Amikor megtudtam, hogy mégis miféle film a Minden odavan, hirtelen ez lett számomra a fesztivál legjobban várt mozizása. Szeretem azt, amikor valami egyszerű, de nagyszerű "szabályt" betartva készítenek egy filmet: itt például Robert Redfordon kívül senki más nem szerepel, mindössze egy recsegő rádióhang és egy másik ember keze az, amit látunk még. Szóval a kíváncsiságom foka az egekben volt, amikor katarzisra felkészülve beültem a terembe. Sajnos egy icipicit csalódnom kellett. Enyhén spoilerveszélyes írás következik!

A képregényfilmek aranykorában mi sem lehetne természetesebb, mint az, hogy a Cannes-i Filmfesztiválon is egy képregény alapján készült film diadalmaskodjon. Batman? Superman? A fenét! Adéle-nek hívják hősnőnket, akit 16 éves korában egy hardcore irodalomóra után metaforikusan megharap egy kék hajú leszbikus csaj és ennek hatására maga is elkezd vonzódni saját neme iránt úgy közel 10 éven keresztül. Kiegészülve alkotójával éjszakánként álpuncikkal felfegyverkezve birkóznak az ágyban, így edzvén arra, hogy igazságot szolgáltassanak a melegfelvonuláson tojásokkal dobálódzó fújoló tömegben.

A 6. podcast folytatása nem különösebben meglepő módon a 7. podcast lesz, mint a címből is kiderül, 3 2013-as sci firől beszélünk ebben az adásban Scallal.

Jobb gombbal ide kattintva le is tölthetitek.

A gyerekszínészből az utóbbi pár évben megbízható minőséget produkáló, "A" kategóriás színésszé érett Joseph Gordon-Levitt úgy érezte, hogy ideje beülni a kamera mögé is, úgyhogy összerittyentett egy jóféle nagyjátékfilmet, amit nem csak rendezőként, hanem íróként és főszereplőként is jegyez. Habár eredetileg ez utóbbi feladatra Channing Tatum volt kiszemelve (véleményem szerint szintén nem lett volna túl rossz választás), de elfoglalt ember lévén nem tudta vállalni, így csak egy cameo erejéig ugrott be.

Riddick. Amikor felröppent pár éve a hír, hogy Vin Diesel jó útra tér, és nem csak a Halálos Iramba száll vissza, de fel akarja éleszteni antihős karakterét is igazából eléggé szkeptikusan fogadtam. Minek? Diesel leírta magát, sokkal többet képzelt színészi képességeiről mint valójában tud - ennek köszönhető, hogy az xXx második részét sem vállalta, és hogy a Halálos Iramnál is a negyedik részig kellett böjtölni hogy a kopasz ismét zúzzon. És itt van Riddick is, aki amilyen jó volt az első filmben, olyannyira elcseszték amikor őt tették a központi karakterré, ugyanis a folytatásban konkrétan RÁ húzták az egész univerzumot. Azóta mindössze két jól-rosszabbul sikerült játékban tűnt fel a karakter, mert Diesel nagy játékos hírében állt, és ő kölcsönzi a hangot is. De, hogy egy újabb film? Minek? Kinek? Hát mert kurva jó lett, és igen, nekünk nagy Riddick fanoknak.

Ez egy igen érdekes film volt. Érdekes, mert maga a téma amit boncol, az ijesztő. Nagyjából egy féléve vetettem fel kollégámnak, és barátomnak Santinonak, hogy mi történne ha társadalmunk - hasonlóan a házasság töréshez - nem büntetné a gyilkosságot. Akkor vajon ugrásszerűen megnőne a gyilkosságok száma is? Vagy az emberek többsége azért morálisan is elítéli egy másik élet kioltását, és nem csupán az tartja vissza, hogy jaj utána megbüntetnek érte. No persze aki nézi a rendőrségi híreket, az pontosan tudja, hogy még kis hazánkban is átlagban hetente legalább egy embert még ez sem tart vissza. Tehát akár hirtelen felindulásból, akár gondosan megtervezve, véletlenül, vagy különös kegyetlenséggel de egyesek gyilkolnak. Azonban a lényeg a társadalom azon fele, akik hasznos tagok, vagyis naponta bejárnak dolgozni, fizetik az adót, stb. Ők elvileg nem amorális gyilkosok. Elvileg...

Tony Scott tavaly beintett a közönségének, és meg mondom úgy ahogy van, elég erőteljesen magam alá csináltam, hogy most akkor befellegzett az akciófilmnek végleg. Mert akárki akármit mondjon az ifjabb Scott tudta mitől döglik a légy, és ez a stílus azért manapság igencsak eltűnt. Pár próbálkozás ugyan akad, de ezek legtöbbje a B-filmek mezőnyét gazdagítja, ha létezne még videotéka, eleve ott landolna. Kedvenc színésze, Denzel Washington azonban még él és virul, és mostani filmje is ékes bizonyíték arra, nem szabad leírni. Ráadásul nem mást kapott maga mellé mint az egyre brutálisabban kinéző Mark Walhberget, aki a kezdeti marhaságok után (Max Payne, Orvlövész) totálisan magára talált, és minden filmje üt. Szóval a két kaliber olyan, mintha egymás után lehúznál két shotot valami durva piából, aztán már mindegy mi történik körülötted te csak vigyorogsz végig. Az általános jókedv garantált.

Na ez is megvolt. Leteszteltük a 4DX mozitermet mely országunkban legalább olyan egyedülálló élményt kínál, mint az IMAX vagy egy 3D-s mozi. Santino már egyszer írt a 4D-s moziról, én pedig igyekeztem bemutatni a 4K-t valamint a HFR 3D-t, úgyhogy van miből választani, még rengeteg minden maradt, amivel a moziba csábíthatják azt, aki kicsit többre vágyik mint egy szimpla film megtekintése. Jelen esetben a 4DX az ami a legújabb, de alig tudnak róla az átlagemberek, hiszen ez csak és kizárólag Pesten, a Cinema City Westend 3-as termében került kialakításra. A véleményeket olvasván pedig nagyon lehangoló kép alakult ki bennem - de azért azt hozzátenném, hogy a legtöbb kritikus egész egyszerűen be van savanyodva, és még a maradék szinkron színészektől is elvenné a munkát legszívesebben, úgyhogy annyira azért nem kedvetlenítettek el. Pláne ha hozzáteszem, hogy a legtöbben el se mentek kipróbálni, csupán elképzelték az élményt, és úgy... khm "kritizálták". Már pedig a puding és a 4DX próbája az evés.

Hosszú idő után ismét összeültünk Scallal, hogy megbeszéljünk néhány 2013-as filmet.  Viszont borzasztó hosszúra nyúlt ez a podcast, ezért olyan killbillesen kettévágtuk, a második felét pedig majd jövő hét vasárnap hallhatjátok. Addig is jó szórakozást!

Jobb gommbal Ide kattintva le is tölthetitek.

Rég volt már szó a blogon az olasz posztapokaliptikus mozik aranykoráról. Egy olyan korról, amikor a B filmekre szakosodott olasz mesteremberek ontották magukból a bájos, ámde gyenge minőségű ripoffokat, amelyeknek a legalja a zombis horror és a világégés után játszódó spagettiwesternes Mad Max–Menekülés New Yorkból-keverékek voltak. Gyakorlatilag nulla költségvetésből utánoztak külföldi B filmeket, néha már direkt csak videóra. Ha ide kattintotok, feltárul előttetek is ennek a korszaknak a szépsége. 

„A művésznek szolgálni kell, és vigyázni, ne menjen túl messzire.”

Sophie Marceau karrierje elég szépen indult; a Házibuli sikere után egy egész generáció szeretett bele Európában, a folytatásnak köszönhetően pedig megkapta a César díjat, és addigra minden hímnemű szívét elnyerte. Nem csoda, hogy következő filmjében már a legnagyobb francia sztár, Belmondo mellett játszhatott a Kellemes húsvéti ünnepekben, illetve a nagyszabású történelmi moziban, a Saganne erődben sem kisebb nevek mellett alakíthatott, mint Gerard Depardieu, Philippe Noiret vagy Catherine Deneuve, Aztán valami végképp elromlott.

A nézők végveszélyben.
Tudom, gyenge volt, de nem tudtam kihagyni.

Maggie Carey minden bizonnyal újranézte az Amerikai pitét és ráeszmélt, hogy az elmúlt pár év mozis felhozatala nem fedte le ezt az amúgy egyértelműnek tűnő niche-t. Szüzességelvesztős vígjáték! Csak lúzer gimis végzősök helyett stréber gimis csajjal! 1993-ból! Abból a korszakból, amikor Maggie járt ugyanebben a cipőben (saját gimis élményeit használta fel) és abból a korszakból, ahol még talán ez a film viccesnek és eredetinek számított volna. Kár, hogy 2013-at írunk és az előbbi két jelzőből egyiket sem aggatnám a Kamatylistára nyugodt szívvel.

Korábban még sosem voltam ilyen filmes éjszakán, előre félek, hogy tele lesz paraszttal, és nem lehet élvezni a filmet. Nem tudom, hogy fogom bírni a 12 órát, a filmnézéssel még nem lenne baj, de egész éjszaka fent maradni, az már húzósabb kérdés. Előző éjszaka természetesen pont úgy jön ki a lépés, hogy alig tudok aludni, de legalább korán felébredek, amitől egész nap nyomott és álmos vagyok. Telezabálom magam, majd egy kávé, pedig sosem kávézom, és indulás.

Jean-Paul Belmondo szülei művészek voltak, ő mégis bokszoló akart lenni. Imádta a színházat, mégis filmszínész lett belőle. Egy művészfilmben ismerte meg a világ, mégis közönségfilmek sztárjaként emlékszünk rá.

Nem volt a hagyományos értelemben jóképű, csibészes sármjának mégsem tudott egy nő sem ellenállni. Egyszerre volt hiteles keményfiúként és bohócként, akár egyetlen filmen belül is. Nagy riválisa, Delon tökéletes jóképűségével, kegyetlen hidegségével, visszafogott játékával a tökéletes ellentéte a szimpatikusan humorizáló, szabálytalan arcvonású, örökké fitt Belmondonak. Azt hihettük, soha nem öregszik meg, pedig idén már 80 éves.

Ma már az amerikai filmek dömpingjében kevés szó esik - és egyáltalán nem népszerű téma - az európai közönségfilm aranykoráról, illetve annak egyik legkedveltebb sztárjáról, éppen ezért álljon itt az ő 10 legjobb filmje.