle írt. A „tovább” gombra kattintva azt is megtudhatod, mit kell ehhez tenned!

Hollywood valamiért nem teljesen csipázza a görög hősöket. Először kinyírták Perszeuszt a Titánok harcával, utána jött Tarsem Singh és hazavágta Tézeuszt. Ki maradt még, akit nem szentségtelenítettek meg? Áááá meg van... legkisebb középső fiam, Héraklész, te oktondi...

Robert Redford inkább színészként, mintsem rendezőként jeleskedett 1994 előtt. Olyan filmekben játszott, mint a Távol Afrikától, A nagy balhé vagy Az elnök emberei. '94-ben végre rendezőként is bemutathatta, hogy milyen tehetséges és megrendezte a Kvíz show című történelmi drámát.  A film az késői 1950-es években játszódik. Témája pedig várhatóan az amerikai TV kvíz show-k, amelyek akkor több millió ember figyelmét ragadták el hétről-hétre.

Nemes feladat, annyi szent.

A Vajna bá' által újragondolt filmfinanszírozási rendszer negyedik, pontosabban háromésfeledik mozifilmje is elstartolt végre (?) a magyar mozikban. Valentin napra eddig majdnem minden évben sikerült időzíteni egy romkomot, tavaly pont kimaradt, helyette a turbékoló gerlepároknak brúszvilisz kopasz buksiját kellett bámulniuk, amint karcolás nélkül túlél mindent. De legalább azt is Budapesten forgatták, így ha kerülőúton is, de láthattunk magyar helyszíneket, meg színészeket. És bár romantikus épp nem, de az a trágyadomb komédia volt a javából...

A Berlinálén debütált a film, vegyes kritikai visszhanggal: voltak, akik egy újabb remekműnek tartották, mások pedig Anderson leggyengébb filmjeként emlegették. Az igazság persze nem fekete-fehér, hanem ismét szürke. Mert a film bőven nézhető, sőt kifejezetten szórakoztató, de például a rendező eggyel korábbi alkotását, a Holdfény királyságot nem sikerült leköröznie. Persze alapból nehezebb dolga volt, hiszen A Grand Budapest Hotel témája sokkal komorabb, még akkor is, ha a csomagolás a megszokott módon történik.

Akkor, mint a kevéssé olvasott retro-faktor egyik elszánt képviselője, ezennel eljutok az egykori NDK kevés tudományos-fantasztikus mozgóképeinek utolsó példányához. A búcsú nem sikerült szépre, ahhoz a korabeli ideológia túlságosan rátelepedett a mozira. (Egyúttal erre az ismertetőre, még ennyi idő után is.) Az lett vele az egyik legfőbb gond, hogy a fantasztikus film megnevezés a gyakorlatban inkább fantasztikus zöldségekre redukálódott. Akad benne néhány jó ötlet, de a kibontásuk és a történetbe illesztésük igazából elmarad. Szóval máris szívességet tettem azoknak, akik nem szeretik a hosszú lére eresztett elemzéseket. Az első pár mondatban ott a lényeg. (A magyar cím pedig tényleg poéngyilkos. Bár, ha csupán ennyi baj volna a mozival, jól járnánk.) De jusson valami azoknak is, akik szeretnek búvárkodni a fantasztikumot megcélzó mozik dinoszauruszokat idéző korában, és nem zavarják őket a kihalt őskövületekről szóló elmefuttatások.

Lehet, hogy nem én vagyok a megfelelő ember arra, hogy "kritizáljam" ezt a filmet. A blogon a hét folyamán megjelent cikkekből a szemfülesebbje leszűrhette, hogy Santino kolléga a téma szakértője, nekem se különösebb háttértudásom, se kellő rajongásom nincs Robotkopó felől/iránt. Még mielőtt mindenki a szívéhez kapna: láttam az eredeti trilógiát. Most pedig, hogy mindenki megnyugodott: olyan mocsok régen, hogy nem emlékszem túl sok mindenre. De talán jobb is ez így. Talán hasznos lehet egy olyan ember véleménye is, aki az ország lakossága nagy százalékának reprezentálja a Robotzsaru-ismereteit. Mert ne áltassuk magunkat: a legtöbben azt sem tudják, hogy eszik-e, vagy isszák.

„Most meghalok. Te tudod milyen érzés. Nagyon szar .”

Akár egy jó franchise is lehetett volna a Robotzsaruból, az ikonikus főszereplő, és az egyedi világkép mindenesetre adott volt hozzá.

Nem tudom ki, mennyire van tisztában vele (vagy kit érdekel egyáltalán), de a blog létrejötte ezer szálon kötődik az Xpress.hu dvd-s webáruházhoz. Field kollégával, az ő írásaival is ott ismerkedtem meg, Scal pedig szintén ott talált rám, és küldött el később sajtóvetítésekre. Ott kezdtem el filmkritikákat írni, ami évekig nem is változott, de aztán később már igényem volt egy saját platformra, ahol összegyűjthetem az írásaimat, és képeket is illeszthetek be, amit ott, és akkor még kicsit nehézkesnek bizonyult számomra. A legtöbb kritikámat később átmentettem ide, egyedül egy hipotetikus Robotzsaru remake-el kapcsolatos írást hanyagoltam, mivel hamar kútba esett a projekt. Most sikerült nagy nehezen előbányászni, és sajnos ismét van aktualitása. Most a trailerek után már nem olyan nagy cucc kitalálni, milyen lesz a film. Viszont ezt az írást 2008 novemberében követtem el, amikor még 0 információm volt. Hogy mennyire bizonyultam éleslátónak akkortájt, az február 6.-a után fog kiderülni, most mindenesetre fogadjátok szeretettel ezt a 6 évvel ezelőtti írást, mindenféle utólagos javítgatás nélkül, teljes terjedelmében!