A romantikus komédia műfaja finoman szólva sem tartozik a kedvenceim közé. Megértem, hogy a közönség, és főleg a női nézők, miért szeretik annyira, de én meg éppen ezekért a tulajdonságaiért tartom egy eredendően hazug, aljas, giccses és önsorsrontó ábrándozásnak az egészet. Az élet egyszerűen nem így működik, és ha ezen szocializálódsz, sőt ha felnőttként is bedőlsz ennek, akkor nem jósolok neked túl szép jövőt.

Azt már tudjuk, hogy hiába volt gigantikus bukás az új Dredd, a geekek, a bloggerek, a kritikusok, és úgy egyáltalán a férfinézők mégis a szívükbe zárták. De vajon milyen ez a mozi nő szemmel nézve? Vendégkritikánk következik.

„Az ítélet közeleg.”

Így van, most az enyém jön. Amikor megnéztem a film bemutatóját, annyira nem voltam lelkes, valahogy laposnak tűnt. Szerencsére tévedtem.

Nagyjából egy éve írtam meg a Trónok harca (első évad)-ról magvas gondolataimat, és az idei számvetésből egyre inkább arra jutottam, időszerű lenne megnézni a másodikat, tekintve hogy idén márciusban már jön a harmadik. Nem is értem az HBO miért tavasszal adja ezt, amikor ebből a sorozatból üvölt a tél, ráadásul a tíz részt simán le lehetne zavarni a téli szünet alatt. Na mindegy, a fejesek tudják, én mindenesetre vártam idáig, - ugye milyen gyorsan elment egy év? hát nagyon nem - és baromi jól szórakoztam. Azt kell mondjam bár ennek az évadnak is rengeteg hülyesége van, és bizonyos tekintetben fikarcnyit se javult az előzőhöz képest, mégis jóval szórakoztatóbb mint a rendkívül frusztráló első. Az alapozás úgy látszik mégis jó volt valamire. Gondolkodtam azon is, vajon mit írhatnék róla, hiszen legutóbb elég velősen kitárgyaltam majdnem mindent anélkül, hogy a cselekményről beszélnék, itt azonban pontosan ennek próbálok spoilerezés nélkül nekiesni egy hentesbárddal.

Santinoval beszéltük, hogy az idei évből nem igazán tudnánk összeszedni 10 rossz filmet. Mert mindegyiket megmentette valami, vagy ezeket szerencsére elkerültük. Kétségkívül voltak necces pontok 2012-ben - pl. elmaradt a beígért világvége - de még a legrosszabb filmek sem voltak olyan szörnyűek mint tavaly, vagy tavalyelőtt. Legtöbbre mondjuk az okés kategória illene. Összeszedtem tíz olyan momentumot ami 2012-ből meghatározó volt, lehet csak számomra, de lehet, számotokra is, bár nem mindegyik konkrét filmet takar, de azt hiszem mindenképpen érdekes lesz. Vigyázat a poszt nyomokban szabadszájúságot tartalmazhat!

Szilveszteri podcastünkben a 2013-as filmekről beszélgetünk, amelyeket vagy várunk, vagy nem. Többek között az alábbi filmekről lesz szó:

Frankenweenie, Dredd, Django elszabadul, A nagy Gatsby, Erőnek erejével, Lincoln, Gengszterosztag, Rajtaütés, Die Hard 5, A burok, Star Trek 2, Vasember 3, Az acélember, Sin City 2, Az éhezők viadala 2

IDE kattintva letölthetitek, illetve meg is hallgathatjátok.

Szerkesztőségünk pedig Boldog Új Évet kíván minden kedves Olvasónknak!

Scallal ismét nekiültünk, hogy kibeszéljük magunkból ezt a mozgalmas évet. A podcast elején Scal, mint nagy Gyűrűk ura fan számol be nekünk a Hobbit jelenségről, majd jól kivesézi a blogra nemrégiben felkerült TOP '12 - 2012 legjobb filmjei toplistát, így természetesen kifejti a véleményét az Utódokról is. Végezetül néhány olyan filmről fogunk szót ejteni, amelyekről eddig még nem beszéltünk, mint például

A holló

Men in Black 3

Hófehér és a vadász

Bourne hagyaték

IDE kattintva a jobb gombbal, letölthetitek az egészet, de itt helyben is meghallgathattok minket.

A tovább gombra kattintva pedig részletekben is hallgathatjátok a podcastet.

Nagyon szép évet zárhatunk 2012-vel, különösen akkor, ha összevetjük 2011-el. A tavalyi toplistám kicsit sznobnak tűnik az ideivel összevetve, de akkor gyakorlatilag vadásznom kellett az érdemtelen filmeket, hogy összejöjjön 10 darab. Idén szintén nagyon nehéz dolgom volt, de szerencsére azért, mert olyan töménytelen mennyiségű jó film készült, hogy nagyon komoly következetességgel, borzasztó szigorúan kellett szelektálnom. A lista összeállításakor nem valamifajta kritikusi attitűd volt a meghatározó, hanem az a zsigeri hatás, amit az adott mozi képes volt rám gyakorolni. 2011-ben azt hittem velem van a baj, pedig egyszerűen csak a filmek voltak szarabbak, ez az év tökéletesen megerősített abban, hogy helyén van az ízlésem, csak a megfelelő alkotásokra van szükségem. Azonban azt is meg kell jegyeznünk, hogy a trendek alapjaiban folytatódtak, így a lista tobzódik a különféle adaptációkban és folytatásokban, melyeket általában joggal kárhoztatunk, de ezúttal mégis kiemelkedően jó szórakozást biztosítottak nekünk.  Így most következzen az a stílusosan 12 mozi, amit vétek volt kihagyni 2012-ben.

Amerika földjének meghódítása kifogyhatatlan témát biztosít Hollywood számára már a filmváros létrejöttétől fogva. Leginkább persze a préri bekebelezése a fő irányvonal, továbbá a déli határvidékeken történtek. Viszonylag ritkábban bukkannak fel Kalifornia vagy az északi részek, pedig ott sem érdektelen események zajlottak le.  A kolonizáció klasszikus időszaka viszont a keleti partvidéken volt, az Allegheny-hegység környékén, és az Ohio völgy hatalmas területein. Arrafelé számos film meséje játszódik, azt hiszem, legismertebbek a James F. Cooper regényei nyomán született mozik, élükön az örökzöld „Az utolsó mohikán” variációival. A neves rendező,Cecil B. DeMille, ugyancsak erre a tájékra helyezte a film cselekményét.

Mivel Belmondo-ról beszélünk, ezért egyértelmű, hogy mind a kettő.

Francia akcióbohócunk a hetvenes években nem igazán találta meg a saját hangját. Komolynak szánt filmjei hol sikeresek voltak (Félelem a város felett), hol kevésbé (A fejvadász), olyan kellemes vígjátékai - mint például a nemrégiben tárgyalt Az állat - pedig sajnos bukásnak bizonyultak. Ebben az évtizedben számomra A káprázatos volt az egyetlen kiemelkedő színvonalú műve, bár nem kérdés, hogy ebben a moziban is sokkal inkább a humor dominált.

Tizenegy év! Ennyi telt el amikor nagyjából ugyanígy decemberben először beültem Szegeden A Gyűrűk Ura első részére. Egy generáció felnőtt azóta, a fantasy pedig sajnos nem kapta meg azt a neki illő diadalmenetet amit sokan szerettünk volna. Idióta mesékre, karddal hadonászó hülye gyerekekre, meg a kedvencemre az urbánus baromságokra fogták rá, hogy na ez a fantasy, osztán töröld szemed szád. Ennyi idő bizony akkor is elég egy zsáner hanyatlásához, ha éppen világraszóló divathullám kerekedik belőle, hát még akkor ha így vagy úgy, de a Gyűrűk Urán kívül egy normális fantasy sem készült. Úgy látszik Jackson kezdte, és ő is fejezi be, mert sajnos A Hobbit minden, csak nem fantasy.

Az elhalt agysejtjeimért cserébe, megérdemli a bemutatást ez a film is. Még akkor is ha a 14 éves tinilányok forradalmat indítanak ellenem, és a videóim ellen.

Akit érdekelnek a filmmel kapcsolatos, részletes háttér információk, az zarándokoljon el a wikipediára, ahol megtalálhatja szerkesztőtársam, Field minden igényt kimerítő cikkét.

Akárcsak a három évvel korábban bemutatott Az utolsó tangó Párizsban, úgy ez a mozi is hatalmas botrányt keltett a maga idejében, a különbség csak annyi, hogy Az érzékek birodalma ilyen szempontból nem igazán vesztett a hatásából azóta se. Bertolucci méltán híres mozija ehhez képest egy visszafogott, szépelgő alkotásnak tűnik, mégis neki köszönhető, hogy ilyen filmek egyáltalán elkészülhettek.

Újabb vendégkritika következik a blogon, ezúttal egy vadonatúj horrorfilmről. A cikk titokzatos szerzőjét talán nemsokára a csapatunkban is üdvözölhetjük, de addig is jó szórakozást!

„Ha egyszer meglátod őt, semmi sem menthet meg.”

Igen, főleg ha olyan nyuszi vagy, mint én! Ha nem is a történettől, de a hajmeresztő „Mumustól” biztosan rettegtem. Természetesen többnyire akkor bukkant elő, amikor nem számítottam rá. (Na jó, volt hogy tudtam.:) De még a tökös legények is legalább egyszer a szívükhöz kaptak. 

Legutóbbi podcastünkben említettem, hogy ennek a kifejezetten remek évnek az utolsó hónapjában már csak egy filmet várok nagyon, A hét pszichopatát. Ennek legfőbb oka a rendező személyében, Martin McDonagh-ban keresendő, aki sikeres drámaíróként nyergelt át a filmezésre, és rögtön megalkotta minden idők tán legkiválóbb elsőfilmjét, az Erőszakikat. A borzalmas magyar cím ellenére egy elképesztően erős drámát láthattunk, hatalmas dumákkal, és fantasztikusan összerakott forgatókönyvvel. Az Erőszakik csodálatos fényképezése és nagyszerű zenéje fantasztikus összhatást teremtett, melankolikus hangulata, szerethető figurái egy pillanat alatt magával ragadták a nézőt. Nem kertelek, jelen cikk szerzőjének az utóbbi évekből egyértelműen ez a legnagyobb kedvence, és sajnos nem volt valószínű, hogy McDonagh egy tökéletes filmre még rá tud tenni egy lapáttal.